Idősebbek emlékeznek – hallgassuk őket amíg lehet!

2019. október 15.

A Budakalászi Hírmondó interjúja.

A helyi szerb egyházközösség méltó képviselőjével találkozunk ma az Idősek Klubjában, ahol Krucsay Erzsi már felkészülten vár. Az egyik félreeső szobában helyezkedünk el, hogy nyugodtan beszélgethessünk boldog és szomorú évekről, életutakról és kultúrák találkozásáról.

• Mire emlékszik gyerekkorából? Mesélne származásáról?
• Budakalászon születtem 1949-ben, magyarországi szerb családba. Az itteni szerbség 400 évvel ezelőtt érkezett Mohács, Dunaújváros, Csepel-sziget, Budapest környékére. Apám és anyám révén is, egymástól függetlenül is Vészics vagyok. A Kőbányai úti házban éltünk szüleimmel, nővéremmel és nagymamámmal, ami ma papírbolt. Az út végén a Holló-forrásnál terültek el bőven termő bolgárkertjeink. Termesztettünk retket, hagymát, salátát, babot, paradicsomot. Miután nagymamám már nem tudott kimenni a piacra, mert agyvérzést kapott, rám bízták az árusítást. Én nyitott, közlékeny lány voltam, testhez álló feladat volt számomra. Az iskolakezdés előtt kiálltam hajnalban a Lenfonógyár bejárata elé a munkásoknak árulni a retket, hagymát a reggelijükhöz. Amikor mind elfogyott, indulhattam a suliba.
• Hogyan ismerte meg a férjét? Miként élte meg eltérő kultúráik találkozását?
• Mindkettőnk számára fontos volt a sport. A kézilabda hozott minket össze, aktívan jártunk edzésekre és az itt kialakult társaság is gyakran tartott klubdélutánokat, ahol törzstagok voltunk. Négy éven át udvarolt nekem ez a helyes fiú, ismerkedtünk, gyakran hazakísért, majd megkérte a kezemet. Akkoriban nagyon ritka volt a nemzetiségek közti vegyes házasság. A családunkban én voltam a renitens, hogy magyar fiúhoz mentem hozzá 19 évesen. Férjem is tősgyökeres budakalászi volt, az ő házukban kezdtük meg közös életünket a Budai úton, a régi Klement-házban. 1978-ban lebontottuk az utcafrontot és újraépítettük. Két csodálatos fiunk született, Ferenc és János. Nagyon fontosnak tartottam számukra mindkét kultúra átadását. Az ortodox alkalmak mellett a katolikus ünnepeket is tartottuk. Régen karácsonykor csak az állatokat láttuk el, a mosás, a takarítás tilos volt. Anyanyelvemhez, kultúrámhoz mindig ragaszkodtam. Helyben dolgoztam a Lenfonógyárban, majd később a postán, innen mentem nyugdíjba. Férjem minőségellenőrként dolgozott a Ganz Villamosipari Műveknél. Már több, mint két éve tolókocsiba kényszerült, állandó felügyeletet biztosítottam számára sokáig, de sokadik agyvérzésemet követően, amikor kórházba kerültem, ellátását már csak az idősek otthona tudta felelősséggel vállalni, azóta is gyakran látogatjuk. Feldolgozhatatlan tragédia, hogy tüdőembólia következtében idén februárban elvesztettük szeretett nagyobbik fiamat, Ferencet. Csak remélni tudom, hogy szülőként ebből a helyzetből még talpra állhatok. Kisebbik fiamtól, Jánostól, családtagjaimtól és az idősklubtól rengeteg lelki segítséget kapok, nélkülük nem boldogulnék.
• A helyi szerb közösségnek aktív tagja?
• Budakalászon a mi családunk, a Vészics, a Belos család a régebbi szerb családok közé tartoznak, ezért nagyon fontosnak tartom, hogy amit tudunk értékeket, átadjuk. Az Iván napi koszorúkötést is rendszeresen megtartjuk, ide még a svábok, magyarok is eljárnak. A szerb egyházközösségnek is tagjai vagyunk, az új szerb pópával közvetlen a kapcsolatunk. Fiam, János a Rozmaring Szerb Táncegyüttes zenésze, így gyakran összejövünk nálunk a táncosokkal. Legutóbb hajnalig tartó, jó hangulatú, közös ajvár főzést rendeztünk. Ilyenkor örömmel tölt el, hogy hozzám fordulnak a receptért, a tanácsért, a trükkök elsajátításáért. Nagyon boldog vagyok, hogy családom fiatalabb tagjai tovább ápolják majd a régi hagyományos szerb kultúrát itt Budakalászon!