Az öreg Kaláz és az emlékek tengere

2021. március 18.

„Életkoromnál fogva én még láttam azt a régi Kalázt, amiből ma már nem látni semmit. Egyszerű, földműves parasztok éltek itt egy paraszt faluban. Ezt én még gyerekként átéltem, éltem benne. Autók helyett lovaskocsik jártak, mezítláb rohangáltunk ott, ahol most parkolni sem lehet. Ez eltűnt, de én még láttam. És ami így eltűnik, az egy idő után megszépül az emlékekben, ez pedig aztán rétegződik azzal, ahogyan gyerekkoromban a nagyszüleimtől, főleg a nagyanyámtól hallottam” – mondja Milosevits Péter szerb származású budakalászi író. Vele és legújabb, Kaláz parazsa című regényének egyik támogatójával, a Budakalászon jól ismert sváb Schiesszl étterem tulajdonosával beszélgettünk az együttélés lehetőségeiről. A cikk eredetileg a Budakalászi Hírmondó 2021. márciusi számában jelent meg, melyet most teljes terjedelmében közlünk.

Mi történik, ha összeül az öreg szerb és a sokat látott sváb? Hol vannak még a nyomai annak a többnyelvű örökségnek, ami ma már nincs? Az épített környezet, gasztronómia, zenei örökség és véget nem érő, legendás történetek őrzik még – és Milosevits Péter könyve.

„Ifjúkoromban Kalázon többnyelvű társalgás folyt az utcán. Magyarok, szerbek, németek (svábok), szlovákok (tótok), cigányok (romák), bolgárok (kertészek) beszélgettek egymással az udvariasság legmagasabb szintjén: mindenki a másik nyelvét használta, úgy-ahogy. (Ahogy tudta.) Például: Juliska, hova megyek én? Ezt nagyanyám kérdezte üdvözlési fordulat gyanánt. Ő mondta azt is, hogy a dédunokája (a fiam) az apjára ütődött. Harapi kutyó. Ez a felirat Angyelija néni kapuján díszelgett. Dobni szemed enyém házra. Így hangzott Gyúgyó néni kérése szomszédjához egy hosszabb (talán kórházi) távollét alkalmából” – olvasható a valóság ihlette, mitikus elemekkel tarkított regényben.

A könyv nem helytörténeti munka, sokszor inkább népmesei, balladai áthallások jellemzik, mégis visszaad valami nagyon ősit, igazat és igazit erről a környékről.

A Szentendrei Könyvklub kiadásában tavaly megjelent kötet azonban nem pusztán sajátos hangulata miatt érdekes, hanem azért is, mert kiadását – a Budakalászi Szerb Nemzetiségi Önkormányzat mellett – a helyi sváb család tulajdonában álló Schieszl Vendéglő és Borház támogatta. „A régi budakalászi Schieszl család vendéglőjének szponzori jelenléte a könyvben jól jelképezi a kalázi németek, szerbek, magyarok és mások több évszázados harmonikus együttélését, melyet számos személyes baráti kapcsolat erősít.” Olvasható a kötet borítóján.

„Az első pillanattól kezdve arra gondoltam, hogy ha csak szimbolikusan is, de szeretném Konit (Schieszl Konrád – a szerk.) támogatóként a kötetben szerepeltetni, több okból is. Budakalászon több nemzetiség együttélését én valóban gyerekkorom óta szó szerint átéltem. Még az óvoda előtti időkből származó barátaim között is vannak németek, magyarok, cigányok később pedig az iskolában ugyanígy, majd ebbe a borozóba érkezve szintén megéltük ezt a sokszínűséget. Jól ismertük a Schieszl családot. Akárhányszor bejöttem, az öreg Sebő – Koni nagypapája volt Sebő bácsi, ezt a borozót sokan ma is a faluban Sebőnek hívják –, megkérdezte: hogy van a nagypapa?” – mondja a szerző, amikor a könyv apropóján ennek az együttélésnek a nyomait próbáljuk a Schieszl étteremben a tulajdonossal közösen feltérképezni. Majd hozzáteszi: „Nagymamám mesélt olyasmiket, hogy régebben olykor-olykor előfordult valamifajta nemzetiséginek látszó torzsalkodás a lenn lakó svábok és a fenn lakó szerbek között. De én sosem tapasztaltam bármifajta feszültségnek vagy előítéletnek a nyomait itt.”

