„Hosszútávon az ördög a vesztes!”

2025. július 26.

Schäffer Erzsébet tartott író-olvasó találkozót május 29-én a városi könyvtárban, ahol hatalmas szeretettel és érdeklődéssel fogadták a Pulitzer-emlékdíjas író, publicistát. Nemrég érkezett haza erdélyi körútjáról, amelyen bemutatta legújabb, A hetedik ajtó című könyvét. Az előadása előtt beszélgettünk vele. 

Szívesen kel útra?

Sokat utaztam a Nők Lapja révén is, cikkek lettek belőle, sorozatok is sokszor. Többször hívtak Erdélybe, Németországba, Svájcba, Norvégiába, Svédországba – magyar-lakta területekre –, mindig szívesen mentem.

Más a külföldi magyar közönség, mint a hazai?

Nincs igazán különbség, olyan, mintha egy nép lenne, akik a könyveimet olvassák. Hasonló értékrendűek. Harminc éve jövök-megyek a világban és az országban is; zömmel persze nők, de férfiak is akadnak az előadásaimon.

Amikor ír, látja maga előtt az olvasóit?

Az van bennem, hogy érjen oda az üzenet! A legváratlanabb helyzetben kaphat az ember pozitív visszacsatolást arról, amit csinál. Legutóbb például a metrón egy fiatal lány itta a kóláját, rám nézett és miközben felemelte hüvelykujját, azt mondta: ilyenek az írásai!

A Nők Lapja Útközben című rovatát vezette hosszú éveken át, egy Simone Weil-gondolat volt a mottója: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk!” Miért választotta?

Nem is igazán tudtam akkor, mit jelent. Nem voltam még harminc éves akkoriban. Ma már tudom: mindenre rá tudunk találni, ami már rég a birtokunkban van. Ez a mondat spirituális üzenet lett számomra. Mustó Péter jezsuita szerzetestől olvasok mostanában – a könyvcímei sokat mondók: Csendben születik az élet, Megszeretni, ami a tiéd, Ahol otthon vagy, Ami megtart. Nagyon jó őt is olvasni, megnyugtató. Szinte meditálás.

Hívő ember?

Azt tudom, hogy van valami ős-bizalom bennem az Isten, a teremtés, az élet iránt. Ez a jezsuita szerzetes azt mondta, hogy úgy elkoptattuk az Isten szavunkat, be lehetne helyettesíteni például azzal, hogy Élet! Ez is nagyon megtalált engem. Annál nagyobb csoda nincs, hogy társa vagy a Teremtőnek. Például, ahogy most jöttem, egy fiútól segítségét kértem a csomagcipelésben: rámosolyogtam, feltettem a kezem, és akkor kivette a fülhallgatót, visszamosolygott, segített: ez is teremtés.

Miképpen az írás vagy a családalapítás is az. Négy gyermekük és nyolc unokájuk született.

A férjemmel sorsszerű volt a találkozásunk. Eleinte nem is volt lángoló nagy szerelem, szövetség volt, bizalom oda-vissza. Aztán finom halk szerelemmé lett. 49 évet éltünk együtt. És még itt lehetne… Ennyi volt. Öt éven át ápoltuk, és nem tudom, ebből ő mennyit fogott fel, de biztosan sokat, mert nagyon érzékeny ember volt. Annyira szeretve volt, olyan jó volt őt szeretni, dédelgetni. Nem teherként éltem meg, csak elfáradtam. Ez volt az életünk utolsó kalandja – nem kereszthordozás: kaland, amire nem vágytunk, de ez is a miénk lett. Nagy tanulás, nagy érzések időszaka volt az az öt év! Ezt is Mustó Péternél olvastam: „Ami van, annak lennie kell!” És ez megfeleltethető annak a gyerekkori tanításnak, hogy: ez van, ezt kell szeretni! Ha nem szereted, nem tudod úgy csinálni, ahogy kéne.

A magyarországi hospice-mozgalommal egybeforrott Polcz Alaine neve. Segítségére volt ebben az időszakban, hogy ismerte őt?

Inkább, amikor idősödtem, olyan 70 éves korom után, amikor azt éreztem, hogy nem úgy szállok fel a HÉV-re, ahogy azelőtt, akkor sokat tanultam Alaine-től. Van egy eszcájgos fiókunk, amit nehezen lehet kihúzni, sok benne a holmi. Alaine azt mondta: „Tudod, én előkészítek oda magamnak az asztalra három kanalat, három kést, három villát, a többi nem kell. Nem húzom ki minden nap.” Na, nekem is ott van már a kis festett bögrémben az a kevés holmi, ami kell. Ezeket a praktikumokat ügyesen lehet csinálni, aztán meg, ha végképp nem megy valami, segítséget kérek.

Könnyen elfogadja a segítséget?

Könnyen. Régen is így volt, és én is szívesen adtam. Mindig hamarabb hajolok le, még most is. – Mama, ez már nem a te dolgod – mondják a gyerekeim, de valahogy gyorsabb vagyok.

Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára, hol érezte magát leginkább otthon?

Ercsiben nem sokáig éltem, Csobánkára költöztünk, egy alacsony, szegény házba, ott nagyon szerettem. Eleinte petróleumlámpával világítottunk, folyóvíz híján kút volt, és ez nagyon tetszett nekem. Anyu varrta kézzel a ruháimat és néha idegességében megszúrta az ujját: „Na, erre most büszke lehetsz!” – mondta, mert úgy tartotta, akkor a ruha szép lesz, igazi szalonmunka, hiszen benne van a fáradozás, s egy pici fájdalom.

Időről-időre helyreáll a rend a világban vagy legalábbis törekednünk kell erre, hogy látja?

Azt hallottam egyszer Somogyi Győző festő-grafikustól: „Tudod, Erzsi, hosszútávon az ördög a vesztes. Ugyanis a nagy pillanatokban, az élet szent pillanataiban, mint amilyen a születés, a szerelem és a halál, nincs jelen. Nem tud teret nyerni.” Születtek gyerekeim, unokáim, voltam szerelmes és meghaltak körülöttem – ott voltam és nem volt jelen a gonosz. Fájdalom lehet, hogy volt, de se születéskor, se a szerelem pillanatában, sem a halálra készülődéskor – nem éreztem ott az ördögöt. Valahogy mindenki jó volt, épp akkor jó tudott lenni. Ezért nincs bennem félelem. Talán mert láttam, megtapasztaltam, az élet utolsó öt perce is elég a teljes életre. Ez nagy tanulás volt. S a másik: hogy nincs jelen a Rossz! Valami egészen más van jelen, ha bizakodva magunkhoz engedjük: a Kegyelem.

Marosvölgyi Judit

Az interjú megjelent a Budakalászi Hírmondó 2025. nyári lapszámában.