Üdvözöljük Budakalász város weboldalán
Wir begrüßen Sie auf der Webseite von Kalasch
Срдачно Вас поздрављамо на интернет страници града Калаза

2024. április 12. péntek | Gyula napja

Hírek

 

Február 22. Kalászon a kitelepítés évfordulója

2024. február 21.

Budakalászon 1946. február 22-én az államszocialista hatalom több mint 1000 budakalászit telepített ki, ami akkor a lakosság közel harmada volt. A kalásziak Nyugat-Németországban a semmiből építették fel újra az életüket és hosszú évekig nem lehetett róluk itthon hallani. Számos régi kalászi család szakadt ketté. A tragédia nem csak a svábok életét forgatta fel, hiszen a többnemzetiségű, színes Kalászon a vegyes házasságok révén sok család anyai vagy apai ágának tagjait zsúfolták be a 33 vagon valamelyikébe. A potsdami konferencia határozataiban csak lehetőségként írták le a háború győztes hatalmai a kitelepítést, viszont a lengyel és csehországi-csehszlovákiai erőszakos elűzés után a Magyar Kormány is jelezte, hogy meg kíván szabadulni az általa németnek tartott kisebbségtől. 1946. január 19. és 1948. június 30. között megközelítőleg 200-220 ezer német nemzetiségű magyart telepítettek ki kezdetben Nyugat-, majd Kelet-Németországba. A Budakalászon történtekről és hatásáról Karsainé Magdival, a budakalászi Német Nemzetiségi Egyesület vezetőségi tagjával beszélgettem, aki egy 1946-ban kettészakadt család itt maradt részében nőtt fel.

Hogyan érintette a családját a kitelepítés?

A kitelepítés után születtem, anyukám ágáról vagyok sváb származású. A kitelepítés kettévágta a családot. Anyukám szüleit a két kisebb gyerekkel kitelepítették, anyukám és a nagyobb húga itthon maradtak. Anyukám férjnél volt, mivel apukám magyar származású, nem kerültek a listára. Mondhatom, hogy az anyai ágú rokonságom 80%-át kitelepítették. Sok évig nem hallottunk a kitelepítettekről, mert féltek, hogy bajunk lesz abból, ha levelet kapunk tőlük. Évek teltek el úgy, hogy az itt maradtak semmit sem tudtak arról, hogy hol vannak a hozzátartozóik. Aztán elkezdtek jönni a levelek fotókkal, én ezekről a képekről ismertem meg a nagyszüleimet. A kitelepítés után tíz évvel, az ötvenes évek második felétől már haza tudtak látogatni és innen is ki lehetett utazni hozzájuk. A rokonaimat a Stuttgart melletti Backnang környékén telepedett le, a többi rokonság is a közelben lakott. Az anyukám két testvére tizenévesek voltak a kitelepítéskor, Németországban fejezték be az iskolát. Később anyukám öccse egy Gombáról származó szintén kitelepített magyar lányt vett el, a húga pedig egy német férfihez ment feleségül. Nagyanyám háztartásbeli volt, a nagypapa őr volt egy cégnél, onnan ment nyugdíjba. A rokonság magyarul beszélő tagjai közül a 91 éves nagynéném él még.

Mikor találkozott először a németországi rokonaival?