Ezen a ponton Schieszl Konrád veszi át a szót: „Nagyapám nem beszélt szerbül, de nagyon sokat értett. Az én támogatásom alapja ez. Amikor tizenéves fiúcska voltam, már rendszeresen dolgoztam itt a pultban. A tipikus délutáni sziesztaidőben Mirkovics Péter bácsi (a szerző keresztapja – a szerk.) és az én nagyapám – két oltári értékes emberről van szó, élő lexikonok voltak – ott ültek, én pedig a pultból hallgattam őket. Mindig duruzsoltak. Péter bácsi hol magyarul, hol szerbül, a nagyapám hol magyarul, hol svábul. Órákig beszélgettek így.

Mondták, ahogy az eszükbe jutott: ha magyarul, ha svábul, ha szerbül. Tudták, hogy a másik érteni fogja. Akkor még nem tudtam, hogy ez mekkora érték.

Felnőttként elkezdtem egyre inkább értékelni, hogy két meghatározó nemzet egységének voltam a fültanúja. És mi otthont adunk ennek. A mai légkörben hihetetlenül nagy jelentősége van az ilyen példáknak.” Ahogy szó szót követ, egyre több történet kerül elő. Kiderül például, hogy zsidó családot is bújtattak a vészkorszak alatt ennek a pincének a hordói, majd az így megmentett zsidó ügyvéd segített a Schieszl családnak a kitelepítés után visszavásárolni az államtól az ősi családi fészket – étteremmel borozóval és lakrészekkel együtt.

Az itt élők nem csak értették, de beszélni is próbáltak egymás nyelvén. „Ruppert bácsi kőműves volt, öreg sváb kőműves. A mi régi házunk az idetelepülés idejéből származhatott, azon többször kellett ezt-azt javítgatni. Ilyenkor jött ő segíteni. A sváb szerbül beszélt, a nagyapám meg svábul. Hogy a nagyfater hogy beszélt svábul, azt én nem tudom megítélni, mert nem tudok svábul, de ahogy a Ruppert bácsi szerbül nyomta, az rendkívül érdekes nyelvészeti produktum volt. Feltételezem, hogy a nagyapám sváb beszédje ugyanilyen színvonalú lehetett. Mindenesetre, ezek ketten egész nap karattyoltak, tökéletesen értették egymást, és közben téglát téglára pakoltak, én meg közben gyerekként kevertem a maltert.  Rengeteg ilyen sztori van, ezek egy része belekerült a könyvbe is” – emlékszik vissza Milosevits Péter.

A könyvben sokszor a valóságtól elrugaszkodott, mitikus elemekkel tarkított jelenetek vannak, boszorkányok és más mesebeli karakterek is megjelennek, például a hegyoldal barlangjából kireppenő cigánylányok vagy a boszorkány, aki kendőjét széttárva hozza el az estét a további mesékért könyörgő kalázi gyerekek számára.

„Ennek egy jó része kitalált dolog a konkrétumokban. Regény, ami tele van valóságos elemekkel. Hogy ki mit tekint a valóságból származónak vagy kitalációnak, azt nem tudom eldönteni, de szerintem az a jó, ha a szerző ezt nem is írja elő, hanem az olvasóra bízza” – mondja Péter, aki sokatmondó hallgatásba burkolózik az utolsó kalázi boszorkány kilétét illetően, kíváncsiságunkat a szerző diplomatikusan elhárítja. Azt azért elárulja:

„a nagymama rendkívül epikus hajlamú volt, sokat mesélt. Olyan történeteket, amiket ő a saját gyerekkorából merített – tehát itt már rögtön a huszadik század legelején vagyunk. Ha pedig arról van szó, amit ő a nagyszüleitől akkor hallott – akkor máris a 19. században, Petőfi és Arany János idejében. Ezeket én még hallom, átszűrődve ezeken a fokokon.

