A negatív Bábel

2019. június 10.

A Budakalászi Hírmondó egyházi rovatában Demeter Bence segédlelkész osztja meg pünkösdi gondolatait.

Van a Bibliában egy történet, amit többnyire már a legkisebb hittanosok is ismernek, mégis sokszor csak évekkel később, felnőttként érezzük át a valódi jelentőségét. Bábel tornyának építéséről van szó. A történet arról szól, hogy az emberek hírnevet akarnak szerezni maguknak, ezért egy olyan torony építésébe fognak, aminek a teteje az égig ér. Téglát vetnek, kiégetik, habarcsként szurkot készítenek, majd belefognak az építkezésbe. Isten azonban beleszól a tervükbe: összezavarja a nyelvüket, hogy ne értsék egymást, s így ahelyett, hogy nagy nevet szereznének maguknak először összezavarodnak, majd abbahagyják az építkezést, végül zavarukban szétszélednek a Föld színén.

Azért csak később érezzük át e történet valódi jelentőségét, mert sokszor csak később ismerkedünk meg a Pünkösd történetével, és talán még később érezzük át annak valódi értelmét. Az első pünkösdkor ugyanis mintha mindennek az ellenkezője történne: nem az emberek törnek az ég felé, hanem Isten küldi el az égből az ő lelkét az embereknek. Ennek a jelei az emberekre leszálló lángnyelvek. És ahogy Bábel tornyának építésekor az emberek nyelve összezavarodott, úgy itt ennek is az ellentétét látjuk: a Jeruzsálembe összegyűlt, sokszínű és sok nemzetiségű embertömeg minden egyes tagja a saját nyelvén véli hallani az apostolok pünkösdi igehirdetését. Mintha Isten zárójelbe akarná tenni, a visszájára akarná fordítani a bábeli zűrzavart az ünnepen. Ahogy Bábel tornya a széthúzásra, úgy Pünkösd az újbóli összefogásra mutat. Olyan összefogásra, amit nem mi erőltetünk, hanem amit Istentől kapunk ajándékba.

Bábel történetének értelmét tehát a pünkösdben, pontosabban a két tPünkösdi gondolatokörténet kontrasztjában láthatjuk meg. Azt mutatja ez a két történet, hogy mi, emberek – bárhogy is fogunk össze egymással, bármilyen nagyratörő terveket is dédelgetünk és bármily eltökéltek is vagyunk önmagunk és terveink felől – önmagunkban csak széthúzást és zűrzavart tudunk magunk körül teremteni; de ha Isten cselekszik, akkor akármilyen sokfélék is vagyunk, akárhány országból is származunk, általa újból egy közösséggé lehetünk. Hogy a vele való kapcsolatunk az egymás közötti kapcsolatainkra is hatással, sőt áldással van. Ez valójában a Pünkösd ünnepének egyik fontos értelme: hogy Isten szeretete mindnyájunkat egy néppé, egy lelki közösséggé tud kovácsolni. Olyan közösséggé, ahol bárkit testvérként üdvözölhetünk, bármelyik szegletéből érkezett is a Földnek.

Az első pünkösdkor egybegyűlt sokaság Jézus Krisztus nevére keresztelkedett meg. Az ő neve, az ő személye gyűjtötte össze és tartotta egyben azt a gyülekezetet. Aztán – ahogy az apostolok hirdették a Jézus feltámadásáról szóló örömhírt – lett ilyen gyülekezet több is, majd még több, így született meg az, amit ma – szerte a Földön – keresztyénségnek hívunk. Jézus Krisztus feltámadásának közösen megélt öröme fogja össze ma is ezt a világméretű közösséget. És ahogy a bábeli torony építésekor összezavarodott az emberek nyelve, a pünkösdben új, közös nyelvet találhatunk: Isten szeretetének nyelvét. Legyen hát olyan a mi idei pünkösdünk, amikor testvérként, szeretettel tudunk egymás szemébe nézni, amikor újból megfogjuk egymás kezét és egy népként megyünk tovább földi utunkon, a világ bármely pontján valljuk is Jézust a mi Megváltónknak.

Demeter Bence, segédlelkész

Budakalászi Református Gyülekezet