Először nagymamám látogatott haza, majd nagypapa. Akkor már elmúltam tíz éves. Később, mikor könnyebben lehetett jönni, szinte minden évben hazalátogattak –ők mindig úgy mondták, hogy hazajönnek. Az ötvenes évek második felétől a látogatások kapcsán kicsit lazított a hatóság. Így is sok papír kellett, például hívólevél a kintiektől, az osztrákoktól engedély az átutazásra, Nyugat-Németországgal a Francia Nagykövetségen keresztül lehetett útlevelet, vízumot intézni. A családunkból először anyukám volt kint 1957-ben, én 1965-ben voltam kint apukámmal és a húgommal. Hogy alakult a családi vagyon a kitelepítés után? A dédapám 1912-ben épített egy nagy, emeletes házat a Budai úton. Az alsó szintet a család lakta, az emeletet kiadták. Emellett egy földjük volt a Sódinál (szerk: a mai neve Omszk-tó) és volt egy Üröm felé. A lenti földön megtermelték a konyhakerti növényeket és a kukoricát az állatoknak, a föntin őszibarackot termeltek, amit eladtak. A kitelepítéskor mindent elvettek a családtól. Mikor a nagyszüleim vagonba szálltak, a lakásukat lezárták, kihozni semmit sem lehetett. Anyukám nagyon szerette volna a nagymama varrógépét megtartani. Apukám éjjel feltörte a zárat és kihozta a saját házukból a varrógépet. Az egyik szomszéd feljelentette őt, de végül nem lett belőle ügy. A bútorokat és minden mást elhordtak a házból, de hozzátartozók nem kaphatták meg. A házat az államtól egy idegen vette meg. Testvéreimmel abban a házban születtünk, tizennégy évig laktunk ott, szobakonyhát béreltünk benne. Utána az anyukámék megvették ezt a Jókai utcai telket, ahol a mai napig élünk. Ők elöl építettek, a kert hátsó részét a húgomnak adták meg nekünk, mi itt építkeztünk. Mikor az első házból a szüleim kihaltak, sajnos el kellett adni a házukat, mert a három testvér közül senkinek sem volt annyi pénze, hogy kifizesse a testvéreit.

Huj Henrik és Scherer János kitelepítettek hazalátogatása. Hátsó sor balról: Márkuj (Karsainé) Magdi, Márkuj Győzőné Huj Mária, Márkuj Győző, Scherer György, Scherer Györgyné Huj Teréz, Scherer Éva. Első sor, balról: Márkuj Irén (Hugi), Huj Henrik, Márkuj Tibor, Wihovszky Józsefné Lizinéni, Scherer Jánosné, Scherer Péter, Scherer János, Scherer Márti. Fotó: Kuntz Pista bácsi

 

Hogyan volt jelen az életükben a kitelepítés?

Mivel a szüleimnek nulláról kellett újrakezdeni szülői segítség és vagyon nélkül, ez a gyerekkoromat is meghatározta. Öten laktunk egy szobakonyhás lakásban, apukám sokat éjszakázott a munkahelyén így a szüleim elhatározták, hogy építkezni fognak. Az ötvenes évek végén keményen kellett spórolni, hogy haladjon az építkezés. Ezt mi, gyerekek is éreztük. Érettségi után én is munkába álltam, mert kellett a pénz a családi kasszába. A tanulmányaimat esti iskolában fejeztem be. Amire felnőttünk, a szüleim akkor fejezték be a házat. Utána kezdtünk el testvéremmel egy ikerházat építeni. Sokáig csak az alsó szintje volt kész, az is egy szobakonyha, de évek alatt kialakult a mai formája.

Hol dolgoztak a szülei?

Az apukám pék volt, rövid ideig dolgozott Kalászon és a szülőfalujában, és sokáig, a nyugdíjazásáig a Haller Pál utcai pékségben. Anyukám a Lenfonóban, majd nyugdíjig a Margitszigeti Nagyszállóban dolgozott. Nem volt könnyű életük.

Anyukája ága régi, kalászi család?

Igen. Anyukám anyai ága sok generációra visszamenő kalászi sváb család. Nagymamám édesanyja 1915-ben Budakalászon halt meg hátrahagyva négy kiskorú gyermekét. Ekkor férje, a dédnagypapám az első világháborúban katona volt, a gyerekeket szétosztották a rokonok között, amíg a dédnagypapa hazajött a háborúból. Akkor magához vette a gyerekeit és a Budai úti házban éltek. Innen telepítették ki a családot. Ennek a háznak a kitelepítés óta három gazdája volt, a mostani szépen felújította. Nagypapám békásmegyeri sváb családból jött, onnan az egész rokonságot kitelepítették.

Huj Katalin (második sor, homokszínű kabátban a fiúkat átkarolva) hazalátogatása. Első sor, piros kabátban Wágner Kati, a szülei harmadik-negyedik sor második, sötétkék kabátban Weishar Emma, mögötte Klupp Pál, Wágner Kati szülei. A kép közepén, svájci sapkában Makk atya, mellette kettővel türkizzöld kabátban Karsainé Magdi. Fotó: Kuntz Pista bácsi

Az Ön életét hogyan befolyásolta a kitelepítés?

