4 °C

Budakalász

2017. december 15. péntek , Valér napja

Hírek

 

Időseink emlékeznek

2017. október 03.

Huj Teréz és Mária: összesen huszonhat dédunokánk van

A Jókai utcában befűtötték érkezésünkre a konyhát, ahol Scherer Györgyné Teri néni (90) és Markuj Győzőné Mariska néni (93) gőzölgő kávéval várnak.Huj Teri és Mariska néni_javitott

A szépkorú nővérek szomszédok is egyben, erős szálakkal kötődnek egymáshoz. Teri néni és Mariska néni régi budakalászi sváb családból származnak. Nagypapájuk, Mandl Antal az első világháborúban harcolt, mialatt otthon szívbetegségben elhunyt szeretett felesége. Négy gyermeküket – köztük Teri néni és Mariska néni édesanyját – rokonokhoz osztották szét a tragédiát követően. Antal a hazaérkezése után a Budai úti házukat nagyobbra építtette, hogy a ház egy részét bérbeadva négy gyermekét eltarthassa. Az emeleten több bérlő lakott, az övéké volt az alsó házrész.

Teri néni és Mariska néni édesapja békásmegyeri volt, így ők oda születtek, majd kisgyermekként átköltöztek Budakalászra a nagypapa házába. A kitelepítés után a házat elvették a családtól, így ők bérlők lettek a saját házukban.

Teréz, miután férjhez ment, a Felsővár utcába költözött apósáékhoz. Amikor Teri néni első gyermekét várta, Makk atya magához hívta lakni a családot, ha cserébe ellátják őt. Gyermeke a plébánián született, ahol a bábaasszony későn hívott orvost a szüléshez, amikorra a baba már tragikus módon meghalt. Később még három egészséges gyermeke született. Innen az Alsóvár utcába költöztek, ahol ugyan ablak, ajtó és padló nem volt, de vállalták ezek rendbehozatalát, így ingyen lakhattak ott. Néhány év múlva a nagypapa által épített Budai úti házba költöztek.Huj régi1

Mariska néni Komárom-Esztergom megyébe, Bajna faluba ment férjhez. A település hegyvidéki fekvése miatt a legsűrűbb tűzharcok közepén állt, itt csaptak össze az oroszok a németekkel. Az ő házukon is megállás nélkül vonultak át a katonák, majd szünet nélkül hullottak a bombák. Időnként feltépték az ajtót és katonákat kerestek. „Civilek vagyunk, ne lőjenek!” – üvöltötték a bent lévők vegyes nyelvhasználattal.

Egy nap a tető egy részét levitte egy bombatalálat és a nyomás hatására kirepült a ház összes ablaküvege. Törmelék és üvegszilánkok szóródtak szanaszét. Fülsüketítően vijjogott a légvédelmi sziréna, így a család lehúzódott a pincébe. A nagy izgalom hatására a hét hónapos várandós Máriának megindult a szülése. „Fel a lakásba, gyorsan, gyorsan! Nem látják, szül?!” kiabálta a bábaasszony. „De hát lőnek, az Isten szerelmére?!” szólt aléltan Mária, de a kétségbeesett asszony számára nem maradt más választás. Feltámogatták őt a pincéből, bár továbbra sem pihentek a bombák és fütyült a jeges szél az üres ablakkereteken. Mariska néni férje határozott mozdulatokkal bedeszkázta az ablakokat, begyújtotta a sparheltot, majd kerített egy ágyat, ahol végül jóval idő előtt megszületett a huj régi2kisbaba. Forró vizes palackokkal vették körbe és melengették az erőtlen csecsemőt, így próbálták életben tartani őt, ami végül hiú reménynek bizonyult. Három hét után feladta a baba az életért való küzdelmet. Mariska néni szinte egyazon körülmények közt vesztette el másodszülött gyermekét is, ami akkoriban nem volt ritka eset.

Később, amikor már működött a közlekedés és át tudtak jutni a frontvonalon, a jobb megélhetés reményében visszaköltöztek Budakalászra, a Budai úti házba. Ezt követően három egészséges gyermeknek adott életet.

