Időseink emlékeznek – Hallgassuk őket, amíg lehet!

2019. január 17.

A Budakalászi Hírmondóban megjelent riportban vendégünk:

Vígh Zoltánné Anci néni – „Együtt éheztem az óvodásokkal. Mégis mezítláb fociztunk, báboztunk és festettünk a hóba.”

Generációk óvónőjeként úgy foglalkozott a gyerekekkel, ahogy az egyetlen pedagógiai szakkönyvben sincs leírva. Érzésből. A nehéz sorsú, szegény gyerekek kérdését mindvégig szívügyének tekintette. Tragédiák közt kellett talpon maradnia, óriási akaraterejének köszönhetően sikerült. Nélkülözött, gyászolt, küzdött és bölcs, pozitív, sugárzó, példaértékű személyiség tudott maradni.

• Honnan, milyen családból származik? Hogyan alakult a pályaválasztása? Melyek voltak az első szakmai tapasztalatai?
• 1937-ben születtem, Tiszaörsön éltem, Vámosgyörkön jártam az iskoláimat. Az Óvónőképzőn 1954-ben végeztem. Első munkahelyem Poroszlón várt, rögtön ide helyeztek. Mélyvízbe kerültem, majdnem pályát is módosítottam. A csoportom fele intézetből érkezett, az ő szüleik politikai okokból börtönben sínylődtek. Akkoriban, ha egy parasztcsalád 2-3 hasonló sorsú gyereket befogadott, mentesülhettek a beszolgáltatás alól, így sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Ezek a gyerekek eltépték a naplót, kihúzták alólam a széket, megették az ebédemet, verekedtek, tomboltak. A többiek félre is húzódtak előlük. Rendszeresen az ajtó előtt ültem és sírtam. A vezető utasított, muszáj megoldanom a fegyelmezést, ez a szakmával jár. Összeszedtem magam, kitaláltam, hogyan tudom őket lefárasztani. Ettől kezdve lejártam velük a Tisza-partra, mezítláb fociztam velük. Később már vágytak a figyelmemre, ezek a gyerekek egy életre megtanítottak a fegyelmezésre. Előfordult, hogy a Tanácsnak három hónapig nem volt pénze, így nem tudott főzni az óvodai konyha. Ebben az időben néhány pár kiflit osztottunk szét, együtt éheztem a gyerekekkel. A családom is nagyon szegény munkáscsalád volt. A háború utáni időkből örök emlék marad, hogy nincs semmink, csak kukorica. Kitettük a csapdákat, nagy nehezen fogtunk egy varjút. Három napig főztük, mégis kemény maradt, mint a cipőtalp. Örültünk, ha apám madárlátta kenyeret hozott. Elképzeltük, hogy a kenyér héja a szalonna. Belém égett, hogy én szegény vagyok. Az elhagyatott gyerekek sorsát emiatt mindig szívügyemnek tekintettem.
• Férjével hogyan találtak egymásra?
• Zoltánnal – aki testvérem párjának az öccse – a húgom eljegyzésén ismerkedtem meg. Néhány óra elteltével, az ünnepség végére a menyasszonya lettem. Össze is házasodtunk és a Vigh családba kerültem Szentistvántelepre. Zoltán katonatiszt volt akkor, az egyetem elvégzése után a BKV forgalomirányítója lett. Korán leszázalékolták, ekkor került a Polgármesteri Hivatalba, ahol 20 évet dolgozott, a város díszpolgárává is avatta a városért végzett közösségi munkájáért. Részt vett többek között a Budakalászi Baráti Kör megalakításában és a Szent István szobor állíttatásában is. Három gyerekünk született.
• Budakalászi új munkahelyén milyen kihívásokkal találkozott?
• 1957-ben álltam munkába a mai Polgármesteri Hivatal hátsó épületében működő akkori 1-es számú óvodában. Az épületet jegyzői lakásból alakították át, gyönyörű előkertünk a Tanácsháza mögött húzódott, könyvtári szoba is rendelkezésre állt. Két vegyes csoporttal működtünk. Karsai Miklós Tanácselnök vezetése alatt dolgoztunk, jó kapcsolatban álltunk. A hozzánk járó gyerekek szülei jellemzően a fővárosba jártak dolgozni, vagy a környékbeli földekre. Saját konyhánk volt, házias ételekkel, így a konyhavezetést is meg kellett tanulnunk. A csoportomba járt Diera Öcsi, Harcsa Lali, Klupp Kati, Tatár Tibi és sokan mások. Alföldiként itt ismertem meg a sváb és szerb közösségeket és kultúrájukat. Ha meséltem, a szerb gyerekek nem értették, hiszen otthon anyanyelvükön beszéltek. Iskoláskorukra, az óvoda hatására azonban már nem volt nyelvi problémájuk.
