Fél Kalász kint volt a meccseinken

2023. november 02.

Vészics Erzsébet és Horváth Eszter 13-14 évesen, 1963-ban kezdtek a Szövőgyár női csapatában kézilabdázni. A kalászi női sportéletről, kézilabdáról beszélgettünk.

Fotó: Hartl-Nagy Tamás

Hogyan kezdtek kézilabdázni?

H.E.: A Kalász Suliban Molnár Gusztávné, a tornatanárunk atlétika, kézilabda szakkört rendezett, már ott kezdődött a sportélet. 1963- ban kezdtünk kézilabdázni. A pályát, a mezeket a gyár adta és szertárosunk is volt, Miki bácsi, így még mosni sem kellett elvinni a mezeket. Nagy szó volt akkor, hogy minket így kiszolgáltak. Salakos pályán kezdtünk kézilabdázni, de az kegyetlen jó volt.

V.E.: Az országban fellelhető legjobb salakos pálya volt. Még a válogatott is kijárt ide edzőmérkőzést játszani. Gondolom, a csapat nagyobb része a gyárban dolgozott.

H.E.: A gyár szponzorált minket, a csapat nagyrésze ott dolgozott. Én egy nyáron át voltam a gyár munkása. Az edző felesége is a Szövőgyárban dolgozott és ő is hívott minket. Az előttünk lévők még egy nagy csapat voltak, mi már csak a megyei és a budapesti bajnokságban játszottunk, de bejártuk egész Pest megyét.

V.E.: A 13. kerületi bajnokságban is játszottunk. Dunabogdányból, Szentendréről, Pomázról is jártak a csapatba, mivel a környéken csak Kalászon volt kézilabda.

Hogy lehetett bekerülni a csapatba?

V.E.: A lányokhoz nem volt nehéz bekerülni, hívogattuk is a fiatalokat. Sokan jöttek, de nagy volt a lemorzsolódás is, heti két edzés és a meccs, nagyon kellett szeretni ehhez a kézilabdát.

H.E.: Nagyon jó kis csapatunk volt, mert osztálytársak is voltunk, majdnem mindenki kalászi volt. Edzések után együtt mentünk táncolni, ez egy nagyon jó társaság volt. Az edzőnk egy jó pszichológus is volt, nagyon össze tudott bennünket tartani. Mi nem kaptunk különösebben semmit azért, mert itt játszottunk. Volt egy intézőnk, Halász Laci bácsi, ő szervezte a meccseket, hozzá lehetett menni, ha baj volt és előfordult, hogy saját pénzből üdítőt hozott a csapatnak.

Kik kisérték a kalászi női kézilabdát, milyen volt a közönség?

V.E.: A fiatalemberek.

H.E.: Fél Kalász kint volt, mikor meccs volt, de edzésre is kijártak. Akárhova mentünk, ismertek minket. Mikor a fiúk játszottak, tele volt a pálya széle és olyan hangorkán, hogy eszméletlen. Ahol most a Mentáskert piac van, ott volt az egyik pálya, a teniszpályák és a játszótér közötti részen pedig a másik.

V.E.: A kandelábereket a kézilabdás fiúk állították, hogy este is lehessen meccset játszani és edzést tartani. Elsősorban a fiúkon volt a hangsúly, nekik jobb eredményeik is voltak.

Sérülések voltak a salak, majd a beton pályán?

V.E.: Szerencsére a lányok közül a mi csapatunkban komoly sérülése senkinek sem volt, viszont a fiaim a kezdetekben szintén itt kézilabdáztak a betonpályán, nekik volt törésük is. Most az unokahúgom, Fekete Bozsána is kézilabdázik, ő az MTK-ban. Aki akar valamit, az most is elérheti. Én az elején négykor abbahagytam a bolgárkertben a melót, utána hazarohantam, adtam a malacoknak enni és rohantam edzésre.

Hogyan jártak meccsre? Mivel utaztak?

H.E.: Tömegközlekedéssel. Később, mikor a fiúk feljutottak az NB1B-be, ők jártak busszal, akkor már volt a Lenfonónak saját busza. Mi tömegközlekedéssel jártuk be egész Pestet és Pest megyét.

A fiú csapattal milyen volt a kapcsolat?

V.E.: A kézilabdás társaság olyan volt, mint egy nagy család. Klubdélutánok voltak, egy asztalnál ültek a kézilabdázók. Oda nem lehetett csak úgy beülni. Ha valamelyikünkkel táncolt egy fiú és már nem akartuk, csak inteni kellett a fiúcsapatnak és lekértek minket. Egyszer hozzám jött egy idegen csapatbeli, meg akart szólítani, de Forgács Gyuszi egyből elzavarta.

Meddig kézilabdáztak?

V.E.: Az az igazság, hogy mikor terhes lettem, lehúztam a rolót. Egyszer rávettek a két gyerek születése után, hogy menjek le edzésre, de az már egy másik csapat volt, nem a miénk.

H.E.: Mikor férjhez mentem, elmentem innen, Erzsi még játszott. A mi csapatunk 63-ban indult, de volt korábban is női kézilabda. Gyerekként jártunk meccsre, Valit, Kutasi Erzsit néztük, nagyon jó csapat volt, csak a kézilabda szeretete miatt játszottak.

A gyár bezárását túlélte a csapat?

V.E.: Sajos nem. Sokan nem tudták elviselni, hogy vége lett a gyárnak, az egy nagy létbiztonságot adott itt az embereknek nem csak Kalászon, hanem Dunabogdányig, Pilisszentkeresztig szinte mindenhol. A Lenfonó egy ikon volt, a nagymamám és a nagynéném még a Klinger gyárában dolgozott. Mindig textillel foglalkoztak és mikor itt dolgoztam, akkor hozták be a Pikanol gépeket, majd pár év alatt tönkretették az egész Lenfonót, a Csillaghegyitől kezdve mindegyiket.

Urbán Ákos

Az interjú megjelent a Budakalászi Hírmondó szeptemberi számában.