Könyvajánló: Fucskó Miklós – Édenkerthelyiség

2021. január 03.

Könyvajánló

gyermekeimben leszek az emlék
a nem-vagyok csupán az leszek
Isten kertjében örökös vendég
leszek – életre holtan – ha voltam
(Fucskó Miklós: Pazar kilátásaim)

Idén jelent meg Fucskó Miklós Édenkerthelyiség című válogatott verseskötete az Orpheusz Kiadó gondozásában, melynek bemutatójára a Kós Károly Művelődési Ház dísztermében került sor szeptember 5-én. Moderátor F. Saági Anóka, lektor és szerkesztő – a költő felesége – volt, zongorán Hermeszné Uracs Mónika, a Kalászi Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója, Hegyi B. András, a zeneiskola növendéke, versmondóként Szalay-Tóth Karina működött közre. A bemutató interneten, a Kristály Média YouTube csatornáján visszanézhető. A friss kötettel kapcsolatban megkerestük az alkotót, akinek – noha korábban sosem találkoztunk – közvetlensége, szakmai szikársága azonnal kijelölte a beszélgetés irányát.

– Kezdjük a kötetcímnél, hiszen – ha a szerzőt nem ismerjük – a cím önmagában is döntő lehet: kézbe veszem a könyvet, vagy sem. Az Édenkerthelyiség szóösszetétel szójátékot rejt, egyben számos asszociációt is indít.

– Szeretek különös, egyszavas, feszültséggel teli címeket adni. Ilyen volt a Próbazuhanás is. Az Édenkerthelyiség előképe a debreceni Szabadság étterem kertje, ahol irodalmár barátaimmal ültünk le tartalmas beszélgetésekre. A negyvennégy évesen elment kiváló költő, Gábor Zoltán is gyakran ült ott egy nagy korsó habos és nyárfavirágnyálas sör mellett. Volt egy asztaltársaság, ahol csak olyan ember foglalhatott helyet, akit már legalább egyszer eltiltottak a publikálástól. Nekem ide alanyi jogon, mintegy kitüntetésként, pályakezdőként belépőm volt Ratkó József társaságában. Aztán a barátok szétszéledtek az országban, vagy átköltözgettek egy túlvilági asztalhoz, s az az illúzióm támadt, hogy amolyan Édenkerthelyiség volt ez, a Teremtő előszobája. Ebben Gregory Corso egyik sora is ludas lehet, mert – talán Az utolsó gengszter című kötetében – azt írta: „Isten kertjében nincsenek gyerekek”. És mi közben felnőttünk, a valaha Krúdy által is íróhelyként használt vendéglő, fogadó helyén pedig ma talán egy belga pub működik…

– A ’válogatott’ jelző az Édenkerthelyiség esetében nagyon szigorúan értendő, hiszen negyven év költeményeit rostáltad. Nagyjából ugyanennyi ideje tevékenykedsz könyv-, lap- és kiadványszerkesztőként, tervezőként, de újságírói működésed is több mint négy évtizedet ölel föl. A válogatásban szerepet játszott az, hogy magad is szerkesztő vagy?

–  Négy évtizede jelennek meg publikációim, verseim folyóiratokban, antológiákban, az Édenkerthelyiség a második válogatott verseskötetem. Az első (Próbazuhanás, 1989) négyszáz vers elégetésének maradéka. Az Édenkerthelyiség esetében már nem volt ennyire drasztikus a „szerkesztési” módszer. Igyekeztem olyan darabokat kötetbe rendezni, amelyek vállalhatók, érvényesek évtizedek után, – ha lesz még olvasóm – évtizedek múlva is. Vitéz Feri barátom írta: „Ha csak minden tizedik versíró ember olvasná mások költeményeit, nálunk a verseskötetek fogynának a legjobban a könyvpiacon.” Tartok tőle, a kortárs verset olvasó ember megátalkodott csudabogár lesz hamarosan.

– Már a könyvbemutatón is említetted, hogy számodra a vers kitüntetés, a vers talál rá arra, aki megírja majd. Ez gyönyörűen rímel Babits gondolatára, aki ugyanezt úgy fogalmazta meg, hogy „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.” Mit jelent ez?

– Nagyon fiatalon, 17 éves koromban talált meg a költészet. Öt versemet beválogatták a Vérképlet címet viselő, 1982-ben megjelent diákantológiába. A kötet szerzői 16-21 éves fiatalok voltak, akik a Kárpát-haza minden szegletéből, elsősorban a diákírók sárvári országos találkozóin és íróversenyein jelentkeztek műveikkel. 1985-ben megjelent az Alapművelet című válogatásban is néhány versem, 1986-ban az Alföld Stúdió Küszöbök című antológiája adott lehetőséget a bemutatkozásra. Innen indul az irodalommal való „bűnszövetségem”, ami a mai napig tart. Az újságírástól a könyv-, antológia-, illetve újság- és folyóirat-szerkesztésig minden van a palettán. És igen, azt gondolom, a vers íratja meg magát. Fiatalon többször is megesett velem, hogy lefekvéskor tollat és papírt tettem az éjjeli szekrényemre. És reggelre szöveg volt a papíron, ami gyakran változtatás nélkül meg is jelent a nevemen, mintha én írtam volna…

– A kötet versei formavilágukat és tartalmukat tekintve igen sokrétűek. A témák horizontális (gyermekkortól a szerelmen át
az elmúlás élményéig) és vertikális (az anyaföld matériájától az Isten transzcendenséig) vonatkozásban is felölelik az emberi élet szinte minden aspektusát. Némelyik intim, kitárulkozó, meghitt, míg egy-két felütés kifejezetten merész vagy karcos. Mennyire vagy tudatos író?

