Harminc éves a BSC

2025. április 08.

A százkét éve alapított szövőgyár Budakalászon pezsgő sportéletet működtetett. Az 1993-ban megszűnt Budakalászi Textiles Kézilabdacsapat a sportág magyarországi hőskorában is fontos egyesület volt, a Textiles meccsei a mozi mellett a társasági élet központi eseményei voltak. A felsős fiatalok a Kalász Suliból bekerülhettek a kézilabdacsapat utánpótlásába, az ügyesebbek egy bajnokságban játszhattak akár a Fradi vagy más sztárklubok utánpótlásával. Kalász nem maradhatott sokáig helyi kézilabdacsapat nélkül. Harminc éve, a Textiles egykori játékosai megalapították a BSC-t, így három év kihagyás után folytatódott a budakalászi kézilabda története. A harmincadik születésnapját ünneplő sportklub alapító igazgatójával, Jován Sándorral és az őt váltó és a BSC-t a mai napig vezető Lakatos Zoltánnal beszélgettünk.

A BSC a ’90-es években

Mi köti Önöket Budakalászhoz?

J.S.: 1967-ben születtem és 2016-ig itt éltem. Most Pomázra járok haza aludni, de Budakalászon dolgozom. Az akkori Kalász sulis tornatanárokkal megbeszélték, hogy a 6-os, 7-es gyerekeket leviszik a Lenfonóba. Hajdúné volt ötödikben a tornatanárom, hatodikban Homonnai, de teljesen mindegy ki volt, az összes fiút és lányt leküldték a Textiles pályára. Ott Varga Sanyi bácsi várta a gyerekeket és kiválasztott 16-ot. Sanyi bácsi volt a korosztályos csapat edzője, bejártunk vele a Bosnyák térre, az országos ifi bajnokságra. Serdülő-, ifi-, felnőtt csapat fiúknál és lányoknál, azaz hat csapat volt összesen a Textilesben.

L.Z.: 1973-ban születtem Budakalászon, apám pedig 1950-ben. Nagyapámék a 30-as évektől éltek itt. Nagyapám postás volt a vasúton, nagymamám a textilgyárban dolgozott. Mi a Jókai utcában laktunk, a téglagyárnál és az Árpád forráshoz jártunk vízért. Akkor fürdő is volt ott és HÉV megálló is. Gimnazista koromban kerültem ki ebből a szigetből, a Jókai utca környékéről. Szentendrére is csak nagyobb koromban bicikliztünk át. Előtte gyalog mentünk iskolába, itt mindenkinek sokkal szűkebb volt a világa és az, hogy a Bosnyák térre vittek minket kézilabdázni pont ezért is volt hatalmas dolog. Nem az utcán lógtunk, hanem ólommellényben futottunk télen vagy két medicinlabdával. Megfagyott rajtunk a ruha, utána milyen forró volt a víz! Engem Varga Sanyi bácsi szólított meg, amikor bejött az iskolába. Két-három évet sportoltam itt, majd amikor középiskolás lettem, elmentem a Tromosba kézilabdázni.

Mit jelent a Tromos?

L.Z.: Elektromos Sportegyesület. Demeter Zsoltival mentünk oda játszani. Akkor az volt Budapest nagy NB1-es klubja, a BEK-ben játszottak. Most is egy működő egyesület, bár alacsonyabb osztályban játszanak. Onnan a Testnevelési Egyetemre kerültem, majd ’98-ban Gyöngyösön játszottam még egy évet, mellette tanár és kapusedző voltam. Majd megint TF, onnan jöttem vissza 2006-ban. Akkor már megvolt a sportcsarnok, az NB2-es csapatunk ott játszott. Elkezdtem a klubnál dolgozni és 2007-ben átvettem Sándortól a vezetést. A személyes motivációm az, hogy újra megteremtsem a klub otthonát.

A BSC felnőtt csapata

Mi a kapcsolata a gyári kézilabdacsapattal a BSC-nek?

