Balogh Béláné, a holokauszt budakalászi túlélője

2022. április 16.

A Klinger gyár lakatosának, Wenczel Ferencnek és feleségének – aki ugyanott volt varrónő – újító ötlete támadt egykoron: építsenek mozgóképszínházat Budakalászon! A Fő utcán lévő telkükön kezdték el az építkezést, ám sajnos hamar elfogyott az erre a célra szánt megtakarított pénzük, így leállt a mozi építése. A környékbeliek érdeklődve figyelték az eseményeket és azonnal színre léptek, amint a nehézségeket észlelték. Denkstein Jenő bácsi, a rőfös és Herczfeld Marci bácsi, a közeli hentes baráti szívességből anyagiakkal támogatták a kezdeményezést, így az építkezés 1926-ban folytatódhatott. Az első világháborúban harcoló több híres budakalászi honvéd származott a Denkstein családból. Denkstein József fiai közül az világháborúban Márton hősi halált halt. Denkstein Dezső, Károly és Jenő pedig kitüntetéssel érkeztek haza Budakalászra. Denkstein József nyolcvanadik születésnapját az egész város együtt ünnepelte, temetésére pedig szintén együtt mentek az emberek a budakalászi zsidó temetőbe. Pár évvel később a falu hőseit, Denkstein Jenőt, Dezsőt és Bélát munkaszolgálatosként hívták be. Denkstein Jenő 1942. szeptember 13-án írt utolsó levelét máig őrzi a családja. A mai Budai úton több üzlet is zsidó családok tulajdonában állt. A hentesüzlet például a Herczfeld családé volt a mellette álló szatócsbolttal együtt, aminek a helyén ma a cukrászda működik. A családok történetét a 2021-ben a Hírmondó dupla cikkben dolgozta fel. 2022-ben a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából Balogh Bélánét, a holokauszt budakalászi eseményeinek túlélője mesélt nekem.

Fotók: Hartl-Nagy Tamás

Balogh Béláné vagyok, született Denkstein Judit, Denkstein Jenő lánya. Hogy mondjam; én maradtam meg, mint holokauszt áldozat. Nyolcvanhetedik évemet töltöm be, ha Mindenható megengedi, áprilisban. Nagypapa mikor halt meg? 1940-ben, 1941-ben, nem tudom pontosan. Lehettem négy vagy öt éves, amikor az udvaron fölravatalozták. A fél falu ott volt a temetésen, föltették egy stráb kocsira – ezt már anyámtól tudom, mert ugye mi nem jöhettünk ki a szobából. Végig a falun elvitték a Kőbányai úton át a zsidó temetőbe, ott egy gyönyörű márványkő sírköve volt neki. Talán kétszer voltam abban a temetőben, de most már évek óta nem. Örülök, ha menni tudok, ide is kocsival hoznak. Először összeköltöztettek minket apám bátyjának a családjával; Denkstein Jenő családját elköltöztették Denkstein Dezső családjának a házába, ami ma a budakalászi Budai út 55 szám alatt van. A két család, a két özvegyasszony, ugye itt maradt, az egyik két gyerekkel, édesanyám három gyerekkel. A mi házunkat (Budai út 29: szerk) a falusi orvosnak, dr. Lengyel Lászlónak utalták ki.

Ahol most a péküzlet van, volt egy külön terem. Valahonnan onnan szedték össze ezeket a katonákat. Én gyerek voltam. Régen a Fabro háznál volt bejárata az iskolának, ott állt egy hatalmas ecetfa, az alatt ültünk. Ma ott egy osztályterem épülete áll. Akárhányszor arra járok, ahol a fa volt, mindig olyan rossz érzés fog el: ott ültünk. Mikor hazajött a bácsikám és elmondták neki, hogy minket odavittek az iskolaudvarba, akkor szerencsétlen odajött és be akart menni. A német katona behívta – ezt saját szememmel láttam – és végig kellett menni neki négykézláb egész a kultúrházig, és ütötték végig puskatussal a hátát. Erre emlékszem. Körülöttünk ott ültek, mindenki ott ült és betakarózott, amivel tudott. A német katona odajött anyámhoz és elvitte a nővéremet krumplit pucolni. Hogy az én anyám ott min ment keresztül, azt én nem tudom fölfogni. Minket az érdeket, hogy a Katót hazaengedték, hogy hozzon ennivalót és örültünk, a kenyérnek és a lekvárnak, amit hozott. Mi gyerekek voltunk, örültünk, hogy ételhez jutottunk. Hogy kik ültek körülöttünk, azt én nem tudom. Hogy ők min mentek keresztül, azt már ő tudják. Elvittek minket a csillaghegyi gettóba, nyár volt. Lovaskocsival mentünk. A gettó egy saroképület volt, az Esti Kurír egykori nyaralója. Egy rendeletnek köszönhetően minket onnan hazaengedtek (szerk: a család a honvéd hőseire való tekintettel szabadult), a többieket elvitték. Visszakaptuk a házat, 44-ben háború volt, itt mentünk le a pincébe, ha szirénázás volt. Valamikor volt ez a kék iskolai csomagolópapír, azt kellett az ablakokra rakni, hogy ne szűrődjön ki fény. Jöttek a gépek, anyuka azt szépen az ablakokra rakta, de akkor nem használtunk mindent, örültünk, hogy egy szobát tudunk fűteni.

