„A zene varázslat is lehet”– Interjú Csoóri Sándor népzenésszel
2023. augusztus 08.
Csoóri Sándor, Kossuth- és Príma-díjas, valamint Liszt Ferenc-díjas magyar népzenész és dalszerző, aki népi hegedűt tanít a Kalász Alapfokú Művészeti Iskolában (KAMI). Részt vett a táncházmozgalom elindításában, alapító tagja volt a Muzsikás Együttesnek és a Magyar Dudazenekarnak. A Faluház udvarán beszélgettem vele zenéről, életútjáról, tanításról.
Édesapja Csoóri Sándor író, költő, aki otthonosan mozgott a népi irodalomban, édesanyja Marosi Julianna népdalénekes volt. Milyen örökséget hozott otthonról?
Nehéz erre röviden válaszolni, mert mindaz, amivé lettem, a szüleim öröksége. Szeretem a magyarságomat, csodának tartom a népzenét. Bartók Béla úgy fogalmazott, hogy „ezek a dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői”. Anyám mindig énekelt főzés vagy takarítás közben, de ez régen Magyarországon mindenhol így volt. Gyerekkoromban sok időt töltöttem Zámolyon a nagyszüleimnél, akkor a kocsmából is énekelve mentek hazafelé az emberek, a szüretet és a disznóvágást is énekszó kísérte. Ma már nincs éneklés, okostelefon van. A mai korban az emberek nem magukat szórakoztatják, hanem elvárják, hogy más szórakoztassa őket. A figyelmünket kívülre, az eszközökre fókuszáljuk, nem befelé figyelünk. Nézünk egy képzelt világot, amit nem mi képzeltünk el.
Mit vesztettünk el az énekszóval és a zenéléssel?
A zenetanulás arra való elsődlegesen, hogy az ember játszva behangolhassa a jobb és a bal agyféltekéjét. „Behangolva lenni, vagy nem behangolva lenni”, ez itt a kérdés! Az agyunk behangoltsága határozza meg azt is, hogyan játszunk a társainkkal a világban. A jobb-bal agyféltekés zenetanulás rendet tesz a fejben, így az életet könnyíti meg. Az iskola főleg a bal féltekét terheli és nem az együttműködést fejleszti. A jól egyesített agy jót teremthet.
A szülei hatásán túl mi motiválta abban, hogy a zenész pályát válassza?
Nem volt nehéz zenésszé válni. Anyám beiratott a Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolába. Akkor még élt Kodály, ő felügyelte az iskolánkat, ahol az ő módszere szerint tanultunk. Hat énekóránk volt egy héten, ahol népdalokat elemeztünk, szolmizálni tanultunk, emellett volt néptánc is és kötelező furulya alsóban. Ötödikben lehetett hangszert választani. Én a klasszikus gitárt választottam, onnantól ment minden a maga útján. Később jött a táncház, a hazai hangszeres népzenei mozgalom, a nemzeti zeneének-tánc megújulás. A 70-es évek elején Erdély időutazás volt számunkra. Nem voltak betonozott utak, tévé, telefon, valahol még villany sem. Csoda világ fogadott minket, azt hittük sose lesz vége, mert olyan természetes volt és ezáltal lélekemelő. Széken megismertem a zenei mestereimet is, akik nagyban meghatározták az utamat.
Le tudná írni azt az életérzést, amit Erdélyben tapasztalt?
Olyan törvények uralkodtak Széken, amik egybetartották a közösséget. Például nem lehetett szerdán a lányokhoz udvarolni menni, mert akkor megszólták a lányt és a nőknek nem volt illő bemenni a kocsmába. Nekünk városiaknak ez nagyon furcsa volt, de ott láttam, mennyire fontos a rend az életünkben. Nem csinálhat bárki bármit. Abban a világban nagyon fontos volt az emberség, ott még istenközelségben „jól hangoltan” éltek az emberek. Wass Albert, Nyírő József könyveikben jól szemléltetik a régi világ egységét.
Hogyan állt össze a Muzsikás Együttes? Fel voltak készülve a sikerre?