J.S.: 1978-ban lettem a Budakalászi Textiles igazolt játékosa, ami ma egy százéves klub lehetne, ha a 1993 februárjában nem szűnik meg. 1995-ben alakult a BSC. Hatan alapítottunk, akik azelőtt a Textilesben játszottunk együtt.

Mi az oka annak, hogy nem egyből, a gyári csapat megszűnése után alakult meg a BSC?

J.S.: Ha akkor összeállunk, megcsinálhattuk volna, csakhogy márciusban kezdődik a bajnokság és mi eligazolhattunk és játszhattunk. Az, hogy nekiállunk, csinálunk egy egyesületet és a bajnokságban is játszunk, nem működik. A Budakalászi Textilesnek a Faluház volt az otthona, pontosabban az épület mögötti pálya. A Faluház pedig maga a Lenfonó kultúrház, csak később felújították és kibővítették. Ott volt két pálya és ott érte a csapatot 1993 februárja. Ment mindenki amerre látott. Öten-hatan átmentünk Szentendrére, sokan pedig abbahagyták a kézilabdát.

L.Z.: Akkor alakult meg a szentendrei kézilabdacsapat.

J.S.: Két szezont játszottunk ott, a második évben megnyertük a megyeit, a Szentendre pedig felkerült az NB2-be, majd leginkább Weis Miklósnak köszönhető, hogy az NB1-be jutottak. Ezután kezdődött a Faluház felújítása és szétverték a pályákat. 1995 áprilisában a Cuki Presszóban ültünk hatan, Diera János, Bakos Zoltán, Fekete Lajos, Blonszki László, Szelcsányi Péter és Jován Sándor. Megegyeztünk, hogy létrehozunk a Textiles utódegyesületét, ez lett a BSC. Ha kellett pénz, kalapoztunk, csináltuk a pályát, a kapukat. Ősszel nekimentünk a bajnokságnak és még Bakos Zoli is védett. Vele nyomtuk a számokat a mezekre. Három év kihagyás után újra volt kalászi kézilabda. 15000 volt a bírói díj, azt szétdobtuk, az önkormányzat az aszfaltos placcot adta, mást nem. A BMSE öltözőjében öltöztünk. Ebben a sportban nem az eredmény a legfontosabb, itt gyerekek kerülnek társaságba. Mi még a Kalász Suliból be tudtunk kapcsolódni az utánpótlás kézilabdába, ma az NB1-es klubok addig foglalkoznak veled, amíg látják benned az NB1-es potenciált. Mi minden évben összejövünk kétszer a mai napig és meg merem kockáztatni, hogy kijöttek annyian a meccseinkre, mint itt a csarnokban a Szentendréére vagy mondjuk azt, hogy annyian, mint a Budakalász – Veszprém mérkőzésen vannak a sportcsarnokban.

L.Z.: 2010-ben bejött a TAO és akkor került ide a Cyeb Budakalász Szentendréről, az akkori városvezetés pedig a sportcsarnok mellett névhasználati jogot is adott nekik. Ez egy politikai döntés volt. Előtte nekünk volt 10-11 óra használati jogunk a csarnokban és úgy osztottuk be az oktatást, hogy a különböző korosztályok tudjanak itt edzeni. Hat éve a szentendrei Ferences Gimnázium Tornatermében játsszuk a meccseinket és a Patakpart Iskola tornatermében edzenek a korosztályos csapataink. Bővítettük az Omszk park áramellátását, létrehoztuk Budakalász harmadik méretes kézilabdapályáját, lesz budakalászi otthonunk.

J.S.: 2010-ben mi is pályáztunk arra, hogy a Budakalászi Sportcsarnokban lehessünk, nem tartottunk igényt a csarnokon túli támogatásra, de nekünk nem adták oda, pedig budakalásziként ez az én tulajdonom is. Óbuda is itt edz és a szentendreiek lány csapata is, csak Budakalász nem fér be a budakalászi sportcsarnokba. Mikor még Mocsai Lajos a Vasasnál dolgozott, akkor keresett fel minket. Hosszas beszélgetések után kialakult egy terv, miszerint a lányaink egy fiókcsapat lesznek, a Kalász Suli mellett felépítettek volna egy munkacsarnokot. Nekik délután kell, délelőtt az iskoláé lett volna. Ennek is több mint harminc éve.

