Üdvözöljük Budakalász város weboldalán
Wir begrüßen Sie auf der Webseite von Kalasch
Срдачно Вас поздрављамо на интернет страници града Калаза

2021. október 16. szombat | Gál napja

Hírek

 

A víz közjó, nem árucikk

2021. július 29.

A vízre sok címke illik: létszükséglet, otthon, lokális és globális erőforrás, közlekedési folyosó és éghajlat-szabályozó; de a víz a nyár, a pihenés szinonimája is. Egy valami azonban biztosan nem lehet a víz, nem lehet árucikk, mert a tiszta víz közjó. A hétköznapi élet rohanásában nem értékeljük eléggé, sokszor szennyezük és pazaroljuk, és jelentőségét csak akkor vesszük komolyan, ha valami miatt nem áll rendelkezésre.

Szöveg: Péterffy Gábor | fotó: Szabó Zoltán

Vizeink az utóbbi két évszázadban a természetbe kijuttatott szennyezőanyagok végállomásává is váltak, újabban pedig a természeti kincsek kizsákmányolásának terepei is, hiszen a szárazföldi lehetőségek csökkenésével a tengeri bányászat egyre nagyobb teret hódít. Ha azonban továbbra is élvezni szeretnénk a tiszta óceánok, folyók és tavak, valamint az egészséges ivóvíz előnyeit, akkor gyökeres változásokra van szükség: új szemléletre és új gyakorlatra a vízhasználat és kezelés terén. A víz a mikron méretű apró szervezetektől a tonnás tömegű élőlényekig fajok millióinak ad otthont.
A tengerek és óceánok a globális éghajlat szempontjából is fontos szerepet játszanak. A tengeri áramlatok segítik egyes földrészek lakhatóvá tételét, a víz eső vagy hó formájában pedig a szárazföldi élet fenntartásának záloga. Az ember szempontjából a víz nem csupán testi létszükséglet, hanem olyan erőforrás, amelyet otthonainkban naponta használunk és hasznosítunk. Az azonban, ahogyan ezt az értékes erőforrást kezeljük, sajnos nem csupán az egészségünkre, hanem a víztől függő összes életformára is kihatással van.

A vízi élőhelyek szennyezése, túlzott igénybevétele és fizikai átalakítása, valamint az éghajlatváltozás folyamatosan rontja a víz minőségét és a rendelkezésre álló mennyiségét – hívta fel nemrég a figyelmet Hans Bruyninckx, az Európai Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója.

Átalakítjuk a természetet és a víz természetét is

Amikor a vizet kivesszük természetes közegéből, csaknem mindig módosítjuk annak egyes jellemzőit. A felhasznált vizet a tisztítószerfoszfátok, a mezőgazdaságban alkalmazott műtrágyamaradványok, sütőolaj és műanyag mikroszemcsék szennyezik és ezek egy része még a korszerű szennyvíztisztítási folyamatok után is a vízben maradhat. A légszennyezést okozó szennyező anyagok jó része szintén eljut a folyókba, tavakba és a tengerekbe. Az utóbbi négy évtizedben Európa jelentős fejlődést ért el vízminőség szabályozása, a szennyvizek tisztítása, a tengeri és édesvízi élőhelyek védelme terén, az ivóvízhálózatok felújításával pedig jelentősen csökkeltették a pazarlást. Az unióban számos fontos döntés született az ivóvízről kezdve a települési szennyvízen, a védett tengeri területek kijelölésén, a fürdővíz minőségén, az árvízvédelmen, az egyszer használatos műanyagokon és az ipari kibocsátásokon át a veszélyes vegyi anyagok alkalmazásának korlátozásáig.
Az európaiak általában törődnek a vizük minőségével. A Right2water („A víz közjó, nem árucikk!”) elnevezésű első európai polgári kezdeményezés például a víztakarékos technológiákkal és vízveszteség-csökkentési beruházásokkal kombinált programokkal valódi víztakarékosságot eredményeztek Európa sok országában. Ennek is köszönhető, hogy 1990 óta a kontinensünkön kitermelt víz teljes mennyisége tizenkilenc százalékkal csökkent és a lakosság több mint nyolcvan százaléka már rendelkezik csatornahálózattal. A biztató fejlemények ellenére azonban az európai felszíni vizek ökológiai és kémiai állapota továbbra is aggodalomra és kitüntetett figyelemre ad okot.

Mi a helyzet itthon?

