Amiről a Kádár-korszakban nem beszéltünk

2023. november 27.

Szécsi Katalin a Szentendrei úti Kolónián élt 18 éves koráig. A mai Ciklámen utcai sorházak helyén egy focipálya volt, azon túl állt a gyár kolóniái közül az egyik. Kati szülei a Szövőgyárban dolgoztak: anyja Denkstein Hermin, azaz Mimi, ahogy a faluban hívták, a pénzügyön bérszámfejtő volt, édesapja Schmergel Gyula vasesztergályos volt, a család a nevét később Szécsire változtatta. Mindketten holokauszttúlélők, a Denkstein család Auschwitzba deportált tagjai közül egyedül Hermin tért vissza, Kati édesapja pedig a matthauseni koncentrációs tábort élte túl.

Szécsi Gyula felvidéki származású volt, a háború előtt Árvanádasdon élt, 1946-ban Budakalászon kezdett új életet. A holokauszt borzalmainak két túlélője a háború után a Páva utcai zsinagógában házasodott össze. Mint korábban megírtuk, a Denkstein család férfi tagjai első világháborús hősök voltak. A Budai úton, a mai 55-ös szám alatt álló ház és a Duna-parti Lupa Csárda is a faluban köztiszteletnek örvendő Denkstein József kereskedő és fuvaros kisiparosé volt. A Lupa csárdát a háború előtt Béla Bácsi kakaócsárdájának hívták, Denkstein Béla neve után, aki Hermin édesapja volt. Béla megszökött a munkaszolgálatból, sokáig bujdokolt, mígnem Kőszeg határában a nyilasok agyonlőtték. Akárcsak a Herzfeld család, ahol a hazatérő túlélő már nem kaphatta vissza a mások által elfoglalt, ma Petőfi tér 2-t, ami ma többek között a cukrászdának és a hentesboltnak ad helyet, úgy Hermin is egy penészes falú, szoba-konyhás szükséglakást kapott. Innen költöztek át Kati születése után a Szentendrei úti Kolóniába. Az Ófalu helyett a Szövőgyár környezete lett az otthona a Szécsi családnak: Miminek, Gyulának és a két gyermeküknek, Lacinak és Katinak. Szécsi Katalinnal beszélgettem.

Fotók: Hartl-Nagy Tamás

Mire emlékszik még a Kolóniából?

1957-58-ban költöztünk a Kolóniára, a háború alatt ez úgynevezett MUSZ-os ház volt, ide szállásolták el a munkaszolgálatosokat, később a Szövőgyár „szükség”-lakásonként utalta ki a dolgozóinak. Kilenc család lakott ott, a teljesség igénye nélkül: a pálya felőli oldalon a mi lakásunk volt a legszélén, mellettünk Majsaiék, később mindkét Majsai fiú elköltözött és Soóky Erzsi kapta meg a lakásukat, vele közös gangon Fábiánék laktak 2 lányukkal, Zsuzsával és Erikával, Rabi házaspár a lányukkal, Györgyivel, Bitóék, akiknek négy gyermekük volt, (Magdi, István, Feri és Tibi) és az utcafronton Lugosiék laktak, Aranka néni, a férje Józsi bácsi, a fiúkkal, Lugosi Ferivel. A házban kerekes kútból húztuk a vizet, közös budit használtunk a kert végén. Fával tüzeltünk, majd bejöttek az olajkályhák. Édesapámmal a gázcseretelepre jártunk fütőolajért, ami a Szentistvántelepen volt az ikerházak között. Egy fáskamra állt még az udvaron. Apám a húsárak emelkedésekor eldöntötte, hogy nyulat fog tenyészteni. Összefut a nyál a számban, ha anyám tejfölös-vadasan elkészített vasárnapi ebédjeire gondolok zsemlegombóccal.

A bátyámnak, akit 1950-ben fogadtak örökbe a szüleim, sokat kellett rám vigyáznia. Ez egy másik érzékeny családi történet, ugyanis a falu orvosa, a jóságos Gaál dr. úr próbálta anyukámat megvigasztalni, hogy Auschwitz után nem lehet gyereke. Ekkor örökbe fogadták Lacit, majd nyolc és fél év múlva mégiscsak megszülettem. A bátyám mellett sok fiús dolgot csináltam, mert meg kellett mutatnom a bátyámnak, hogy bátor húga vagyok. Volt egy kis domb a focipálya másik végében, télen a szüleink megtiltották, hogy itt szánkózzunk, mert nem volt olyan sima pálya, mint az Ürömi úti nagy szánkópálya. A fiúk hecceltek, hogy nem merek lecsúszni. Mertem. Be is tört az orrom. Szegény bátyám, legtöbbször ő húzta a rövidebbet miattam. Laci a tanulásban kevésbé, inkább a sportban jeleskedett, a gyár kézilabdacsapatában játszott.