A BSC ma több szakággal rendelkezik, hogyan történt az átalakulás?

L.Z.: Guba Miklós viszi a sakk szakosztályt, hat éve van tájékozódási futás szakágunk is. A feleségem vízilabdázott, a III. kerületi TVE-ben szerettek volna sportolni, viszont ott nem fogadták őket. 2017-ben indult a szakág és azóta Világ- és Európa-bajnok masters vízilabdacsapatunk van, legközelebb Máltára utaznak nemzetközi versenyre. Ahol most az Omszk parki teniszpályák vannak, elkészült a medence alapja, az most is ott van a föld alatt. A lányok a Duna Arénában edzenek.

Az utánpótlás biztosított

Milyen korosztályos csapatok vannak?

L.Z.: Két iskolában oktatunk kézilabdát, az egyik a Pais Dezső Általános iskola Békásmegyeren, illetve Pomázon a Sashegyi iskolában. Az iskolai jelenlét az utánpótlásbázis miatt kulcsfontosságú, de sajnos budakalászi iskolában már nem oktatunk. 2023-ban pedig megszűnt a női szakágunk, most építjük újra alulról, ők a gyerekbajnokságban fognak indulni. Régen 18 évesen lettél felnőtt játékos, most 21 évesen lehetsz és ma 3-4. osztályban kell elkezdeni a kézilabdát. Most van u12, u14, u16, u18, u20. A fiatalok ma nehezebben integrálódnak a felnőtt sportba, húsz évesen dolgoznak már, régen meg 18 évesen, a tanulás mellett át lehetett vezetni őket, sokkal zökkenőmentesebb volt. De régen a Bosnyák téren minden győztes meccs után fagyi is volt.

J.S.: A vesztes után kettő. Nekünk az egy baromi nagy élmény volt. Elmész két hónap kézilabdázás után és 7:5-re kikapsz a Fradi ifitől. Dózsa, Spartakus és lehetne sorolni, minden NB1-es csapatnak volt ificsapata és Budakalászról mi oda bementünk, NB1-es utánpótlás játékosokkal játszottunk folyamatosan. Játszottam Éles Józseffel a Spartakus ellen, ez volt a legnagyobb élmény az életemben, nyilván akkor még nem tudtam, hogy világválogatott lesz belőle. Varga Sanyi bácsi a Kerék utcában lakott és megvárta, amíg a HÉV elmegy velünk. Nem is edző volt, sokkal több annál. Mindig volt kiemelkedő tehetség, aki elment a Fradiba, került ki innen válogatott játékos is. Mi átjutottunk a felnőtt sportba. A mai gyerekek nem jutnak át.

Milyen fejlődési lehetőségek állnak a BSC előtt?

L.Z.: 2017-ben nyertem pályázatot a mostani sátorra, most sikerült felépíteni. Harminc éves működés után lett egy helyünk, ami valódi otthonunkká válhat. Ez egy olyan rendezvényhelyszín, ahová a budakalásziak nem csak szurkolóként, hanem sportolni is bejutnak és rendezvényeket is befogadunk. Sörfesztivált szeretnénk rendezni a tavalyi – és reméljük, idén megismétlődő –  Városrészek Bajnokságára szervezve, szeretnénk egy igazi közösségi helyszín lenni. Szabó Mónika vesz részt mellettem a sportklub irányításában, ha pedig valami nagy dologban dönteni kell, megkérdezzük Sanyit, mit gondol. Aki bérel, pénzügyi alapon működik, akinek saját otthona van, az helyezhet előtérbe tisztán sportszakmai célokat is. Az az egyesület lesz életképes a TAO után, aminek saját létesítménye van.

Az elkészült sportsátor

Az interjú a Budakalászi Hírmondó márciusi számában is olvasható.