A Sváb kitelepítés 70. évfordulójára emlékezünk

2016. február 22.

Hetven év terhe

Már ennyi ideje cipelik a Közép-Kelet-Európában élő német nemzetiségűek – a II. világháború győztes nagyhatalmainak kegyetlen döntését, a kitelepítés fájó emlékét. Percek alatt összedobált holmik, kettészakított családok, életek… Sokaknak kellett feladniuk addigi életüket és szembenézniük a bizonytalannal, az ismeretlen messzeséggel, távol otthonuktól. Budakalászon minden esztendőben összegyűlnek február 22-én az évfordulón, hogy együtt gondoljanak vissza a szomorú eseményre.

Képek a megemlékezésről

Sváb kitelepítés 70. évfordulóján

2016. február 22.

---

Tovább

A Budakalász HÉV- állomásnál lévő emlékműnél Wágnerné Klupp Katalin, a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, valamint a Wágner László a Német Nemzetiségi Egyesület elnöke mondott beszédet. Az ünnepi műsorban közreműködött a Lustige Schwaben énekkar, a Kamp János Kapelle és zenei összeállítással készült Tolonics István, Kiss Miklós és Nagy András is. Az esemény végén elhelyezték az emlékezés koszorúit és virágait a kitelepítési emlékműnél.

Budakalászra tehát február 22-én ért el a kitelepítési hullám, az első német nemzetiségűeket szállító vonat azonban január 19-én hagyta el az országhatárt. Ezen a napon Budaörsön is megemlékeztek az elhurcolás és elűzetés 70. évfordulójáról. A Nepomuki Szent János-plébániatemplomban Orbán Viktor tartott beszédet. A miniszterelnök gondolatiban megelevenedtek azok az események, melyek a Budakalászon élő emberekkel is megtörténtek. Ebből a beszédből idézett a kitelepítési emlékműnél Wágner László:

„Csak január 19-én, egyetlen napon ezer embert vittek el. Február elejére Budaörs már teljesen kiürült, és hamarosan hasonló sorsra jutottak országszerte a svábok lakta települések százai.

A hivatalos elnevezés kitelepítés volt, de ez a szó messze állt az igazságtól. Amit kitelepítésnek hívtak, az valójában a magyarországi svábok kifosztását és elűzését jelentette.

Megfosztották őket a házuktól, és megfosztották őket a hazájuktól. Korábbi életükből annyit vihettek magukkal Németország porig bombázott városaiba, amennyi egy 50 kilogrammos batyuba belefért. És nemcsak azoknak kellett elhagyniuk otthonukat, akiket a világháború alatt besoroztak a német hadseregbe.

A listára kerüléshez elég volt, ha valaki német nemzetiségűnek nevezte magát, vagy magyarnak vallotta magát, de német volt az anyanyelve, és elég volt az is, ha tudták róla, hogy annyira szereti Magyarországot, hogy sohasem szavazna a kommunista pártra.
…..Hetven évvel ezelőtt egy kitelepítésnek álcázott deportálás zajlott le Magyarországon és Európa számos országában…

Szomorú közös nevezője a nemzeti- és a nemzetközi szocializmusnak, hogy a kollektív bűnösség elve alapján egész népeket voltak képesek marhavagonokba terelni.
Sokat tanultunk egymástól. Mi, magyarok például azt tanultuk meg a sváb emberektől, hogy a dolgos, szorgalmas munka a becsületes gyarapodás egyetlen lehetséges útja…

….A magyarországi németek szenvedéstörténete emlékeztessen minket arra, hogy az ember elidegeníthetetlen joga ott élni, ahová született, abban a kultúrában, abban az országban, azon a településen, ami a saját otthona.

Nekünk pedig adjon a Jóisten elegendő kitartást és türelmet, hogy Európát megvédjük, és megtartsuk, és adjon elegendő erőt, hogy a szülőföldön maradás jogát Európán kívül is érvényesíteni tudjuk.

Azt kívánom a Magyarországon élő német honfitársainknak, hogy őrizzék meg elődeik emlékét, és tartsák meg gyermekeiket német kultúrában nevelkedő jó magyaroknak.

Kegyelet az áldozatoknak.

Méltó emlékezet a szenvedőknek.

Főhajtás az ártatlanok emléke előtt.

Elismerés és dicsőség azoknak, akik segítették a bajba jutott magyarországi németeket.

Isten éltesse a velünk élő német honfitársainkat!”