„Boldog vagyok azzal, amit az élet adott”

2024. február 16.

Bármikor találkozom vele mindig energikus és derűs. Motiváló ahogy a zenéről, a tanításról és a családjáról beszél, érti a humort és képes önmagán nevetni a szorongató helyzetekben is. Lenyűgöző szopránját rendszeresen hallatja a Zeneakadémián és a MÜPA-ban, de több más helyen is koncertezik a Presto Kamarazenekar szólistájaként. Világviszonylatban egyedi zenei átiratokat készít gitár-énekre, amivel szólókoncertjein ragadja magával a közönségét. Tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen és a Kalász Alapfokú Művészeti iskolában. Tanítványairól mindig büszkén és reményteljesen mesél, úgy látja őket, mint akiknek semmi sem lehetetlen. Tóth Orsikával beszélgettem.

Fotó: Nerpel Nikoletta

Hogyan kerültél a zenei pályára?

A szüleim nem voltak zenészek, de sokat énekeltek, nagyon muzikálisak voltak. Figyeltek arra, hogy már az anyaméhben halljak klasszikus zenét. A nővéremmel mindketten jó hangi adottságokkal bírtunk, ezért a szüleink beírattak minket egy zeneóvodába. A mai napig emlékszem az óvónéninkre, Kató nénire, aki tanított bennünket. Mire iskolába mentünk, már tudtunk kottát olvasni és több szólamban énekeltünk. Adott volt, hogy egy zenetagozatos iskolában kezdjük el a tanulmányainkat is, ahol fantasztikus tanáraink voltak. Minden nap volt énekóra, heti kétszer három óra karének mellett kötelező volt hangszeren is tanulni. Négy évig hegedültem, majd átváltottam gitárra. A gitártanárom laza volt, nagyon szerettem és minden szavát ittam. Gyakran vitt minket koncertezni, ő bátorított, hogy felvételizzek gitár és ének szakra is a konzervatóriumba, ahonnan már az érettségi alapján felvettek az egyetemre magánének-művész szakra Szegedre. A gitár szakot ezzel párhuzamosan Miskolcon végeztem el. Az egyetem alatt végig tanítottam is zeneiskolákban; Szegeden, Deszken, majd 2001-től Budakalászon is. Közben mentem versenyekre, ahol szép helyezéseket értem el, koncerteztem itthon és külföldön is.

Most is egyszerre három helyen tanítasz, koncertezel és három gyermek édesanyjaként is helyt állsz.

Igen, idéntől a Zeneakadémián az Egyházzene és a Népzene tanszékén is tanítok hangképzést délelőttönként, délután pedig a budakalászi zeneiskolában gitárt és éneket. A kettő között hazarohanok ebédelni. Fél ötre szaladok a legkisebb fiamért, hála Istennek a két nagyobb már egyedül is haza tud menni. Aztán jön a tanulás a három fiúval, ami talán a legnagyobb kihívás. Mindezek mellett vannak a fellépések, amire a zenekarral vagy a mesteremmel, Kéringer Lászlóval folyamatosan próbálok.

Hogy bírod ezt az intenzív pörgést? Nem szoktál kimerülni?

A mi gyerekkorunkban nem volt olyan jó a diagnosztika, de mostanra világossá vált előttem, hogy némi ADHD-val élek. Lételemem, hogy több helyszínen, más-más zenei anyagot tanítsak, tanuljak. Elképzelhetetlennek tartom, hogy csak úgy tétlenül pihengessek. Ha nem csinálnék semmit, akkor úgy érzném, hogy egy üres doboz van a fejemben. Engem a monotonitás fáraszt le, kivéve a gyakorlást. Abban nem zavar. Fontos számomra a csönd is, de alapvetően a nyüzsgést és az új kihívásokat szeretem; új műveket, új feladatokat.

Fotó: Nerpel Nikoletta

Sajátos nevelési igényű gyerekeket is tanítasz. Saját hiperaktivitásod segít abban, hogy empatizálj és könnyen szót érts az érintett fiatalokkal?

Velük dolgozni számomra kihívás és pozitív izgalom. Arra képeztek ki, hogy koncertre, karrierre készítsünk fel a növendéket és senki nem mondta, hogy nem csak jövendőbeli művészek jelentkeznek majd. Amikor kezdő voltam, nem értettem, hogy miért nem gyakorolnak a diákok egész nap. Ma már tudom, hogy nem magamból kell kiindulnom, hanem az ő fejükkel kell gondolkozom és kiválasztani, melyik módszer az, amivel a leginkább előre tudom mozdítani a fejlődésüket. Persze, ez egy hosszú érési folyat, amiben az is segített, hogy anyaként kellett az atipikus gyerekeimhez kapcsolódnom. Ez érzékenyebbé és megértőbbé tett. A fejlődéshez sokszor kell egy kis döccenő, hogy jobb emberré váljunk. A legtöbbet a fiaim gyógypedagógusaitól tanultam. Ha nem ment otthon az én módszerem és kétségbeestem, akkor ők mindig segítettek. Ők kívülről sokkal jobban látják a problémát és a megoldást.  Ezért sem jó saját gyereket tanítani, mert nem tudsz érzelmileg nem kötődni, és ezért nem látod a hibáidat sem a módszeredben. Egy külső szem, fül sokat tud segíteni. Nem kötelező szenvedni, nem szégyen segítséget kérni.  Annak érdekében, hogy sikeresen tudjak atipikus tanítványokat oktatni, fejleszteni, részt vettem az Autizmus Alapítvány egyik tanfolyamán, ami nagyon hasznos volt anyaként és tanárként is.