A Kolónián a családok élete összefonódott. Ismertük egymás fájdalmait, örömeit, Lugosi Ferivel együtt nőttünk fel, aki jó néhány éve elhozta ajándékba azt a Bodó Béla mesekönyvet, amiből együtt tanultunk meg olvasni, mire iskolába mentünk. Volt olyan nyár, amikor végig színházast játszottunk, nyár végén a kertben pedig előadtuk a saját darabot. Annyira szegények voltunk, hogy amikor az Ürömi úton elmentünk egy osztálytársamhoz, akinek az apja kőműves volt, az általa épített, ma kádárkockának nevezett házukon igazán elámultam, hogy milyen körülmények között élnek mások.

A Szécsi család

Kalászon járt óvodába, iskolába?

Már egy éves koromban a gyári bölcsődébe kerültem, utána a gyár óvodájába jártam, aminek az épületében ma a magánóvoda van a Szentendrei út 5-ben. Az óvodából jó emlékeim vannak, az egyik farsangi bálon a bálkirályfi, Rokonál Gyuri az udvarhölgyek közül engem választott bálkirálynőnek.

A Kalász Suliba jártam Lugosi Ferivel, aki a gyerekkorom legnagyszerűbb játszópajtása volt, végül ketten szereztünk diplomát azok közül, akik az egykori Kolónián laktak. Minden nap három kilométert gyalogoltunk az iskolába és vissza. Ahogy mentünk át a falun, volt egy kocsma, a Pálma. A kocsmát borostás, tetovált emberek látogatták. A tetoválás látványa engem nagyon megzavart, mivel az anyukámnak is ott volt a bal karján az auschwitzi tetoválása, és anyám tetoválását a kocsmai emberek tetoválásaival sehogy sem tudtam összekötni, de a tetoválások akaratlanul is öszefonódtak. Kirándulni, teniszezni szerettem. Egyszer Alsógödön volt egy teniszverseny, amire engem is neveztek. Apukám készítette össze a teniszcuccot. Csak a verseny előtt vettem észre, hogy a nylonzoknimat is gondosan kivasalta. Rossz előjel volt, végül könyörögtek az ellenfelemnek, hogy hagyja meg nekem a méltóságomat és ne 6:0-ra verjen el.

Amikor a Kalász Suliban kezdtem, Bártfai Ernő volt az igazgató, ő egy köztiszteletnek örvendő ember volt. Emlékszem, amikor késő tavasszal értek a cseresznyék a Szentistvántelepen, Ferivel odajártunk cseresznyét zabálni. Lopni – ez az igazság. Egyik kertben éppen a fa tetején ültünk és már csak a magokat pöcköltük szerteszét, amikor az igazgatónk jött ki megnézni, hogy ki lopja a cseresznyét a fáról. Nagyon szégyelltem magam, hogy a legjobb tanulói lopják az Igazgató Úr cseresznyéjét. Bártfai Ernő után a következő igazgatót rajongásig imádtam, Szendrődi Ferencné, Viola néni történelmet tanított. A tanárnő egyszer megbízott, hogy tartsam meg a történelemórát, hetedikes lehettem, nem emlékszem a témára, de hatalmas megtiszteltetés volt, egész biztosan köze van ennek az élményemnek ahhoz, hogy milyen fontosnak tartom a munkámban a pszichoedukációt. Taní-tani… Néha a pácienseimnek viccesen „néptanitóné”-nak definiálom magam.

Sok nagyon jó tanárra emlékszem, senkit nem akarok megbántani, hogy kihagyom a felsorolásból, hiszen mindenki hozzátett ahhoz, aki most vagyok, de nagyon szerettem az alsó tagozatos tanító nénimet, Bazsó Lajosnét, Eszti nénit, az osztályfőnökünket. Kristóf Cecíliát, ő rajzot tanított, Zalán Kati nénit, a földrajztanárnőt, Földessy Péternét, Mariann nénit, az úttörő csapatvezetőt, orosz tanárnőt, Hammer Tanár Urat, főként a fiúknak kokit osztogató matektanárt — imádtam a matekot! – és a klasszikus műveltségű Mericske Rezsőt, akihez németre jártam különórára. Szinte hallom mély, cigarettafüstös-rekedtes hangján, ahogy németül énekli a Piroska és a farkasból farkas dalát. Ő volt a bátyám osztályfőnöke is.

