Időseink emlékeznek
2018. június 18.
Kutor Ferenc Antal (90) – „Voltam katona, segédmunkás, vasbetonszerelő és műszaki tanár”
A köztiszteletre méltó idős tanár sokat megélt a huszadik század történelmi viharai idején. Szépkorúságát ünnepelve hallgatjuk, merre vezetett kanyargós életútja.
„Úgy éltem tíz éves koromig (1928-1938), mint sok középosztálybeli gyermek. Apám zeneszerzőként hozzájutott egy bizonyos jövedelemhez, így jutott cselédekre, dajkákra, német kisasszonyra. Annak ellenére, hogy Édesanyám szigorúan bánt velem, mint egyetlen gyermek, el voltam kényeztetve. Nem szerettem azonban tanulni, érdeklődő természetem volt és nagyon vonzott a fényképezés. 1938-ban először a pécsi Széchenyi Gimnáziumba kezdtem tanulmányaimat, ahonnan 1942-ben szüleim nevelési célzattal átírattak a Magyar Királyi Zrínyi Miklós Gyalogsági Hadapródiskolába. Ez nem volt egyszerű manőver, hiszen nem csak fizikailag és szellemileg, de a családi háttér tekintetében is meg kellett felelnem. Én nem akartam katona lenni, de szüleim iránti tiszteletem okán vállaltam a kihívást.
Aki volt katona, annak nem mond újat, de mindaz, ami történt velünk – annak ellenére, hogy tisztnek képeztek pedig még gyerekek voltunk – a mai hadseregben a tengerészgyalogság kiképzéséhez volt hasonlítható. Be kell vallanom, hogy sokat köszönhetek az ottani katonai neveltetésemnek. Sok sírás és fogcsikorgatás árán lett a szüleim egyetlen gyermekéből a saját lábán megálló, az életben magát feltaláló hazafi.
A háború azonban közbeszólt. Bár tizenéves gyerekek voltunk és nem volt szabad politizálnunk, mégis az volt a véleményünk, hogy a nácik nem nyerik meg a háborút. Másfelől a bolsevizmustól legalább ennyire féltettük hazánkat és ebbeli félelmünk be is igazolódott.
Az 1945-46-os évek filmszerűen peregtek. Iskolánkat először Sopronba, majd Grosskirchbaumba telepítették. Innen rövidesen menekülhettünk az oroszok elől Frankfurt am Main mellé. Itt kemény német kiképzésben részesültünk és két bombatámadást megérve „dicséretet vívtunk ki” magunknak az áldozatok elszállítása terén. 1945 márciusában fogságba estünk Windhausenben. Hihetetlen, de az amerikai fogság sem volt különb az orosznál, legfeljebb civilizáltabbak voltak a körülmények. Közülünk többeket megvertek, sokszor az éhségtől csak négykézláb közlekedtünk. Egyes amerikai katonák a karórát ugyanúgy elvették a foglyoktól, mint az oroszok. Hosszabb időt a táborok közül Marseille-ben töltöttünk, ahol konszolidáltabbak voltak a viszonyok az átlagnál. Akik ide kerültek, azokat az USA-ba akarták kivinni munkára. Oltásokat kaptunk, lefényképeztek minket és ujjlenyomatot vettek tőlünk. Aláírattak velünk egy papírt, hogy nem harcolunk az Egyesült Államok ellen. Szerencsémre itt a tábori konyhán dolgozhattam. Végül hét hónapi fogság után térhettünk haza. Itthon az volt az első benyomásom, hogy a politikai és gazdasági állapotokat sosem fogom tudni elfogadni. Ezt érezhették is rajtam, mert reakciósnak minősítettek. Időközben az orvos megállapította, hogy fogságbeli betegségeim során jókora tüdőfertőzést kaptam. A jó Isten szeretete és édesanyám gondoskodása mentett meg a komolyabb következményektől.
Az érettségit egy év halasztással, 1947-ben tehettem le ugyanabban a gimnáziumban, amelyben tanulmányaimat 1938-ban elkezdtem. Még ebben az évben jelentkeztem az Áll. ENG. Filmművészeti és Film Szakiskolába. Felvettek és életem egyik legszebb éve következett, amikor azt tanulhattam, amit mindig is szerettem volna, az operatőri szakmát. Emellett megismerkedtem a filmes és színházi világgal, az akkori kor kiváló rendezőivel, színészeivel.
A kommunistáknak azonban nem tetszett az én örömöm, annak ellenére, hogy jól teljesítettem a vizsgáimat, a tanáraim is méltányolták képességeimet, 1948-ban indoklás nélkül kirúgtak. Hazautaztam Pécsre szüleimhez és MÁV pályamunkás lettem. Filmes tapasztalataimat a szakszervezeti kultúrmunkában próbáltam kiélni, mígnem onnan is kirúgattak. Miután ezt számon kértem, két ÁVÓ-s nyomozó jelent meg a lakásunkon azzal, hogy tűnjek el Pécsről, különben ők távolítanak el.
Így 1949-ben Komlón lettem segédmunkás, majd vasbeton szerelő. Itt a későbbi Hídépítő Vállalatnál dolgoztam és megismerkedtem a geodéziával. Közben elvégeztem a Műszaki Tanárképző Főiskolát, így mélyépítő szakos tanár lettem, és kineveztek tanárnak Székesfehérváron. Feleségül vettem kolléganőmet, Vincze Juliannát, aki az iskola igazgatóhelyettese volt. Nemsokára megszülettek lányaim, Andrea és Bea. Az angyalföldi szakmunkásképzőben tanárként sok megaláztatásban volt részem, hiszen én voltam az egyetlen tanár, aki nem volt párttag. Sajnos nagyon primitív tanári környezetbe kerültem, akiknél a fejlődés reménye sem volt meg. Később még tízszer kellett munkahelyet váltanom. Tanári működésem közben vettem egy videokamerát és a családi eseményeket rögzítettem szórakozásból.
A nyolcvanas években költöztünk Budakalászra, melyet nagyon megszerettünk. Sajnos feleségemet néhány évvel ezelőtt elveszettem, így mára lányom családjával élek Szentistvántelepen. Büszke vagyok rá, hogy eddig öt dédunokám született!