A tanítás vagy az előadóművészet áll közelebb hozzád?

Ez olyan kérdés, mint hogy gitározni szeretek jobban vagy énekelni, alapfokon tanítani vagy egyetemen. Ezek bennem napról napra változnak, mindig azt szeretem jobban, amit épp csinálok.

Többeket kísértél már el a sikerig, több tanítványod hivatásos zenész lett, de vannak, akik tehetségük ellenére más pályát választanak.

Szerintem az a fontos, hogy az ember jól érezze magát abban, amit csinál. Miért ne lehetne a hobbija egyben a szakmája is valakinek? Vagy miért lenne az baj, ha valakit zenei pályára szánnék, de ő mégis mást választ? Az ő életük, el kell fogadnunk a döntést. Van olyan tanítványom, aki azért jár, mert túl zárkózott és az énekkel tud nyitni kifelé. Nem mindenkit vállalok azért, hogy énekes legyen belőle, az nem is lenne izgalmas számomra. Az önkifejezést megtanítani a legnagyobb kihívás. Éneket tanulni mindig jó, nem csak akkor, ha a szakmai hírnév és az elismerés a cél. Megismerjük a saját testünket, lelkünket, érzéseinket. Akinek van annyi esze, hogy megtanulja a zeneművészetet felső fokon, megtanulja hozzá azt a 3-4 nyelvet, ami szükséges és karriert is képes csinálni, azt sokszor rábeszélik, hogy inkább válasszon olyan foglalkozást, amiből rizikó nélkül lehet biztonságosan pénzt keresni. Csak a legelhivatottabbak maradnak meg a pályán.

Ez azért van így, mert kevesebb a kereslet az élő zenére?

A közönség jelentősen megcsappant a pandémia óta. Kevesen mennek el egy klasszikus koncertre. Az emberek egyre jobban begubóznak és a pénzük is kevesebb. Régebben több koncert volt és többet is fizettek érte. Pesten sajnos már elkezdett csökkenni a zeneiskolába jelentkezők száma, ám ez a tendencia Budakalászra hála Istennek nem jellemző. A gyerekek le vannak foglalva, terhelve. Muszáj lépést tartanunk és tanulnunk a saját gyerekeinktől. A művészeteket és a promójukat is be kell ágyazni a közösségi médiába, hogy elérhessük őket. A most felnövekvő generáció sokkal rövidebb műsorokra kapható. Ebben nekünk kell változtatni. Az igényes zenei nevelés nagyon fontos, vevők rá a fiatalok, csak tudnunk kell, hogyan tanítsunk, milyen módszerekkel. Duzzogás helyett haladnunk kell a korral, hogy átörökítsük a művészet kincseit. Nem szabad kihagyni a humort sem, nem kell mindent drasztikusan felfogni. Kritika megfogalmazása helyett, vegyük észre az új generáció értékeit is. Olyan ügyesek, okosak olyan dolgokban, amikről nekünk fogalmunk sincs. Például megtanultak sokkal jobban kiállni magukért, öntudatosabbak, érzékenyebbek, elfogadóbbak. Ezeket nekünk kéne tőlük megtanulnunk.

Mik a terveid a jövőben?

Nem tudom, mert mindent elértem, amire vágytam. Alapvetően boldog vagyok azzal, amit az élet adott. Imádom a három fiamat, a férjemet és az életemet. A koncertezést sokáig szeretném csinálni, amíg fiatal a hangom. Mindig keresem magamnak a kihívásokat, ezért is szoktam magam számára átírni darabokat, operarészleteket gitár-énekre. Ezt mindenképpen szeretném folytatni, ameddig csak lehet. A zenekaros éneklés is nagy kedvencem, amikor a hangom mögött egy nagyzenekar szólal meg, az nagyon felemelő. A tanítás is szívügyem, hivatásomnak érzem. A lehetőségeket sose kerestem, sose mentem a MÜPA-ba, vagy írtam külföldi fesztiváloknak, hogy ki vagyok én és adjanak lehetőséget. A lehetőségek jöttek. Én csak szeretnék a barátaimmal együtt jókat zenélni és boldog növendékeket kinevelni a legjobb tudásom szerint.

Gulyás Rita

Fotó: Reikort Ildikó