A hazai állapotok sajnos nem követik a javuló európai trendet. A vezetékes ivóvízellátás nálunk is 100 százalékos, de 17 évvel az uniós csatlakozás után a háztartások jelentős része még mindig nem rendelkezik csatornával.
Harminc évvel ezelőtt Magyarországon olyan személet uralkodott, hogy a vízhez jutás alapvető jog, ezért a szolgáltatásnak a lehető legolcsóbbnak kellett lennie. Ahhoz, hogy használható maradjon az ivóvízhálózat, hogy később is működjenek a kutak, a vízdíjba igyekeztek beszámítani a rendszer pótlási, felújítási költségeit. Ekkor még az önkormányzatok szabták meg a tarifákat, de ahány önkormányzat volt, annyiféleképp gondolták ezt kiszámolni. Országos jelenség volt, hogy az akkoriban még négyévente magukat újraválasztani akaró városvezetők nem közgazdasági (költségek+amortizáció), hanem inkább népszerűségi szempontok alapján döntöttek a tarifákról, de a működési feltételek garantálása úgy-ahogy még kezelhető volt.
2011-ben aztán megszületett a víziközműtörvény mely kimondta, hogy a vízdíjakat csak nettó 2,6 százalékkal lehet emelni. Két évre rá a rezsicsökkentési törvény aztán végképp ellehetetlenítette a helyzetet azzal, hogy az összes lakossági víz- és csatornadíjat 10 százalékkal visszavágta, a vízszolgáltatók tarifáit befagyasztotta. A politikai kampánydöntés miatt a szolgáltatónak a tíz évvel ezelőtti árszinten kell működniük, ugyanakkor pedig mindenki tudja, hogy az aktuális beszerzési árak, bér, anyag- és technológiai költségek már köszönőviszonyban sincsenek az akkoriakkal.
Pótolni, felújítani viszont muszáj, így viszont a szolgáltató cégek nagy része felélte maradék forrásait. A Magyar Víziközmű Szövetség elnöke erről két éve úgy fogalmazott:

„Már nem boncolgatom, hogy miért nincsen víz. Azért nincsen víz, mert nincsen ember, aki a csőtörést megjavítsa vagy azért nincsen víz, mert nincs pénz kicserélni egy műszaki berendezést, ami meghibásodott. Ott tartunk, hogy akár a javítási fedezet hiányát, akár a munkaerő kérdést, akár az üzemeltetési vagy rekonstrukciós feladatok elodázását nézem, mindegyik az ellátásbiztonságot veszélyezteti.”

Kurdi Viktor egy energetikai szakportálnak később úgy nyilatkozott: „…valahogy nem ment át a köztudatba és mintha a döntéshozók piroritásai sem azt tükröznék, hogy tisztában lennének a víz élethez nélkülözhetetlenül szükséges, alapvető szerepével. Az Európai Unióban az ivóvíz áfája Magyarországon a legmagasabb, 27 százalék, holott mindenki tudja, hogy alapvető élelmiszerről van szó. Miért nem lehet más termékekhez hasonlóan az ivóvizet is kedvezményes sávba sorolni, amikor ezzel a fogyasztói árak változatlanul hagyása mellett is forráshoz lehetne juttatni az erre sürgősen rászoruló szolgáltatókat?”
A KPMG tanulmánya már 2015-ben jelezte, hogy nagy a baj az országosan 20 ezer embert foglalkoztató ágazatban. Aztán a Megyei Jogú Városok Szövetsége drámai hangvételű dokumentuma került nyilvánosságra – amit a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal és a Századvég Gazdaságkutató felmérése is megerősített, de három éve lényegében nem történt semmi.

A vízügyesek szerint az elmúlt években országos szinten legkevesebb 1000 milliárd forintos hiány gyűlt össze az ágazatban. A közgazdasági valóságról tudomást nem vevő szemlélet miatt a szolgáltató cégek teljesen felélték tartalékaikat; egyre nehezebb a helyzet, és ez alól Budakalász sem kivétel.

Nálunk az állami tulajdonú Dunamenti Regionális Vízmű Zrt. szolgáltat. A hat és fél kilométeres belterületi ivóvízhálózaton évi 160- 180 kisebb-nagyobb hálózati hibát kell kijavítani, ami azt jelenti, hogy Budakalászon átlag két-három naponta van jelentősebb szivárgás, kisebb vagy nagyobb csőtörés. A vezetékeink átlagéletkora 30 év körüli, de bizonyos részeken 50-60 éves vagy annál is régebbi csövek vannak lefektetve, ami azt jelenti, hogy a városi hálózat sok helyen már meghaladta a fektetéskor várt élettartamot, és ha nem lesz gyors intézkedés, nem sok jóra számíthatunk. A DMRV igyekszik brüsszeli pályázati forrásokat találni Budakalász, illetve a régió víz- és csatornahálózatának felújítására. Nemrég a teljes Pilisi-medencére készítettek egy komplex vízhálózat-rekonstrukciós tervet, ettől remélnek jelentősebb uniós forrásokat. Ha ez nem sikerül, a gyors kormányzati segítség már tényleg nem halogatható. Addig pedig maradnak a csőtörések, és marad a szintén milliárdokban mérhető pazarlás, a növekvő vízveszteség; illetve maradnak a nyári vízkorlátozások is, ahogyan azt idén a júniusi kánikulában már megtapasztalhattuk.

Mi a helyzet a vízbázisainkkal?

