76 évvel ezelőtt Budakalász lakosságának harmadát kitelepítették

2022. február 21.

Vasárnap délután csendes imával emlékeztek azokra az élő és elhunyt kitelepített Kalásziakra, akiket 1946. február 22-én fosztottak meg jogaiktól és üldöztek el azért, mert német-sváb származású magyar állampolgárok voltak. A 76 évvel ezelőtti borzalmakra való megemlékezés a Budakalász hévállomásnál felállított emlékműnél folytatódott, ahol Wagner Katalin, a Német Nemzetiségi Egyesület elnöke az alábbi sorokat olvasta fel:

Trendl Ferenc: Utazás a bizonytalanságba – részlet az 1996-ban megjelent Kitelepítettek című könyvből.

Indulás: Budakalász, péntek 1946. február 22.

A kitelepítés napja a budakalászi németek számára is elérkezett. Édesanyám nem nyújtott be felmentési kérelmet, belenyugodtunk az elkerülhetetlenbe. Azonkívül abban reménykedtünk, hogy így az amerikai fogságban lévő, állítólag nagyon beteg édesapámat még élve viszontláthatjuk.

A nap folyamán a mi házunk előtt is megállt egy lovaskocsi és felszólítottak bennünket, rakjuk fel csomagjainkat. A megengedett kis mennyiség miatt az rövid idő alatt megtörtént. A szomszédoktól hamar elbúcsúzva, a kocsit kísérve mentünk az alsó állomásra, ahol egy mellékvágányon állt a vonatunk.

Számos vagon már meg volt rakodva. A részünkre kijelölt kocsiba anyámon, Margit nővéremen és rajtam kívül a férjes Kató nővérem a lányával, anyám 3 húga a gyerekekkel és néhány ismerős család került. Összesen 31 személy, ebből 3 kisgyerek. A ládák, zsákok és batyuk berakása után mi, gyerekek még a sínek mellett szaladgáltunk, míg a szerelvény teljesen meg nem telt. Közben lassan besötétedett és elérkezett az utolsó búcsúzás pillanata.

Ez különösen Annus nővéremtől volt fájó, aki férjével és lányával otthon maradt.

A vasutasok és kísérő rendőrök figyelmeztető felhívásai után vonatunk elindult, s megkezdődött az utazás a bizonytalanságba.

Túl soká ugyan nem tartott ez az utazás, mert vonatunk az óbudai MÁV állomáson megállt, első éjszakánkat ezen az állomáson töltöttük el.

A puha csomagokat úgy helyezték el a rakodásnál, hogy matracként szolgálhattak. Mindenki úgy aludt, ahogy tudott. Délelőtt Esztergomig jutottunk, ahol egy pár órát időztünk. Kocsi lakóinknak itt volt az első izgalmas élményük. Szépen sütött a nap, ezért a vagonajtót félretoltuk, hogy szellőztessünk. Huzat ellen egy takarót akasztottunk a nyílás elé. A sínek között egynéhány szovjet katona sompolygott. Egyikük hirtelen letépte a takarót és elfutott. A kocsinkbeli férfiak utánaszaladtak és elvették tőle a takarót. Emlékezetül még elverték őt és visszasiettek a vagonunkhoz. Most azért aggódtunk, lesz-e ennek utójátéka, de szerencsére a katonák nem jöttek vissza.

Később Hegyeshalomig ment tovább a vonat, a vasárnapra virradó éjszakát ott töltöttük. Mivel nem volt pap a vonaton, és templomba sem mehettünk el, a sínek mentén improvizáltunk egy istentiszteletet. Az emberek német és magyar egyházi énekeket énekeltek zenekísérettel.

Az egész a magyar himnusz eléneklésével végződött. Az éjszaka folyamán a vonat elhagyta Magyarországot és bennünket megfosztottak magyar állampolgárságunktól.

Fotó: Hartl-Nagy Tamás