– Nem hiszem, hogy rutinként le lehet ülni eltökélten a billentyűzethez úgy, hogy most én egy bizonyos verset fogok megírni. Én a szövegeimben csak őszinte vagyok – némelyikben túlzottan is sebezhetően. Vannak az embernek elképesztő mélységei és magasságai, és időben is halad valami vonzás felé. Van hite, van véleménye, boldogsága és keserűsége, áhítata, szégyene, dühe, félelme, szerelme. Mi másról is lehetne írni a megéltségeinken kívül? Oláh János Petőfi-parafrázisában így ír: „hiszen nem tudok mást, / mint saját fájdalmam s örömem / ez is túlzás, eldalolni”. De nem lehet a magunkban is felfejtendő titkokat kellő alázat – és olykor szemérem – nélkül kikiabálni. Csengey Dénes, akivel sokat beszélgettem egy Gyöngy nevű presszóban, azt írta a Villonról szóló monodrámájában: „Ahol mindenki belesiketül saját fennhangú imádságába, kinek van ott füle az Isten szavát meghallani…”.
A „verscsináló fajzat” ugyanolyan ember, mint bárki más, csak talán – kegyelmi állapotban! – jobban vannak szavai megfogalmazni a (ki)mondhatatlant. Ha vannak! De inkább nincsenek. És ez a hiány ad reményt a költészet túlélésére. Sosem volt célom a direkt lázadás, vagy provokatív módon megszólítani az éppen regnáló rendszert, de tudattalan őszinteségemben bizonyára elkövettem olykor efféléket. A gondolat szabadsága akkor is isteni-emberi adomány, ha a közlésé – kis mulandó hatalmacskákkal megnyomorított emberek által – korlátozva is van. Ezért (is) írtam sokszor álnéven. Ebben a kötetben most van minden, ami a négy évtizedben megesett velem: hosszúvers, rövid vers, szabadvers, rímmel vagy anélkül, szonett, haiku, ballada, parafrázis, sőt műferdítés is.

– Ezzel meg is érkeztünk a kötet egyik legizgalmasabb fejezetéhez, a Seng Thu Check ciklushoz. Kitekintek a szemeimből / és fa leszek, meg folyó, meg Minden, / mert a láthatár a Léthatár: / az összeg vagyok a túlon innen. – mondja Seng (Seng Thu Chek átváltozásai). Jól gondolom, hogy ő a te alteregód?

– Talán. A Seng-versek többek között a KRÁTER Kiadó irodalmi-kulturális folyóirata, a PoLíSz hasábjain jelentek meg. Lehetséges, lesz összegyűjtött kötete is Seng mesternek, ha van még rám annyi jótállás a Teremtőnél. Seng egy – nagyon is valóságos – fiktív figura, s elképzelt gondolatainak lenyomatai a versek – így valójában inkább műferdítések. Formailag nem haikuk, de képi megfogalmazásukban, hangulatukban mégis közeli rokonai a japán költészet miniatűrjeinek, ám Seng saját, kizárólagosan használt verselési modorában és szerkezetében. Sengben ott az alakmás is, igen, de ott a játék is. Mindig kísérletező típus voltam, a forma jóleső kihívást jelentett. Ha szonett, hát legyen szonett, ha Villon lelkivilágába kellene belebújni, hát legyen ballada… Ám viszonylag kevés vers jut(tat) el odáig, hogy papírra vessem – bár hiányokból nem szenvedek hiányt, ahogy Gábor Zoli mondta, s ez épp elég az íráshoz. De nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a jelenlevési kényszernek, ahogy az irodalmi pofaviziteknek sem, ezért évtizedekig kívül éltem a (b)irodalom határain, az irodalom senkiföldjén…

Csontos János barátom írta még huszonévesen, sokan idézik azóta: „Szemesnek áll a világ. Szemtelennek forog is.” Innen, alul nézetből nézvést, nekem mintha – legalább jobbulásában – állni látszana…

A kötet 151 oldalon 101 költeményt tartalmaz, szigorúan komponált, érzelmileg elmélyült, intenzív irodalmi élményt kínál az olvasónak. Személyes megtapasztalások, életérzések, viszonyrendszerek (egymáshoz, szűkebb s tágabb környezethez, a világhoz, földi és égi szinten), emberi kapcsolatok teljesednek ki egy letisztult versbeszédben, de egyúttal szokatlan formagazdagságban. 

A kötet előrendelhető az Orpheusz kiadónál (orpheusz.terjesztes@gmail.com), dedikáltan megrendelhető az szspress@gmail.com címen, megvásárolható Szentendrén, a Charlotte írószerboltban.

HE

„lehull az ősz is
lépteink nyoma: seb
Isten Föld-arcán
összegyűlik benne az ősz
szakálla fűszálain lecsorgó
könny.
A madarak rekedten énekelnek –
S jönnek az őszi szelek
Földarabolni csillagok kottázta
énekemet.”
(Fucskó Miklós: Őszi vers)