Üdvözöljük Budakalász város weboldalán
Wir begrüßen Sie auf der Webseite von Kalasch
Срдачно Вас поздрављамо на интернет страници града Калаза

2025. február 16. vasárnap | Julianna, Lilla napja

Hírek

 

Emlékezzünk a budakalászi németek kitelepítésére

2023. február 22.

77 évvel ezelőtt, 1946. február 22-én indultak el a tehervagonok a kitelepítésre ítélt budakalászi svábokkal a romos Németország felé. A kollektív bűnösség aljas vádjával elűzött kalásziaknak mindenüket itt kellett hagyniuk; úgy zárult rájuk a vagonajtó, hogy nem tudhatták, rokonaikat, otthonaikat, hazájukat láthatják-e valaha.

Az itthon maradtak helyzete sem volt könnyű. Id. Schieszl Konrád visszaemlékezése szerint csak hosszú évekkel később, 1959-ben engedtek először kizárólag családi eseményre, temetésre kiutazni hozzátartozót, csak a hatvanas években tudtak találkozni egymással a kettészakadt a családok.

A kapcsolatok fennmaradásában és a barbár kitelepítésre való emlékezet megtartásában hatalmas érdeme volt Wágnerné Klupp Katalinnak, aki egész életét Budakalász és a helyi német közösség szolgálatában töltötte (a halála előtt készült interjút itt olvashatják).

A kalászi német közösség 2022 novemberében elhunyt vezetője, a budakalászi németek történetének kutatója által szerkesztett könyvben, a Kalászi Svábok Krónikásaiban olvashatjuk Kovács Lászlóné, Zsófi tanító néni visszaemlékezését:

„Ha visszagondolok a ’46-os februári napokra, a szörnyű szorongásokra – kit visznek el, ki maradhat? -, eszembe jut, milyen féltő gonddal néztem végig tanítványaimon: kitől kell elválni, kinek nem láthatom mosolygós szemét, kedves hangját nem hallhatom…

Szörnyű idegállapotban élt akkor mindenki. Borzalmas volt látni a lovaskocsikra pakolt csomagok tetején ülő családokat. A mi utcánkból is több családot telepítettek ki. Így a Mandjik családot, pedig az apa első világháborús rokkant volt. Mindkét lábfejét vasszerkezet helyettesítette. Feleségével és gyermekeivel mégis kitelepítették, pedig a magyar haza védelmében vált kora ifjúságától nyomorékká. E kegyetlen nap után szinte üresnek hatott az osztályterem. Sokáig senki nem ült az elüldözött gyerekek helyére!

Iskolánkban bevett szép szokás volt, a tanítás megkezdése előtt a következő szöveget mondtuk el közösen: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.” Keresztvetéssel kezdtük és fejeztük be. Sokszor eszembe jutott, vajon ezek az országból kiűzött gyerekek emlékeznek e erre a szövegre?

Mi nem mehettünk az alsóállomás közelébe, de úgy tudom Makk Ferenc atya elköszönhetett tőlük, – hiszen az ő hívei voltak. Tudom, a fúvószenekar eljátszotta a magyar himnuszt, – a zenészek között is volt kitelepített, akinek utána a vagonba kellett felszállnia.

Hosszú hónapok teltek el, mikor is új – messziről jött — gyerekek iratkoztak be iskolánkba. Az ország különböző részeiről jöttek. Szüleik kapták meg a kitelepítettek házát, ingóságait.

Sok ijedtszemű, sápadt arcú gyerek került iskolánkba. Nehéz időszak volt ez gyereknek, felnőttnek egyaránt!

Megszűntek a vasárnap reggeli közös misehallgatások, megcsappant a templomba járók száma – mivel a kitelepítettek katolikusok voltak, a betelepültek vallása meg különböző.

Közben, 1948-ban az osztályok faláról is le kellett venni a feszületet. Szörnyű délután volt.

Áldott emlékű Spáth Gyula igazgató úrnak szülői értekezlet keretében kellett ezt az intézkedést bejelenteni. Megszűnt a rendszeres templomba kísérés is.

A kitelepítést követő népszámlálásra én is beosztást kaptam. Akkor már sok házban „telepesek” laktak. A különböző okok miatt itt maradhatott „őslakosok” nagyon féltek, mit mondjanak be az anyanyelve, nemzetisége kérdésekre. Az egyik Felsővár utcai ház ágyban fekvő öreg, beteg asszonya a fenti kérdésemre azt felelte „alles ungarish”. Könnyes szemmel írtam a lapjára „magyar”.

Korabeli iskolai csoportkép, forrás: Kalászi Svábok Krónikásai

Milyen igaz ez a mondás: „Az élet útjai kiszámíthatatlanok”. – Sokáig vártuk aggódva a kintről jövő híreket. Nehezen bár, de innen is, onnan is jöttek hírek és egyre több biztató is volt köztük…

A gyerekek megnőttek, felnőttek lettek, Írogattak, – sok év után haza is látogathattak. Olyan kocsikkal jöttek, hogy szemünk-szánk elállt! Egyre gyakrabban jutott eszünkbe Salamon Béla színész mondása: van Isten!

Természetesen, a kitelepítettek között volt sok régi osztálytársam, igaz jó barátom. Amint a politikai helyzet megengedte, rendszeres levelezésbe kezdtünk. A kapcsolatokat fényképek, kedves ajándéktárgyak, együtt töltött visszaemlékezések igazolják. Még mindig „magyarul” írnak!!! A férjek németek, de velük is jól érezzük magunkat!

Az alsó állomásnál felállított emlékműhöz minden megemlékezésre elmegyünk. Emlékszem az 50. évfordulóra, amikor velünk együtt énekelték a Himnuszt!! Majd végignézték iskolai kiállításunkat és a régi képekről, tablókról néhányan régi ismerősre rátaláltak. Könnyes szemmel járták végig iskolánk „régi épületeit”, amelyekben, mint diákok jártak.

Azt mondják, az „idő begyógyítja a sebeket…” Bízom benne, hogy az 1946-ban esett sebek helyét – ha eltűntetni nem is – de elhomályosítani lehet.

Adja Isten, hogy úgy legyen!”

Kovács Lászlóné, Zsófi tanító néni

A kitelepítés 70. évfordulója alkalmából, 2016-ban a Budakalászi Német Nemzetiségi Önkormányzat egy könyv-szoborral egészítette ki a kitelepítés emlékművét, amin Rózsa Iván verse olvasható.