Helytörténet: „Úgy gondoltuk, van jövője egy kalászi múzeumnak, de nem volt. Talán most lesz.”
2021. június 01.
Budakalász címere utal városunk történetének több évezredes mélységére, de vajon a helyiek hány százaléka tudja, miért van a címerben és a Faluház előtti körforgalom közepén egy rézkori kocsi, és milyen hatása lehet egy régészeti leletnek az itt lakók jelenére?
Szöveg: Földy-Molnár Lilla | Fotók: Felföldi Barnabás, Wieszt Márta
A Kalász Suliban egykor helytörténetet tanulók minden bizonnyal tudják a választ, és azok is, akik kezében megfordult már, vagy az interneten lapozgatták a Kalászi svábok krónikásai című könyvet, aminek hátlapján Szabó Ferenc a kocsi szimbólummal köti össze településünk történetének jelentős fordulópontjait a késő rézkortól (Kr. e. 3600-2800) egészen a svábok kitelepítéséig (1946). Kedvező környezeti adottságai miatt településünk ugyanis mindig kedvelt célpontja volt a letelepedni vágyóknak.
Ez magyarázhatja azt a hihetetlenül gazdag régészeti anyagot, amivel városunk területe hozzájárult az őskor, különösen a késő rézkor badeni kultúrájának kutatásához. Az egykori Luppa csárdánál, a Dunától mintegy 200–250 méterre ugyanis a korszak legnagyobb eddig ismert temetőjét, összesen 439 sírt tártak fel. Ennek egyik jelképes sírjából származik
a világhírű négykerekű agyag kocsimodell, amely a Kárpát-medence első kocsiábrázolásainak egyike, és ma a Magyar Nemzeti Múzeumban található.
A Luppa csárdánál azonban nemcsak rézkori sírokat, de egy késő római kori őrtornyot is találtak.
A Duna-parton és a Barát-patak partján az egész őskor, római kor és középkor folyamán éltek különböző népek. Az első név szerint ismert budakalászi lakos, Septimius Avvo feleségével és két gyermekével római villájában valószínűleg a Dolinán élt a 2-3. század fordulóján. Városunk neve a Közép-Ázsiából érkező, eredetileg muszlim vallású kálizokra utal, akik a honfoglalás idején érkeztek erre a területre. Többek között róluk is szervezett konferenciát a 2008-ban megszűnt Kalászi Faluház Kulturális Szolgáltató Közhasznú Társaság, akik hét más fontos helytörténeti kiadvánnyal együtt a Kalászi svábok krónikásai című könyvet is megjelentették – mondta Wieszt Márta, a kht. egykori ügyvezetője.
Tintaceruza és cipészműhely a padlásról
A 1990-es évek közepén létrejött kht. jelentős helytörténeti gyűjteményt hozott létre a város lakosainak adományából, amellett, hogy a kalászi amatőr művészeti együtteseket menedzselte, konferenciákat szervezett és könyveket adott ki. „Folyamatosan ment a felhívás a Kalász Újságban, ami a Budakalászi Baráti Kör lapja volt. Harcsa Lajos polgármesternek nagy szerepe volt a gyűjtésben, közvetlen kapcsolata révén könnyen meggyőzte a helyieket, hogy adják oda a padláson heverő régi tárgyaikat.” – mesélte a magyar-történelem szakos tanár egykori ügyvezető. Az Sz. Tóth Judit néprajzos-muzeológus szakmai irányításával összeálló gyűjteményt egy hónapig ki is állították a Faluházban. A helytörténeti kiállításra gazdag anyag gyűlt össze: a Szentendrei Ferenczy Múzeumtól, ami a budakalászi régészeti leletek nagyrészét őrzi, és Béres Sándor helyi amatőr régésztől őskori tárgyakat kaptak kölcsön, a Kiscelli Múzeum régi kalászi térképeinek pedig a másolatait állították ki. A katolikus és az ortodox egyház is hozzájárult kegytárgyakkal a gyűjteményhez, a lakosoktól a népi kultúrára jellemző mezőgazdasági eszközök és a ház körüli teendők használati tárgyai érkeztek, de kaptak szent képeket és szobabelsőt is. Schmidt Sebő bácsi teljes vegyesbolt-berendezése a kht. tulajdona lett, egy kalapos műhely és egy cipészműhely is gazdagította az anyagot. Azok a tárgyak, amelyek a helytörténeti gyűjtemény részévé váltak, a Faluházból a Budai u. 31. szám alá kerültek.