Később tudatosult bennem, hogy a nagyanyám meséi olyanok voltak, mint a Hófehérke vagy a Jancsi és Juliska, de nem ezeket a klasszikus gyerekmeséket mondta, hanem más különös történeteket. Még ha csak töredékesen is tudom ezeket felidézni, állítom, hogy azokat mind ő találta ki. Valószínűleg tényleg innen van a hajlamom a történetmesélésre, ami írói szempontból egyrészt hihetetlen kincsesbánya. Másrészt bátorítás is, hiszen senki sem ellenőrizhet már, úgyhogy azt írok, amit akarok. De azonnal a saját hátam mögé állva nézem, hogy olyan legyen, ami ebbe a miliőbe beleillik, ami nem idegen testként hat” – avat be a szerző, aki szerint éppen ezért gyermekkorából sem a konkrétumok az érdekesek, „hanem az a tény, hogy – életkoromnál fogva – én még láttam azt a régi Kalázt, amiből ma már nem látni semmit. Egyszerű, földműves parasztok éltek itt egy paraszt faluban. Ezt én még gyerekként átéltem, éltem benne. Láttam, amikor minden este jött haza a marhacsorda, és a nyitott kapuknál a tehenek mennek be, mindegyik a saját házába. Autók helyett lovaskocsik jártak, mezítláb rohangáltunk ott, ahol most parkolni sem lehet. Ez eltűnt, de én még láttam. És ami így eltűnik, az egy idő után megszépül az emlékekben, ez pedig aztán rétegződik azzal, ahogyan gyerekkoromban – több generáció élt akkor együtt – a nagyszüleimtől, főleg a nagyanyámtól hallottam.”

Id. Shiesszl Konrád, Milosevits Péter és ifj. Schieszl Konrád

És, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel, mondhatni gyászfolyamattal, amiben mi még élünk, de az már nincs, amiben felnőttünk? „Sportszerűtlen lenne azt mondani, hogy írni kell róla egy könyvet. Az öregekben benne van ez a hajlam, sokat beszélnek erről: régen így volt, meg úgy. De tenni sokat már nem lehet. A még meglévő örökségről tudunk gondoskodni, megmenthetjük, ami még menthető. De nincs már akkora populáció, népség, amelyikben ez – amit én átéltem – láthatóan élne tovább.

A családomban él. Még én is viszek be egy marék szalmát minden szenteste, bár egyre nehezebb szalmát találni. A diósrétest is megsütjük karácsonykor.

De ez a soknemzetiségű örökség, akár a nyelvben is érezhetően, ez már nincs” – válaszol Milosevits Péter. Schieszl Konrád viszont még tervez: a betelepülők által egykor elbontott családi kápolnát szeretné helyreállítani egyszer, ennek kovácsoltvas kapuját és három budakalászi díszkövét most is őrzi az étterem pincéjében, és elkészíttette egy bronzszobor makettjét, amely egy család szétszakítását jeleníti meg, ez a kitelepítés mementója lenne a Budai úton. Őrzik a kapcsolatok, a búcsúk és mulatságok emlékei, például, amikor a szerb lány és színesbőrű vőlegényének esküvőjét tartották itt, a sváb étteremben, és akkora mulatság volt, hogy hétfő reggel – miután a kalázi boszorkány a kendőjét újra levette, hogy a nap kisüthessen – a munkába igyekvők is kerülgethették még a násznépet a Budai úton.

Laborczi Dóra

Az írás a Budakalászi Hírmondó márciusi számában jelent meg. A lapszám további tartalmait online ide kattintva tekinthetik meg>>