Milyen volt az osztályban a légkör?

Az eddigiekből is kiderült, hogy a 60-as években nem volt téma a közéletben a holokauszt vagy bármilyen antiszemita, rasszista, homofób megnyilvánulás, mint amennyire gyakori manapság, mindenki asszimilálódni próbált. Egyetlen negatív emlékem az, amikor Jutka néni lányát, az unokatesómat lezsidózták és ő sírva ment haza az anyukájához. Másnap én, aki jó tanuló voltam és semmi hasonló dologban nem voltam benne, megvártam az iskola után azt a lányt, és jól meghuzigáltam a haját.

A szüleim pusmogásából hallottam, hogy bár rettenetesen vártam a Parlamentbe, nem mehettem a karácsonyi fenyőünnepélyre, ahova az iskolánkból a két legjobb tanulót vitték. Hiába én voltam az egyik legjobb tanuló, zsidó származásom miatt azt a lányt vitték el, aki lezsidózta az unokatestvéremet. Ez a 60-as évek közepén volt, és szerintem az akkori alsós osztályfőnököm döntött így.

Denkstein Hermin igazolványa 1946-ból

Milyen volt a gyári szociális háló, voltak-e erősebb kapcsolatai a gyárban a szüleinek?

A szüleim féltek 1956-tól, hiszem apám a gyárban párttitkár volt, nem sokkal 1956 előtt mondott le. 56-ban Pomáz határán meggyilkoltak egy fiút. Anyám többször említette a Márciusban Újrakezdjük (MUK) mozgalmat, féltek, hogy megint a zsidók lesznek a bűnbakok. A párt erősen beleszólt a magánéletükbe, anyám mesélte, hogy időnként bezárták őket a pártirodába, hogy intézzék el ott a kibékülést.

A nagyobb gyári ünnepeken rendszeresen szavaltam. Felső tagozatban irodalmi pályázatot, szavalóversenyt nyertem Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz című versével. De szavaltam Váci Mihályt, József Attilát és Adyt is, aki a kedvencem volt, a kamasz érzéseimhez az ő hangja volt a legközelebb.

Apám járási sakkbajnok volt, amellett a Lovira járt. A Turfot bújta egész héten, nekünk csendben kellett lennünk, amíg a zsokékról és a lovakról statisztikát készített. Többet tudott a lovakról, mint egy bukméker. Anyámnak jó kapcsolata volt a főnökével, Békesi Klári nénivel. Nyári munkán én is dolgoztam a gyárban, tizenkét évesen már a szövőgépeket takarítottuk, jó mocskos meló volt. Ezt az egészségügyi szakközépiskoláig, 71-72-ig minden nyáron csináltam. Rendes diák melót már Pesten végeztem, a Gázműveknél dolgoztam minőségellenőrként, majd a választott szakmámban: ápolónőként.Talán ezért tudtam jobban átérezni már orvosként is a nővérek életét, problémáit.

Mikor költöztek el Kalászról?

Tizennégy éves voltam, mikor a szüleim elváltak, apám Pestre költözött és megszakadt sajnos a kapcsolatunk. Anyámmal egy darabig a Kolónián laktam. A bátyám próbált szigorkodni velem, de nem hagytam. Húsz éves koromban a lányom születésével hirtelen fel kellett nőjek, ő egy csodálatos ember, három fiúunokám van, 15, 14 és 3 évesek. Majd a nyolcvanas évek elején végleg elköltöztünk, de soha nem felejtem el, honnan jöttem.

A Kalász Suli után a Markó utcába, a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakközépiskolába kerültem, majd onnan felvételiztem az Orvosi Egyetemre. Pszichiátriából szakvizsgáztam, és a pszichoanalízis irányába folytattam a tanulmányaimat. Jelenleg már nyugdíjasként magánpraxist csinálunk majd 25 éve egy pszichológus kollégámmal. Közben családállításokat is vezetek. Talán nem véletlen, hogy a munkámban az elhallgatások, az letagadások, a családi titkok, a kimondhatatlan traumák zárványainak feltárása és a történetek beintegrálása a személyiségünkbe a gyógyító tevékenységem fő iránya.

Urbán Ákos

Az interjú megjelent a Budakalászi Hírmondó novemberi számában.