Az önkormányzat ugyanis megvásárolta a Schmidt-házat azzal a céllal, hogy abban majd létrehoz egy múzeumot. „Sajnos a ház könnyező gombával fertőzött volt, mindent, ami fából volt, ki kellett cserélnünk, és légáteresztő vakolattal fel kellett újítani az egészet. Ez nagyon sok pénzt elvitt. Miután ezt rendbe tettük, voltak ott kiállításaink. A várossá nyilvánítás napján Kollár Ernő rádiógyűjteményéből rendeztünk egy bemutatót, de készítettünk konyhai falvédőkből és az 50-es évekről is. A múzeummá nyilvánításnak szigorú kritériumai vannak, ezeket lépésről-lépesre alakítgattuk. Nem akartunk tájházat, hisz abból legalább ezer van az országban, és jó lehetőségeink voltak tematikus és vándorkiállítások megrendezésére. Úgy gondoltuk, van jövője egy kalászi múzeumnak, de nem volt. Talán most lesz.” – foglalja össze a kezdeményezést az egyidőben tanárként, szerkesztőként és kulturális menedzserként tevékenykedő ügyvezető.
Egy település olyan, mint egy erdő: élő szövet
Nem sokkal azután, hogy Wieszt Márta nyugdíjba vonult, 2008-ban az akkori városvezetés megszüntette a Kalászi Faluház Kht-t, és a helytörténeti gyűjtemény gazda nélkül maradt. „Egy részét egy száraz, de fűtetlen lakrészben raktározták, de volt néhány tárgy, ami a mögötte lévő épületrészbe került, ami berogyott és nedves volt. A kht. kiadványai eláztak, a helytörténeti anyag egy része a rossz tárolás miatt tönkrement.” – tájékoztat Felföldi Barnabás, a mai Faluház etnográfus, kulturális antropológus munkatársa, aki vállalta a helytörténeti gyűjtemény átköltöztetésének a megszervezését a felújításra váró Schmidt-házból az egykori Lenfonó- és Szövőgyár egyik száraz és tágas raktárépületébe, ahol már a leltározás is elvégezhető. A következő munkafázis ugyanis a tárgyak, dokumentumok leltározása. „Ezeket egyszer már leltározták, de nem találtuk meg a régi leltárkönyvet.” A leltározás rengeteg adat feldolgozása, minden tárgyhoz kapcsolódóan rögzíteni kell, ki gyűjtötte, mikor, ki adta oda, a leírását és mindent, amit még lehet róla tudni.
A közösen összeadott helyismereti tudás, városunk múltbeli értékeinek, történelmének közös feltérképezése hatalmas erőt és önbizalmat adhat a budakalásziaknak. Az önszerveződő, egyéni gyűjteményekből látszik, mennyire fontos városunk lakóinak a kultúrtörténet, helytörténet. Kollár Ernő magángyűjtő rádiómúzeumára már utaltunk, de megemlíthetjük itt a Wágnerné Klupp Katalin vezette Német Nemzetiségi Kulturális Egyesület kiállítását a Svábházban, Gaján Vilmos fotó-, irat- és textilgyűjteményét, ami a roskadozó épületeken kívül őrzi a nyolcvan évig Budakalászon működő, több ezer embert városunkba vonzó Lenfonó- és Szövőgyár hagyatékát. Ez mind-mind Budakalász öröksége, éppen úgy, mint a helytörténeti könyvek, újságcikkek, interjúk, sőt, a legismertebb közösségi médián működő Budakalász anno – Régi emberek, helyszínek csoport bejegyzései is.
„Az összegyűjtött tárgyak egy részét be kellene mutatni, ez a kiállítás lehetne a Faluházban. Ez egy rövidtávú cél, ami mellett egy újabb felhívást tehetnénk közzé, és így újabb tárgyak, dokumentumok, fotók érkezhetnének a gyűjteménybe. – mondja Felföldi Barnabás – Jó lenne átfogni időben a településünk minél szélesebb spektrumát, és eljutni akár a mai napig is, hiszen egy település, ha nem néptelenedik el, olyan, mint egy erdő: élő szövet, ami mindig változik.
Egy helytörténeti gyűjtemény nem a nosztalgiázás miatt fontos egy településnek, hanem identitásképző és -erősítő tényező: elősegíti, hogy jobban lássuk, kik élünk itt Budakalászon, akkor is, ha néhány éve költöztünk ide, akkor is, ha több évszázadra visszavezethető a családunk kalászi kötődése.
Minél több mindent rögzítünk, annál jobban segítünk megérteni az utánunk következő generációknak a település múltját, életét, mindennapjait, gondolatait, intézményeinek fejlődését, virágzását és eltűnését. És ezek adják meg egy település karakterét.”
Cikkünk megtalálható a májusi Budakalászi Hírmondóban.