Időseink emlékeznek – Hallgassuk őket, amíg lehet!

2019. június 12.

Kovács Zoltánnál jártunk látogatóban Kinizsi utcai lakásában. A 99 éves úr orvoshoz nem jár, gyógyszert nem szed, TV-t nem néz. Zoli bácsi egy évszázad tapasztalatát gyűjtötte össze, de a megélt hányattatások ellenére ma is letörölhetetlen a mosolya.

• Hol született Zoli bácsi? Milyen gyerekkori emlékei vannak?
• Bedegen, egy Somogy megyei kis faluban láttam meg a napvilágot 1920. július 1-én, hagyományos paraszti családban, egyedüli fiúgyermekként. Az 1910-es évek elején nagyszüleim megjárták Amerikát. Miután hazatértek, az ott szerzett keresetükkel el tudták indítani az életüket. Abban az időben csak így tudtak boldogulni, mivel a szülők nem adták át a földeket, hiszen akkor még nem volt nyugdíj. Emlékszem a 20-as 30-as évek gazdasági válságára, amely csak az évtized vége felé kezdett enyhülni, a közelgő háború előjeleként. A felmenőim is nagyon magas kort értek meg, a dédapám mesélt nekem betyárokról, 1848-ról, Jellasics seregéről, amely átvonult a falunkon. Az elemi iskola elvégzése után Szekszárdra kerültem mezőgazdasági iskolába. Innen az apám hamar kivett, mivel otthon sok volt a munka. Volt kaszáló- és vetőgépünk, cséplőgépünk, traktorunk, így bérmunkát is vállaltunk. Én végeztem a marhák, tehenek, lovak etetését és már 13-14 éves koromtól egyedül jártam szántani. Pénzt kerestem, ezért önállóan is hozzányúlhattam a családi kasszához. Ameddig a többi pajtásom a kocsma ajtajában álldogált és gyerekként nem szolgálták ki őket, én fizetőképességem miatt már legénynek számítottam és teljes joggal beléphettem oda. Ez volt akkoriban a közösségi élet – a kártyapartik, kuglizás, billiárdozás, politizálás – egyik legfőbb színtere.
• Hogyan ismerte meg leendő feleségét?
• Feleségemmel, Varga Rózsával 1940 őszén házasodtunk össze, ő is falubeli volt. Már egész fiatalon, 17 évesen megkértem kezét, de akkor még nem adták hozzám. A szülei nagyon fiatalnak tartottak minket a házasságra és féltették lányukat a paraszti élet nehézségeitől. Ezek után két évig hozzá se szóltam. Egy bálon a falusi asszonyok hoztak össze újból minket. 1945-ben aztán megszületett Edit lányunk.
• Hogyan élte meg a nehéz történelmi időket?
• A világháborúban a légvédelemnél, mint légtérmegfigyelő őrsparancsnok szolgáltam. A lelőtt gépek és a halott pilóták látványa belém égett. A háború után újból beindult az élet, mindenki cserélt, amit tudott. A bajok 1948-ban kezdődtek a beszolgáltatások, terv- és békekölcsönök bevezetésével. Sokakat, így minket is robotra köteleztek és kulákká nyilvánítottak. Mindenünk elveszett. Édesanyámat és nagymamámat, akik otthon maradtak, a bedegi pap fogadta be, mert nem volt hol lakniuk. A mindennapi zaklatást és fenyegetést, hogyan semmisítették meg a falut, a paraszti gazdaságokat és a családokat, nehéz szavakba önteni. Vádat emeltek ellenem a termelés szabotálása miatt, mivel folyt a traktoromból a hűtővíz.  Sikerült megúsznom a börtönt, egy fiatal ügyvéd segítségével. Apósomat, Varga Istvánt szintén termelés szabotálása miatt – a vád szerint nem vetett el – már elítélték. Három év szabadságvesztést, teljes vagyonelkobzást és kényszermunkát kapott. Az akkori Sztálinvárost, a mostani Dunaújvárost építhette.  Nagy Imre amnesztiájával szabadult 1953 -ban. A következő évben az „el nem vetett búzát” a helyi párttitkár aratta le és adta el saját zsebére. Ekkor jobbnak láttam elmenni otthonról. Feljöttem a fővárosba, a gyárakban géplakatosként könnyen kaptam munkát.
• Hogyan kerültek Budakalászra?
• Budapestről kitiltottak és mivel Óbudán laktunk, keresni kellett új lakóhelyet. Felültem a HÉV–re és a városhatár utáni első megállónál leszálltam, majd kérdezősködni kezdtem. Szentistvántelepen a Munkácsy utcában találtam egy albérletet, egy mosókonyhát, innen indítottuk el egy bőrönddel újból az életünket. Később a Kinizsi utcában kezdtünk építkezni, 1956-ra lett kész a házunk. Egyébként egész életemben építkeztem. Apósom a forradalom idején mindennap bent volt Budapesten, hozta haza a híreket. Arról azonban nem beszélt, pontosan miben vett részt. 1957 márciusában a halála napján civil ruhás rendőrök már keresték. Aznap délután a Szentistvántelepi HÉV-állomáson, ahol a rendőrök már várták, a szerelvény „véletlenül” elütötte.
• Meséljen családjáról! Hogyan él ma?
• Feleségem, Rózsika a Lenfonógyári bölcsődében dolgozott gondozónőként, innen is ment nyugdíjba. Ő 2006-ban hagyott itt minket. Lányom a Szentendrei Ferences Gimnáziumba járt. Ő hosszabb betegség után 2011-ben hunyt el. Jelenleg unokámékkal élek egy házban, akikre mindenben számíthatok. Az elmúlt években még a kertben termesztetem a család részére a zöldséget, gyümölcsöt és készítettem belőlük befőtteket és savanyúságokat.  Most már nehezen mozgok, így inkább olvasok, rádiót hallgatok. Szomszédaim is rendszeresen átjönnek beszélgetni. Legszívesebben a családommal töltöm az időmet
  Sokat mesélek, kártyázunk, sakkozunk, malmozunk a dédunokákkal. Próbálok minél többet átadni nekik is a tapasztalataimból.