„Ameddig bírom, énekelni fogok” – interjú Ajtai Máriával

2020. február 20.

Már kislányként is mindig művészi pályára készült, énekelt, szerepelt. Idén ünnepli 83. születésnapját, de ugyanolyan energikus, mint 1961-ben, amikor a Magyar Rádió képzésének végén hivatásos énekesnő vizsgát tett. Legutóbb az Idősek Adventi Ünnepségén adott elő nagy sikerű produkciót, de már készül a következőkre, februári naptárja tele van. Ismerjék meg most közelebbről.

– Rögtön megtalálta a számításait az énekesi képzés után?

– Ó, hogyne! Budakalászt nem is nagyon ismertem, mert mindig utaztam. Tisztiházak, vidéki nagyvendéglők folyamatos vendége voltam. Igyekeztünk vinni a kultúrát mindenfelé. Világéletemben nagyon sok fellépésem volt. 10 évig szerepeltem itthon, túlzás nélkül mondhatom, hogy mindenhol. De aztán valami újra vágytam. ­ És mi volt a következő lépés?  – 10 év után ki akartam próbálni magam külföldön is. Akkor még más  rendszer volt, de amikor 1971-ben enyhültek a viszonyok, eltökéltem, hogy kimegyek, bemutatkozom impresszárióknak, és lesz valahogy. Jobban mondva tudtam, hogy megtalálom majd a helyem.  Becsöngettem fontos emberekhez, vittem a kazettámat és kisfilmemet, és megmutattam magamat. Ha kellett, ki is álltam dalolni. „Sehr gut!” – hangzott el a legtöbbször, de a szerződésre mégis várni kellett. Aztán egyszer csak jelentkezett egy német megrendelő, aki szerződést kínált 2 hónapra. Eredetileg Svédországba szerettem volna menni, de jó hogy így alakult, mert nem bírtam volna, hogy este 6 után sötét van egész évben. Férjemmel kimentem hát Németországba. 2 hónap sikerrel letelt, sokaknak tetszett, így újabb szerződéseket ajánlottak. A műsort folyamatosan alakítottam, mert német nyelven kellett énekelni. Angolul tudtam, azonban a némettel is hamar meg kellett barátkoznom, mert bár férjem beszélt németül, nem volt mersze használni. Tehát megtanultam a nyelvet és a német stílust, így jól tudtunk együttműködni az ottani zenekarral. Aztán egyszer csak haza kellett jönnünk: egy diplomáciai ellentét következtében a kint lévő nőknek haza kellett térniük. Próbáltunk fontos embereknél segítséget kérni, hogy  elkerülhessük ezt, de nem sikerült. Pár év után visszatértünk Németországba, ekkor azonban már nem csak a kalandvágy vezérelt. Szerettem volna egy Mercedes autót, itt viszont ekkor még csak Zsigulit lehetett vásárolni, azt is 4 év várakozás után. Úgy voltam vele, hogy kimegyek egy-két évre, de az újabb sikerek egészen 15 évig nem engedtek haza. Félévente persze hazalátogattunk, ami nem volt könnyű, hiszen ilyenkor minden holminkat hoznunk kellett, felkészülve arra az esetre, ha nem mehetünk vissza.

– ­ 15 év után mi hozta haza?

– A családom miatt jöttem haza. És mert 15 év kemény munka után úgy éreztem: „Elég.” Sokáig nem mentem sehova, noha hívtak, nem is egyszer. Aztán jó pár év múlva, amikor egy zenei szerkesztő megkeresett a rádióból és személyesen találkoztunk, olyan kedvesen biztatott, hogy egyszer csak újra a szakmában találtam magamat. És ez már nem is fog megváltozni: ameddig bírom, biztos, hogy énekelni fogok.

– S végül derüljön ki, sikerült-e a vágyott Mercedes autó megvásárlása?

– Sajnos nem. (nevet) Ford, Toyota igen, de Mercedes nem. Annyi pénzem nem gyűlt össze fél év alatt sosem, tartogatni pedig nem mertem, készpénzt nem lehetett hazahozni, otthagyni pedig veszélyes lett volna, hátha nem térhetek vissza. De szerencsére mindig visszamehettem, amikor akartam, s amikor már csak Magyarországra, Budakalászra vágytam, boldogan jöttem haza a családomhoz az élményekkel. Remélem, hogy ezekből a megélt dolgokból az énekemen keresztül tovább adhatok még minél több embernek.

Interjú: Hollósi-Györgyei Nóra

Ajtai Mária az Idősek karácsonyán