Átadták a városi díjakat

2020. október 25.

Idén a járványügyi helyzetre tekintettel szűk körben adtuk át október 23-án a „Budakalász Díszpolgára” és a „Budakalászért Emlékérem” díjakat a Faluház dísztermében.

A „Budakalász Díszpolgára” kitüntetést az idei esztendőben posztumusz adományozta a város a 2012-ben elhunyt korábbi polgármesternek, Parlagi Endrének. A díjat özvegye, Verebes Erika vette át.

Lázár István – aki 75. életévén is túl, immár több mint 30 éve önkéntesen segíti és támogatja munkájával a BMSE sportéletét – személyesen vette át dr. Göbl Richárdtól a „Budakalászért Emlékérem” díjat.

A díjazottakról részletesen ITT olvashat.

A díjak átadását követően dr. Göbl Richárd polgármester, valamint Kovács Attila, az ’56-os Vitézi Rend tagja és a Nemzeti Fórum Egyesület budakalászi képviselője mondott ünnepi beszédet. A polgármesteri megemlékezés alább olvasható.

Az ünnepségről készített felvétel itt tekinthető meg > >

Az ünnepség zárásaként a Faluház parkolójából korabeli teherautó felvezetésével indultak el az Omszk park kopjafájához mindazok, akik eljöttek, hogy közös, csöndes sétával emlékezzenek meg 1956 hőseiről, s hogy a parkban elhelyezzék az emlékezés és a tisztelet koszorúit.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

„Márai Sándor Mennyből az angyal versének egy részletével köszöntöm Önöket!

Talán nem a véletlen műve, hogy ma van Kapisztrán Szent János emléknapja is. 500 éve annak, hogy elsöprő győzelmet arattunk Nándorfehérváron az oszmán seregek felett. 1956 október 23-a a fentiekhez mérhető, hasonló dicső napja történelmünknek. Ezen a napon is egy világhatalom, a kommunizmus ellen nyertünk csatát.

Közel fél éve kért meg egy régi ismerősöm, barátom, hogy a szabadságharc alkalmából tartott ünnepi megemlékezésünkön, a forradalom 64. évfordulóján az ünnepi beszédet elmondhassa. Nehéz szívvel és lélekkel mondtam igent a kérésre. Tettem ezt mind azért, hogy más gondolatai is a nyilvánosságra kerülhessenek, épüljünk azokból is, és mert az ünnep nem a szónok megdicsőüléséről, vagy bukásáról szól, ő csak szolgája az eseményeknek. A nehéz szív és lélek pedig abból adódik, hogy az én korosztályom a forradalmárok gyermekeit képviseli, így az ünnep, a 64 éve történt csoda életünk szerves része, esszenciája.

A szüleim ’56-ban a műszaki egyetem tanárai voltak. Ők is maguk köré gyűjtötték a diákokat, nemzeti színű zászlót lobogtatva elindultak. Nemzedékünk azokban az években született, amelyekben Kádár hóhérai még akasztottak. Gyermekéveink a megtorlás évtizedében teltek. Felnőtté érlelődő tudatunkba szüleink kötelességként építették be a szabadság iránti elkötelezettséget. Ezt az utat követve felnőttként még kezet szoríthattunk ’56 hőseivel, és eljött az az idő is, amikor szolgálatra kértek bennünket, akiket erre méltónak ítéltek. Szolgálatainkért maguk közé fogadtak minket, és ezzel, életünk egyik legértékesebb ajándékát adták a kezünkbe: ránk bízták a szabadság védelmét.

Most rajtunk a sor, hogy gyermekeinknek, unokáinknak adjuk tovább a szabadság iránti elkötelezettségünket. A tanultakat gyakorlattá érlelve az 50. évforduló megünneplésére már gyermekeinket is elvittük. Az Astoriánál döbbentünk rá, hogy nem igaz a mondás, miszerint a történelem nem ismétli önmagát. Ekkor mondta fiamnak a velük ünneplő idős szomszédom lelkesen, a ránk lőtt gránátok tüzében:
„- Látod fiam, ilyen volt ’56 is.”