Később megjelent egy német katona, azt mondta, hogy elvisznek minket. Az én nagynénikém, mivel itt a faluban ismertük a nyilasokat is, elment a nyilasházba, hogy tudnak-e a német katonáról, aki azzal állított be hozzánk, hogy minket elvisznek. A nyilasok azt mondták, hogy a katonát valaki fölbérelhette és szegény anyám nem mert kimenni az udvarra, mert nem tudtuk, hogy hol van a nagynénikém. Vártuk, hogy jönnek értünk, a végén nem jött senki. Később megjelent egy csendőr. A nevét nem tudom. A családja korábban a tizenkétméteres pincénkbe járt légóba. Beállított és azt mondta, hogy Denksteinné ne haragudjon, de el kell magukat vinni, a gyerekekkel együtt a Mosonyi utcai börtönbe. Összepakoltak, beültünk a kocsiba, elvittek minket. Beraktak egy marhanagy helyiségbe. Valaki sírt, riadó volt, a másik aludt, a harmadik beszélgetett, anyám ült a priccsen. A nővéremmel azzal szórakoztunk, hogy nyomkodtuk a poloskákat, ezt tudtuk csinálni. Megkaptuk a kaját, minden reggel le kellett menni az udvarra körbe, a csajkával mentünk vissza. Harmadik nap szóltak anyámnak, hogy menjen fel az irodába és pakoljunk össze, mert mehetünk haza. Akkor kötelező volt ez a sárga csillag viselése; mikor kiléptünk az utcára, anyukám mondta, hogy ne vegyétek föl a kardigánt, nehogy újra elvigyenek minket. Hogy hogy jöttünk haza, HÉV-vel, villamossal, nem tudom. Volt az édesapámnak katona éveiből valamikor egy méltóságos Szabó Zsigmond nevű barátja. Amikor hazaértünk, akkor tudtuk meg, hogy a nagynénikém fölvette vele a kapcsolatot. Zsigabácsi a minisztériumban dolgozott és rajta keresztül hívták édesanyámat, hogy jelenjen meg az irodába, így menekültünk meg. Zsigabácsinak nem volt családja, idős korában szegénységben élt, gyakran meglátogattuk.

1950-ben kerültem a Magyar Optikai Művekhez és onnan is mentem nyugdíjba, a szakmám optikus. Negyven év alatt voltam sztahanovista, kiváló dolgozó, honvéd kitüntetést kaptam és amit még lehetett. Az Optikai Műveknél lehetőségem nyílt egy három hetes útra jelentkezni. Krakkó, Zakopane, Auschwitz. Én így voltam Auschwitzban, a haláltáborban. Korábban Budakalászon szervezett az egyház egy utat és onnan visszahallottuk, hogy apámnak a nevét ott látták. Ezért ragaszkodtam ehhez az úthoz. És képzelje el, hogy bementünk a haláltáborba és gyönyörű nagy táblákra van fölírva a névsor, ABC szerint. És ahogy végigmentem a névsoron, le kellett hajolnom, egész alul megtaláltam az apámnak és a bátyjának a nevét. Persze elkezdtem zokogni, fölemeltek. Vadidegenekkel voltam, senki ismerősöm sem volt, legfeljebb a buszon megismerkedtünk. Amikor visszaértünk a szállásunkra, akkor elmeséltem, hogy miért jöttem.

Nagyon büszke vagyok a családomra, még a nagypapára is emlékszem. Senkire nem haragszom, régen mindenkivel jóba voltunk. A mozi­­tulajdonossal, akkor még telefon nem volt, internet nem volt, elment apám Pomázra, hogy tudjanak építkezni tovább Rózanéniék. Wenczel Rózának hívták az asszonyt, itt fönt az udvarban anyám adott nekik helyet, csináltak egy disznóólat és a padlást is használták. A kapu nyitva volt állandóan, azelőtt az emberek jobban összetartottak. Természetes volt, hogy járnak ide be hozzánk és anyám soha senkivel nem éreztetett semmit. Épp elég volt neki, mire fölnevelt és szakmát adott a kezünkbe. Soha nem hallottam panaszkodni, soha. Ő pótolta apánkat és anyánkat, és a barátnőnk is volt.

Urbán Ákos

Az interjú a Budakalászi Hírmondóban is olvasható.