Az 1946-os sváb kitelepítéskor az egész család szerepelt a listán. Mivel akkor Mariska néninek már magyar férje volt, így ő maradhatott itthon. Teri néninek sváb volt a férje is, a kitelepítés előtt két héttel házasodtak össze, hogy együtt vigyék őket. Maguk sem számítottak arra a szerencsés fejleményre, hogy az utolsó percbehuj régi3n Makk atya közbenjárásával mentességet kapnak. A kitelepítés napján a testvérek épp látogatni készültek szüleiket, ám már csak a bedeszkázott üres lakást találták. Futottak az állomásra, ahol még éppen el tudtak szüleiktől és testvéreiktől búcsúzni. 1956-ig nem hallottak róluk semmit, levél sem érkezett. Utólag úgy mesélték a családtagok: „nem mertünk levelet küldeni, nehogy bajotok legyen, hogy külföldről kaptok levelet!” Amikor beindult az információáramlás, itthonról egy darab szalonnát küldtek válaszképp borítékban, mert tartottak tőle, hogy éheznek odakint.

1956-ban sokan hagyták hátra hazájukat és disszidáltak. Nekivágtak az útnak Teri néniék is három kisgyermekükkel. Mivel az ő és férje szüleit is kitelepítették és akkor már 10 éve nem kaptak róluk hírt, így őket szerették volna felkutatni. Vonattal mentek egy darabig, majd stoppal és gyalog, mikor milyen lehetőség adódott. A határ közelében elértek egy magyar falut, ahol megláttak egy tanyát és annak a kert végében álló istállóját. Ide húzódtak be és rogytak le a szalmára, amikor észrevették, hogy már más menekültek is tartózkodnak ott. Reggel a gazda rájuk talált és hitetlenkedett, hogy pici gyerekekkel így elindultak. Felajánlotta a tulajdonos asszony a segítséghuj régi4ét, hogy eljuttatja őket a határra. A téli hóban fehér lepedőkbe burkolóztak, hogy észrevétlenek maradhassanak. Az apa a nyakában vitte az egyik gyereket a januári hóban kilométereken át, kerteken keresztül. Mások is csapódtak hozzájuk, akik viszont ezt az elővigyázatossági lépést nem tették meg, és ezért az oroszok felfigyeltek rájuk. Több figyelmeztető lövést adtak le, így a körülbelül húsz fős társaságból mindenki megállt. Mindenki, kivéve a középső gyereküket kézenfogva vezető ismerős asszonyt, aki azt gondolta, hogy úgysem lőnek rájuk és ment tovább. Elszakadtak egymástól. Teri néniék fogdába kerültek, ahol kézzel-lábbal magyarázták sírógörcsök közepette, hogy hiányzik egy gyerekük. A férj az egyik orosz őrrel a keresésükre indult és megtalálták az asszonnyal együtt őket, aki félelmében azt állította, hogy találta a gyereket. A család heteken át volt különböző helyeken fogságban. Jellemzően a földön aludtak vagy szekrények tetején. A kihallgatás során elfogadták indoknak, hogy szüleiket akarta felkutatni a házaspár és végül hazaengedték őket. A szabadabb időkben meg is látogatták végre egymást.

A testvérek ezek után a Jókai utcában építkeztek, közel voltak így egymáshoz, támogatták egymást. Mindketten a helyi gyárakban dolgoztak hosszú éveken át.

Férjeiket néhány éve vesztették el, ám bánatukban támaszt nyújtanak a szép számú utódok. Teri néni 10 unokával és 16 dédunokával, Mariska néni 6 unokával és 10 dédunokával büszkélkedhet, akik gondosan óvják őket. Nagy bánatuk, hogy az ásást már nem maguk végzik, de gyönyörű virágoskertjeikre ma is büszkék!

Legközelebb Hellinger Istvánné Anna néni mesél.

Képek:

  1. Teri néni és Mariska néni ma
  2. Teri néni (jobb szélen) és Mariska néni (bal szélen) szüleikkel és két testvérükkel 1936-ban
  3. Séta a plébánia előtt 1948-ban. Teri néni balra, Mariska néni jobbra áll. A képen első gyermekeikkel szerepelnek.
  4. Nagymosás 1954-ben. Mariska néni balra várandósan, Teri néni jobbra helyezkedik el. A képen gyermekeikkel szerepelnek.
  5. Életkép 1955-ből. Balra Teri néni, jobbra Mariska néni szerepel. A képen gyermekeikkel láthatók.