Beszélgetés néhai Mirk Mártonnal a kitelepítésről 2006-ban

2017. szeptember 15.

(Forrás: Kalászi Svábok Krónikásai)

Mozis Marci bácsi 1920-ban született Budakalászon, mint hadiárva, majd családjuk üzemeltette a híres kalászi mozit. A kitelepítés őket is érintette, melyre nehéz szívvel emlékezett.

1946. február 22-én óriási izgalom volt Budakalászon: kiket hurcolnak el, milyen indokkal?! A 41-es népszámláláskor az összeírást a budakalászi pedagógusok végezték. Akik akkor németnek vallották magukat, rájuk vonatkozóan volt jogcím arra, hogy kitelepítsék őket.

A nénikém sírva jött hozzám: Menj be a Statisztikai Hivatalba, hozd ki a kérdőívet, én magyarnak vallottam magam végig, és mégis szerepelek a listán. Ilyen is megtörtént, sőt az sem volt ritka, hogy módosabb családokat azért hurcoltak el, hogy maradjon itt valami utánuk. Bementem a Statisztikai Hivatalba, ahol semmiféle papírt nem adtak ki. Órákig bolyongtam a folyosón, míg egy ismerősre nem bukkantam, aki ott dolgozott. Hosszas könyörgés után, kiadta nekem a kérdőív másolatot, amivel a nénikém bizonyíthatta a tévedést és megmenekült a kitelepítés elől. Ez a hivatalnok súlyos kockázatot vállalt ezzel a lépéssel, az állását veszthette volna el, ha kiderül.

A mi családunk nem került föl a listára, ennek ellenére éreztük, a kitelepítés mennyire kegyetlen dolog volt. Néha még ma is gondolok arra, hogy kimehettünk volna önként. Lemehettünk volna az állomásra, hogy beüljünk egy vagonba. Ki keresett volna bennünket? Feleségem mondta is, hogy menjünk ki.  Erre én: Marikám, mit akarsz Te ott csinálni? Németül még dadogni se tudsz. Majd megtanulok! – válaszolta. Végül nem mentünk le, bár lehet, hogy ha megtettük volna, még ma is élne feleségem és két fiam. Már mindegyikőjüket eltemettem.

Végül lementem a békásmegyeri állomásra bámészkodni, ahol láttam, hogy ugyanúgy állnak a vagonok, mint nálunk és gyűlnek az emberek. Az egyik bácsikámat is kitelepítették, aki rettenetes körülmények közt kezdett Németországban. Kecskeólban aludtak, amíg be nem tudtak illeszkedni. Öt évig úgy éltek kint, mint vándor koldusok. A bácsikám minden héten összeverekedett a háziurával, akihez be volt szállásolva, mert folyamatosan sértegette és alázta őket. Évek múlva kezdett csak jobban menni a soruk.

Belém égett az állomoson a kép, krétával a vagonra volt írva:

„EZ A HÁLA A 300 ÉVES MUNKÁNKÉRT!”