8 °C

Budakalász

2019. április 20. szombat , Tivadar napja

Hírek

 

1.000 km és egy februárvég

2019. március 06.

Trendl Ferenc visszaemlékezése 73 év távlatából a kitelepítés évfordulóján

Tizenöt esztendős volt a sváb származású Trendl Ferenc, amikor családjával együtt kitelepítették Németországba. Egész életében sokat tett azért, hogy erősítse a magyar-német kapcsolatokat, munkájáért 2005-ben megkapta a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést is. Most visszaemlékezését olvashatjuk.

„Nem nézek mindennap a naptárba, de az idén feltűnt valami. A feb­ruárvégi hétköznapok és azok dátumai megegyeznek az 1946-beliekkel. E felismerés emlékeztet az akkori eseményekre.

Szüleim sváb családba születtek, azok sváb anyanyelve lett az övék is. Három nővéremé és sajátom ugyanaz lett. Apám jól, anyám elég jól beszélt magyarul. Apám Pomázon született, a szomszé­doktól megtanult szlovákul és szerbül. Én már a Magyar utca 2-ben születtem 1931-ben, körben magyar, német, szerb és szlovák szomszédaink voltak. Az idős szerb Petrovits Irina néni nagyon szeretett, szinte másodanyámnak számított. Az óvodában és nővéreimtől jól megtanultam magyarul. 1937-ben lettem első osztályos, de ott már csak magyarul tanítottak. Az „A” osztályosok csak magyarul, a „B”-sek két nyelven ta­nultak Rösszer Ignác tanítónál, akinek sokat köszönhetek. A négy elemi után az óbudai Árpád Gimnáziumba jártam. A 3. osztály a német megszállás miatt 1944. március 31-én végződött. A negyedik osztályt szeptemberben kezdtem, de november elsejétől szénszünet volt, a tanévet Buda­kalász orosz megszállása és a Budapesten még sokáig tartó harcok miatt Kalászon zártam le. 1945-ben megint szénszünet, ismét Budakalász, kitelepítés. 1941-ben volt az esedékes népszámlálás Magyarországon. Nálunk Spáth Gyula iskolaigazgató végezte az adatfelvételt. Apám végül szüleimnél, nővéreimnél és nálam német anyanyelvet és nemzetiséget íratott be. Magyar állampolgárságunk nem volt vi­tatott. Apám döntését mai fejemmel is helyesnek tartom. E véle­ményemet meg is tudom indokolni.

Trendl Simon ősöm valószínűleg 1694-ben született Dillendorf feketeerdői községben. Simon 1718-ban Hausen vor Waldban fe­leségül vette Simler Annát, aki Johann fiát 1723-ban szülte. Simon 1745-ben már Pesthidegkúton lakott, ahol 1757-ben halt meg. Johann 1756-ban feleségül veszi a még szintén a Feketeerdőben született Duttlinger Barbarát. 1757-ben Nagykovácsiban laknak, mindketten ott halnak meg. Matthias gyermekük és annak Mayer Maria neje Nagykovácsiban születnek, házasodnak, élnek és ott halnak meg. Ezek Johann fia – üknagyapám – 1823-an feleségül veszi a pomázi Pfeifer Katharinát, Pomázon élnek. Stefan fiúk – dédnagyapám – Straub Elisabetet veszi feleségül. Nagyapám Schreiber Máriát veszi feleségül, aki 1895-ben szüli apámat. Végül apám 1919-ben Budakalászon fele­ségül veszi Schieszl Johanna anyámat. Apám bevonulásáig/kite­lepítésünkig Kalászon éltünk, Németországban halálukig Backnangban éltek. Anyám névadó Schieszl ősei azonosak a vendéglős Schieszl család őseivel. A felsorolt német nevek és német többségű lakhelyek bizonyíték arra, hogy a lakosok többsége egy német közösségben élt még a huszadik század első felében is. Ezért a német nemzetiség megvallása nem lehetett bűn.

A házunk sarkán épült trafikban a tulajdonos özvegy Huber Mártonné Rici néni újságot is árusított. Gimnazista koromban már sokat segítettem neki, így már korán elkezdtem újságot olvasni. 1945 nyarán egyre szaporodtak az olyan cikkek, amelyek a bűnös svábok kitele­pítését szorgalmazták. Az év végére eldőlt a kitelepítés. 1946 januárjában Budaörsről indult az első szerel­vény. Február elején Kalászra is eljött egy rendőrkülönítmény. Összeírták a kitelepítendők listáját, mi is szerepeltünk rajta. Anyám nem kért felmentést, apámat 49 évesen a magyar kor­mány hozzájárulásával elvitték német katonának. Február elején kaptuk tőle az első írásos életjelt, Franciaországban volt bete­gen egy amerikai fogolytáborban. Reméltük, hogy Németországban még élve viszontlátjuk őt. 1946 február 22-én pénteken este indult a vonatunk Kalászról, csütörtökön, február 28-án érkeztünk a backnangi lágerbe. Ott szerencsénk volt, egy nagy fonodában kaptunk Margit nővéremmel munkát és egy szoba-konyhás barakklakást. Én előbb segédmunkásként, majd 1947 elejétől fonótanoncként dolgoztam. Apám 1947 március 14-én érkezett meg a fogságból Backnangba. Még apám hazatérte után is én voltam a családfő, mert én tudtam legjobban németül.

Leendő feleségemmel egy üzemi bizottsági gyűlésen ismerkedtem meg. Tudott magyarul, Bács­almáson született, Backnangtól 10 km-re lakott. 1955-ben esküdtünk. Én legénykoromban elhatároztam, hogy csak Magyaror­szágról származó lányt veszek feleségül!  Az esküvő után mentünk vissza Mönchengladbachra. Ott még megvolt a diákszobám. Később ő is eljött a gyárba dolgozni egészen Sigrid lányunk 1958 évi születéséig. Később költöztünk Ludwigshafenbe. Jürgen fiúnk már itt született 1964-ben. Én beléptem az itteni BASF cég Alkalmazástechnikai Osztály textilipari ágába, ahonnan 30 év után 1993-ban mentem nyug­díjba. Fő munkaköröm a műszaki vevőszolgálat volt.

Apám 1963 novemberében 68 évesen elhunyt, 1944 után már nem látta Budakalászt. Magyarországi utazásainkkor hívtam, hogy jöjjön velünk. Azt mond­ta, ő nem sérelmezi a magyar népet a megtörténtekért, de nem sze­retné azt idegen kézben látni, amiért négy gyermek nevelése mellett anyámmal együtt egy életen át dolgozott, a Magyar utcai házunkat és a gyümölcsöst a Berdóban. Anyám közel 25 évvel túlélte apámat, nagyon jó szüleink voltak.

Megelé­gedés tölt el abban a tudatban, hogy kitelepítésünk ellenére az ezt követő több évtizedes magyarországi tevékenységemmel – adományokkal, kirándulások szervezésével, magyarság tudat fenntartásával, közösség szervezésével – szülőfa­lumnak és hazámnak valamit vissza tudtam adni. „