Időseink emlékeznek – hallgassuk őket, amíg lehet

2017. augusztus 24.

Scholl Anna: apámat harminc évig vártuk haza a Don-kanyarból hiába 

Amikor időseket hallgatunk és befogadjuk tudásukat, azzal generációkon átívelően adhatjuk tovább értékeiket, összegyűjtött és megélt élettapasztalataikat. Az a letűnt világ számunkra már csak így érhető el és tartható fenn a jövő számára.

Kapuvári Rajmundné – született Scholl Anna – Iskola utcai házában járunk, aki immár nyolcvanötödik évét tapossa, így joggal emlegethetjük őt a helyi sokat tapasztalt bölcs idősek közt.

Dédszülei Dunabogdányból költöztek Budakalászra. A dédmama a Turra Házban nyitott üzletet, a dédpapa bakterként dolgozott. Maga 1932-ben született a szomszédos házban, majd a Magyar utcában vásároltak egy romos épületet, amelyet sikerült rendbe hozniuk.

Édesapja sváb, így gyermekkorában már a kezdetektől szívhatta magába ezt a kultúrát és nyelvet. A szülők tizenkét órákat dolgoztak, így Anna néni sok időt töltött a nagyszülőkkel, öt éves koráig csak svábul beszélt. Anyai ágon a neves Trendl családdal is rokonságban állnak, velük máig tartják a kapcsolatot.                                                           

A család átélte a háborút és a bombázásokat. Édesapját 1942-ben elvitték katonának és a Don kanyarban zajló orosz hadműveletek során nyoma veszett. A fővárosban az Arany János utcai Vöröskereszt Központban rendszeresen kifüggesztették az elesett, orosz fogságba került katonák neveit. Folyamatosan bújták ezeket a listákat, kutattak az apa után, de nem jártak sikerrel. Anna néni akkoriban gyakran álmodta azt, hogy látja az édesapját hazafelé tartani, ám egyszer csak leroskad és nem tud tovább menni. Ilyenkor csatakosan ébredt és napokig sírt. Harminc évi várakozás után lemondtak a csodáról és ekkor nyilvánították csak halottnak.

Anna néni családja népes rokonsággal bírt és mind együtt éltek kolóniában. Máig kísértő iszonyú tragédiaként élték meg az 1946. évi kitelepítést. Filmszerű, ahogy a faluban a kisbíró januárban kidobolja a hírt és egy hónap múlva már elhangzanak a listáról az érintett családok nevei. Az is kitörölhetetlen emlékkép, ahogy a Scholl család nagy részét marhavagonokban viszik el. Egyetlen nap állt rendelkezésre limitált mértékű holmijukat összepakolni, így sokan az értékeik nagy részét, személyes tárgyaikat is hátrahagyva voltak kénytelenek távozni a könyörtelen politikai döntés értelmében. A keresztanya mielőtt elvitték, elkeseredésében búcsúzóul még azt mondta, hogy legszívesebben felgyújtaná a hátrahagyott házat! Anna néni hetven év után is elérzékenyül, ha arra gondol, hogy elköszönni sem volt módja nagymamájától, szeretett rokonaitól. Sosem látta őket többé! Azt sem lehetett tudni, hová kerültek. Immár nyolcvan évesen jutott ki végül Németországba, ám ekkorra az ottaniak közül már sokan meghaltak. Anna néninek nagy bánata, hogy a Scholl név is kihal. A kitelepítettek helyére vidéki és helyi szegény családok kerültek, igénylés alapján.

Anna néninek 1931-ben született egy testvére. Sajnos pár napot élt csak és bár akkoriban ez nem volt ritkaság, a tragédia mégis sokáig tabu téma volt a családban. Édesapja elvesztésével lezárult rövid gyermekkora, ekkortól nagyon nehezen, szűkösen éltek. Édesanyja varrt és bedolgozott a Lenfonógyárba is. Anna kislányként hordta a kész ingeket a Táncsics Mihály utcába (régi Kert u.) és az elkészült kesztyűket a gyárba. Erősen kötődött a szomszédban élő unokatestvéreihez. Közülük legjobban a nála néhány évvel idősebb Rózát szerette, aki gyakran elvitte magával a hegyre virágot, szedni, labdázni, ugróiskolázni.

Fiatal lány volt, amikor a Lenfonó Kultúrház egy estjén megismerte későbbi férjét és egymásba szerettek. Rajmund a Gázműveknél dolgozott, mint műszerész.1955-ben keltek egybe majd született három szép gyermekük: János, Zsuzsa és Anna. Anna néni szövőnőként kezdte pályáját a Klinger gyárban, majd később technikusi képzésen vett részt. Ő végezte a textil készáruk bevizsgálását. Főnökére, Jurinka Istvánra jó szívvel emlékszik. Az 1956-os forradalom idején sztrájkot szerveztek a gyárban és őt bízták meg az üzem teljes igazgatásával. Emiatt utóbb négy évre elítélték.

Anna néni kisgyermekei mellett is próbált dolgozni, ám nehezítette helyzetét gyakori betegeskedése. Penicillint kapott több ízben, de a hatvanas években még nem ismerték fel, hogy allergiás rá.

Később édesanyja ágynak esett, őt tizenhárom évig ápolta odaadóan otthonában. Hatalmas és feldolgozhatatlan csapás volt Anna életében, hogy szeretett fia idő előtt, negyvenöt éves korában súlyos betegség következtében meghalt. Emlékét máig ápolják. Férjét, élete társát és támaszát, két évvel ezelőtt temette el. Veszteségekkel teli élete mostani szakaszában két lányával, unokáival, vejével él a régi házban.

Képek:

1. Anna néni ma
2. kislány korában az Iskola utca végén lévő híd kőkorlátján
3. 1972 Pest Megyei Hírlap cikke a család kálváriájáról
4. Az Iskola utcai nagyszülői ház a ’30-as évek végén
5. 1947. évi eredeti veszteségkimutatás

Legközelebb Rezes Félixné, Ilonka néni történetével jelentkezünk.