13 °C

Budakalász

2018. október 24. szerda , Salamon napja

Hírek

 

Mesélő védett épületek 22. – Budai út 13.

2018. október 11.

A városközpontban, az ékszerész üzlet mögötti házrész a világtól elzárt titkokat rejt. Váratlan meglepetésként egy eldugott, varázslatos kertbe lépünk. Az udvar legfőbb ékessége a 90 éves gyönyörű, oltalmazó, árnyat adó diófa. Alatta üldögélünk egy apró, kockás terítős asztalnál Békés György tulajdonossal a családi emlékeket idézve.

„Ez a ház az 1920-as évek elején-közepén épülhetett. Anyai nagyapám, Bloch Hugó költözött ki a fővárosból és próbáltak itt a nagymamámmal fészket rakni. Először a békásmegyeri oldalon laktak albérletben, később – az első lányuk megszületését követően – önálló lakáslehetőség után néztek. Ezt a telket vásárolták meg, az itt lévő három kisebb vályogházat lebontották, helyettük épült a jelenleg is meglévő két épület. Az utca felőli épületet nagyapám (aki műszaki rajzoló volt, de később építésztechnikusi oklevelet is szerzett) lakás céljára tervezte, a hátsót mosókonyhának, a kettő közé pedig átriumos folyosót álmodott.  A házat eleve üzlethelyiséggel együtt tervezte, mert – korábbi dohánygyári alkalmazottként – sikerült trafikengedélyt kapnia. A házon belül ajtó is volt a lakás és az üzlethelyiség között, de ez ma már nem létezik.

Bloch Hugó amatőr fotográfus is volt, üveglemezekre dolgozott, érdeklődött a kor technikája iránt. Nagy gyerekbolond volt, négy gyermeket neveltek ebben az elég kis házban. Édesanyám volt a legkisebb, 1928-ban született, ikertestvére nem élte túl a szülést. Zsidó nagyapámat 1939-ben – közvetlenül a háború kitörése előtt – szívroham vitte el. Ez nagy valószínűséggel nem volt független az addigi baljós előjelektől (pl.  az akkoriban hozott zsidótörvényektől és a háborús készülődésektől). A nagymamám három lánnyal és egy fiúval egyedül maradt. Anyagilag is nagyon nehéz helyzetbe kerültek, s a háborút is itt élték át együtt.  Nagymamám fiát 18 évesen munkaszolgálatra vitték, ő vissza sem jött a Don-kanyarból, bár sokáig várták. A szovjet katonák bejövetelekor a lányokat kellett bújtatni pincében a szomszédnál.

A háború után mindhárom lány férjhez ment, a két nagyobb elköltözött. Házasságkötése után édesanyám itt maradt a nagymamámmal, aki imádott fia helyett kapott egy idegen férfit a házba, meg annak a kiskorú öccsét is. Ez a helyzet is elég sok konfliktust okozott. Édesapám néhány évvel később súlyosan megbetegedett és 1961-ben – közvetlenül az én egyéves születésnapomat követően – rákban meg is halt. Ezután hármasban éltünk itt nagymamám 1968. évi haláláig, majd 1990-ig édesanyámmal kettesben.

Házasságkötésem után egy évig laktunk itt, majd az első kislányunk születésekor a fővárosba költöztünk. Édesanyám akkor egyedül maradt, de a folyamatosan szaporodó családdal -négy gyermekünk van- gyakran látogattuk. Utolsó éveiben már állandó gondozásra szorult és két éve aludta bele magát a halálba. Ezt máig sem tudtam érzelmileg teljesen feldolgozni, itt még minden róla mesél.

A kert mellett kanyargó Posta köz nevének eredetére már csak kevesen emlékezhetnek. Az 1960-as évekig a jelenlegi drogéria helyén volt a posta. A felső szomszédunkban lakott az akkor mindenki által ismert „postás” Mariska néni. Gyerekkoromban megrázó élményem volt hallani a sikolyát, amikor este a házukban rátalált a fiára, aki szerelmi bánatában felakasztotta magát.

A másik szomszédunkban – a mostani gyerekrendelő helyén – élt a különös színfoltot jelentő szerb Petrovics család (a papát Nikolának, a mamát Jelusnak, a fiút Milánnak hívták), akiknek kevert nyelve gyakran áthallatszott hozzánk. Érdekes volt, hogy a kutyához mindig magyarul beszéltek. Zöldséget, virágot termesztettek, sokáig állatot is tartottak.

A sok emlék miatt is fontos számomra a ház és a kert. Nagyon erősen kötődöm itt mindenhez, minden kicsi változtatás – ha egyébként ésszerű is – komoly dilemmát jelent számomra.”

A ház védett értékeit képezik az épülettömeg mellett a nyílások rendszere, a nyílászárók, valamint a vakolat-architektúra.