A bartókos táncosokkal, zenészekkel sűrűn jártunk össze bulizni, táncolni és zenélni, mígnem hárman elhatároztuk, hogy bandát alapítunk. 1973-ban lett a nevünk Muzsikás Együttes. Éltük az ifjú életünket, nem gondoltunk bele, hogy ennek mi lesz a folytatása, csak csináltuk, szerettük volna népszerűsíteni a népzenét.
Alapító tagként több mint két évtizedig része volt az Együttesnek. Mi történt, hogy kilépett a zenekarból?
22 évig játszottam a Muzsikásban, majd kitaláltam egy zenetanítási módszert. Akkor már spirituálisabban fogtam fel a zenét. Elkezdtem kutatni, hogyan tudunk úgy zenélni, hogy a zene olyan rezgéseket adjon, amivel jobbá tehető a világ. A zene az egész emberiség történetében az egyik legfontosabb dolog, minden fontos életesemény kísérője, ami varázslatos hatalommal bír. A zene varázslat is lehet, amivel jobbá tehetjük az életet. Erre a jóra törekszem minden nap a zenetanítással és jobb-bal hangolással.
Mesélne arról a zenetanulási módszerről amit kitalált, és amiben a mai napig kutat?
Akkoriban, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, még nem tudtam annyit a zenéről, mint most. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tanulták Széken a zenészek a muzsikálást. Kiszámoltam, hogy tíz évig kell hallgatnom a mestereim, Ádám István és fiai zenéjét, hogy meg tudjam tanulni a játékukat. Tíz évig minden nap reggel, délben, este hallgattam őket, általában háttérzeneként. A zenéjükön keresztül átjött az információ a falusi zene szabadságáról, ritmusáról, hogyan lehet varázsjelekkel vonni a húrokat, hogyan kell képezni a hangokat, variálni és együtt játszani, ahogy Erdélyben szokás. Mostanában is jönnek elő olyan gondolatok bennem, amik annak a tíz évnek a gyümölcsei. Ez olyan, mint a beszédtanulás. Először csak hallgatunk, később utánzunk, majd óvodás korra kialakul a verbális kommunikáció, amikor már elvont dolgokról is képesek vagyunk beszélni. Így van ez a zenével is. A zene legyen mindenkié – ahogy Kodály mondta–, hangoljuk be a hangszert, hangoljuk be magunkat és tanuljunk meg játszani a hangokkal, ritmusokkal.
Hogyan jött be a spirituális vonal az életébe, a zenéről való gondolkodásába?
Ebben egyrészt benne volt a tíz éves zenehallgatás, másrészt megbetegedtem a lábammal, harminchárom éves koromra. Akkor elkezdtem gondolkozni az ok-okozati összefüggéseken. Amikor az ember megrogyik egészségileg, sokszor elindul egy spirituálisabb irányba. Elkezdtem egyre többet olvasni a témában és nagyon megérintett Zarathustra tanítása, aminek a lényege az, hogy a szabadság a jó választhatósága: lehet jót gondolni, jót mondani és jót tenni és ezt gyakorolni.
Milyen szerepe volt abban, hogy a gyerekei is zenészek lettek?
A gyermekeim velem voltak, amikor folyamatosan zenét hallgattam, így nem volt nehéz ebbe belenevelkedni, hiszen ugyanazt az információt kapták, amit én. Szerettem volna egy családi zenekart, ahogy Ádám István is a két fiával játszott, ezért elkezdtem tanítani őket.
Ma már önálló zenészek, több együttesben is zenélnek. Többek között a Csoóri Sándor és Fiai zenekarban.
Igen, nagyon szeretek a két fiammal együtt zenélni, mert nagyon tudnak. Széki és mezőségi dallamokat játszunk együtt. Velük megyek néha muzsikálni, de nem aktívan, mert a fellépések és a koncertek már a komfortzónámon kívül vannak. Mostanra a kertészkedés, tanítás és a népi zenélés-éneklés tudományos elemzése az, amiben a leginkább jól érzem magam. A családban mai napig egy zenei nyelvet beszélünk, szinte mindenki játszik hangszeren. A vejem a nagyobbik fiammal játszik egy zenekarban. Ha van egy családi összejövetel, akkor a köszöntők után mindig együtt zenélünk és éneklünk.
Gulyás Rita
Az interjú megjelent a Budakalászi Hírmondó július-augusztusi összevont számában.