Hiányoztak a nagyszülők. Először képeket küldtek, utána személyesen is találkoztunk, amit mindig nagyon vártunk. Gyerekkoromban volt, aki megjegyzést tett a származásomra, még olyan tanárom is volt, aki lesvábozott.

Itt a Kalász Suliban?

Igen. Ők más gondolkodásúak voltak. Különösen nem éreztem hátrányát, de azért egy-két ilyen megjegyzés elhangzott. Mi katolikus családból jöttünk, az sem tetszett az iskolában, hogy mi nem voltunk kisdobosok és úttörők. Most hogy tartják a kapcsolatot? A kitelepített rokonok a gyerekeiket nem tanították meg magyarul. Mivel apukám nem tudott németül, itthon csak magyarul beszéltünk. Az utcán mindenki tudta, hogy jobb, ha nem szólal meg svábul. Középiskolában szerettem volna németül tanulni, de az osztályomban angolt és oroszt tanítottak. Gyerekkoromban a HÉV-en tót vagy szerb beszédet hallottam, de németet nem, jobb volt elhallgatni, ha valaki valaki sváb származású. A kinti unokatestvérekkel már nem tudunk kommunikálni, anyukám 91 éves testvérével telefonon tartjuk a kapcsolatot, sőt, tavaly májusban odakint köszöntöttük fel a 90. születésnapján. Ha ő meghal, akkor vége ennek a kapcsolattartásnak. Az unokáim és a kinti fiatalok beszélnek angolul, de nincs szoros kapcsolat. Ennek sajnos vége lesz, szomorú, de vége lesz. Évekkel ezelőtt többször voltunk Németországban, még mikor Wágner Kati volt a Német Nemzetiségi Egyesület elnöke. Sok utat szervezett Trendl Ferivel Schornbachba. Nem akartunk senkinek a terhére lenni, így ezek a találkozók jók voltak arra, hogy pár órát együtt tölthessünk és beszélgessünk. Trendl Feri szervezésében több alkalommal csoportosan jöttek kintről a rokonok. Sajnos már ilyen alkalmak nem lesznek.

Hogyan készül a kitelepítés évfordulójára?

Most a Német Nemzetiségi Egyesület tagjaként próbálom segíteni az egyesületet, tíz éve vezetőségi tag vagyok. Próbáljuk fenntartani a hagyományokat. A német csoportos óvodások és iskolások érdeklődnek, jönnek a Svábházba és ott megmutatjuk nekik a régi tárgyakat, a régi szokásokat, mint a kézműves foglalkozások, közben gyakorolják a német nyelvet. A Német Nemzetiségi Egyesületnek sok programja van. Ilyenek a Svábbál, a kitelepítési évforduló, a májusfa állítás, részt veszünk a Sétálj Budakalász rendezvényen és más városi rendezvényeken. Több alkalommal Batyus traccspartyt rendezünk, ilyenkor az egyesületi tagok jó hangulatban elbeszélgetnek egymással. Ezeknek az eseményeknek a lebonyolításában aktívan részt veszek. Az egyesületi tagok gondozzák a Svábház és az udvarát, a temetőben a régi sírokat, a Budai úti kápolnát, a Budakalász HÉV megállóban a kitelepítési emlékművet. Az emlékmű 1996-ban, a kitelepítés 50. évfordulójára készült, 2016-ban a 70. évfordulóra márvány emlékkönyvet avattunk. Minden évben itt emlékezünk meg a kitelepítésről, idén február 25-én lesz az ünnepség. Emlékszem, mikor Zsófi tanítónéni tartotta az ünnepi beszédet és elmondta, hogy őt hogy érintette a kitelepítés. Egyik napról a másikra az osztály egy része eltűnt, ami az osztálytársakat is megviselte. Zsófi néni már 1946-ban Budakalászon tanított, nekem alsó tagozatos tanítónénim volt és még a fiamat is tanította, itt élte le az életét. Makk atya is sokat tett a svábokért, amiért az egyesület 2021-ben emléktáblát állított a tiszteletére. 1946- ban áldásával indultak útra a kitelepített budakalászi svábok.

Urbán Ákos

Az interjú a Budakalászi Hírmondó februári számában jelent meg.