A kilencvenes évek közepén példaértékű döntések születtek a hazai stratégiai vízbázisok biztonságba helyezéséről. Mivel ezek döntően sérülékeny közegben vannak, a szakemberek javaslatát megfontolva jelentős kormányzati intézkedések, jogszabályok születtek és a felszínközeli vízbázisokat védőterületekkel vették körül. Budakalász területének jó része is ekkor került a 14 dunakanyari települést ellátó Szentendre Regionális Déli Vízbázis védőövezeteibe.

Az „A” védőterület az északi városhatár, a Duna, a Lupaszigeti út és a 11-es út között húzódik; a 11-es úttól a HÉV-ig tartó terület – beleértve a volt szövőgyár területét is – pedig a hidrogeológiai „B” övezetbe került. Az „A” övezet a kutakhoz közelebbi, úgynevezett 5 éves elérési idejű védőterület, ami annyit jelent, hogy egy esetleges szennyeződés a modellek alapján ennyi időn belül éri el a vízadó réteget; a „B” övezetben ugyanez 50 év alatt várható.
Ezért aztán szigorú szabályok vonatkoznak a védőterületekre. Öt évvel ezelőtt a Lupa Strand vízbázis tetején épült óriásparkolójának szabályszerűségével kapcsolatos aggályok is ezért kerültek napirendre. Az autókról származó olaj- és nehézfémszármazékokat úgy lehet távol tartani a vízadó rétegtől, ha a parkoló felszínén vízzáró felülettel akadályozzák meg a szennyeződések talajba szivárgását, a szennyezett csapadékvizeket pedig összegyűjtik megszűrik és elvezetik. A parkolót azonban laza szerkezetű mart aszfalttal borították, ezért a szükséges vízzárásról, a fontos műszaki és eljárásjogi kérdések megnyugtató megválaszolása érdekében jelenleg is jogi eljárások folynak.

A legfontosabb tisztázandó kérdés, hogy a 2019-ben engedély nélkül így megépült parkoló felülete az utólag megadott fennmaradási engedély ellenére vízzárónak tekinthető-e?


Idén januárban került nyilvánosságra a Lenfonó-gyárterület egy részét biztosan érintő szennyezés ügye is. A budakalásziak ekkor olvashattak először hiteles adatokat erről, bár a 2011. decemberi képviselőtestületi jegyzőkönyv tanúsága szerint (10. oldal) az akkori városvezetés már tudhatta, hogy baj van, mégsem történt semmi.
Az egykori gyár ugyancsak védőterületen van. Az önkormányzati kezdeményezésre március 1-én indított hatósági eljárás a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóságon nemrég lezárult, a szükséges kármentesítésről a Pest Megyei Kormányhivatal Zöldhatósága dönt majd. A környezetvédelemben fontos európai irányelv a „szennyező fizet” elv. Mivel az önkormányzat csak a kilencvenes évek második felében, a gyár bezárását követően lett tulajdonosa a területnek, álláspontunk szerint a gyár működésére visszavezethető szennyeződésekért a korábban állami irányítású BUDAFLAX tulajdonosának, a magyar államnak kell helytállnia.

Mire számíthatunk globálisan és lokálisan?

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség igazgatójának előrejelzése szerint Európában az éghajlatváltozás kihat majd a rendelkezésre álló víz mennyiségére és további terheket ró a már most is vízhiányos régiókra. Gyakrabban lesznek áradások, az alacsonyabban fekvő területeket pedig a tengerszint emelkedése és vihardagályok veszélyeztetik. Jó hír, hogy a sürgető szárazföldi tennivalók terén élen járó országok és régiók már hatékony intézkedéseket tettek a vízpazarlás, a hálózatokon elszenvedett szivárgási vízveszteségek csökkentése és a víz újrahasznosítása, valamint az árvízveszélyek és a vízkárok csökkentése érdekében. Sok kulcsfontosságú gazdasági ágazat, például a mezőgazdaság is jelentős mennyiségű édesvizet használ. Dél-Európa egyes részein előfordulhat, hogy a tavaszi és nyári hónapokban a felhasznált víz több mint fele ilyen tevékenységekhez kötődik. Hasonló a helyzet a népszerű turistacélpontokkal, ahol turisták ezrei számára kell vizet biztosítaniuk, tovább növelve a már egyébként is meglévő vízhiányt.

Bár az elmúlt évtizedben Magyarországon jelentős uniós források álltak rendelkezésre, a dunakanyari régióban és Budakalászon kapacitásainak határára ért a víz- és a csatornahálózat terhelhetősége.

A szükséges rekonstrukciók, fejlesztések elmaradása és az intenzív lakosságszámnövekedés miatt egyre gyakoribb a vízkorlátozás. Tehát nem csupán a zsúfolt közlekedési viszonyaink, de az ivóvíz és csatornahálózati kapacitások miatt is Budakalászon minden eszközzel korlátozni szükséges a nagyarányú betelepülés lehetőségeit. Városunk hosszú távú új településfejlesztési stratégiájának egyik pillére és a fejlesztések egyik alapfeltétele a közművek állapota és fejlesztési lehetősége lesz, mert Budakalász a víziközmű szolgáltatások szempontjából is megtelt.

Cikkünk megjelent a Hírmondó július-augusztusi összevont számban