• Hogyan teltek az óvodai mindennapok?
• Mázoltunk cserepeket, korcsolyapályát locsoltunk fel az udvaron. Egy vödörbe festéket kevertünk, festettünk a hóba a gyerekekkel. A bábokat magunk készítettük, gyerekkorom óta foglalkoztam bábozással. Egyszer helyettes óvónőként elmondtam egy mesét az egyik csoportban. Szerették a gyerekek, hogy könyv nélkül meséltem. Egy kisfiú otthon továbbadta a történetet. Az anyukája meghatottan jött be hozzám, mert emlékezett rá, hogy neki is ezt meséltem, amikor hozzám járt. Máskor a kiemelt figyelem hozta meg a hatást. Volt egy nagyon piszkos, maszatos gyerek, senki nem akart a párja lenni. Én mentem vele kézen fogva, attól kezdve megváltozott a gyerek megítélése. A Kálvária szőlődombjait megmászva szavaltuk a dió és csipkebogyó verseket, közben gyűjtöttük a terméseket. Az óvodában a nevelésről kell, hogy szóljon minden, az oktatás emellett elhanyagolható. Szerintem ma az a legfőbb probléma, hogy nincs idő a fontos dolgokra. Ma már a különórákon van a fő hangsúly és ez nagy baj.
• Akadtak problémás gyerekek?
• Előfordult, hogy valakit a dadusoknak kellett megfürdetni, olyan körülmények közül érkezett. Volt gyerek, aki semmit nem volt hajlandó enni az óvodában, én szoktattam rá apránként. Ilyen esetben mindig utánajártam, fel akartam deríteni az okokat. Együtt akartam működni a családokkal, sok mindent jobban megértettem így. Kialakult az összefogás a gyerek érdekében bizalmi alapon.
• Hogyan hangolta össze a munkáját a családdal?
• Anyósomékkal tíz évig laktunk együtt, egy szoba-konyha volt a miénk. A Rózsa utcában pedagóguskölcsönnel kezdtünk építkezni 1967-ben. Amikor munka után hazaértem, már nagyon fáradt voltam. A férjem keveset volt otthon, sokat dolgozott. Megfőztem, elláttam a családot, este indultam családlátogatásokra, gyakran igen messze. Másodszülött Zsuzsi lányom nagyon igényelte a figyelmem, azt szerette, ha énekeltem. Amikor elcsendesült a ház, csak ültem a konyhában a sötétben csukott szemmel, ez volt a pihenés.
• Adódtak nehézségek a magánéletében?
• Életem során két tragédia is ért. Az elsőt friss házasként és fiatal anyaként kellett megélnem. Mindmáig felfoghatatlan módon, hirtelen elvesztettem 1,5 éves kislányom. Egyik nap még ment bölcsődébe, másnap a kezem közt halt meg. Nagy erővel tudtam csak talpon maradni és bejárni dolgozni kisgyerekek közé ezt követően. Ezekben a nehéz időkben férjemmel egymás lelki támaszai voltunk. A későbbi években a férjem Parkinson-kóros lett, majd agyvérzést kapott és 2007-ben meghalt. Két felnőtt gyerekem már kirepült, egyedül nagy volt a ház nekem. Férjem halála után nehéz döntést kellett hoznom, eladtam a házat, hogy támogassam a fiamat és családját. Átköltöztem a békásmegyeri lakótelepre, évekig nem tudtam megszokni, soha emeletes házban nem laktam. Következő évben meghalt a fiam 51 évesen. Nem beszéltem senkivel, azt hittem meghalok. Nem ismertek engem, anonim maradhattam a gyászommal.
• Mi segített a nehéz időkben?
• Nagyon nehéz volt átvészelni az egyedüllétet, a veszteségeket, a régi kolléganőim, barátaim óriási támaszt nyújtottak. Mai napig segítenek bevásárolni, érdeklődnek felőlem, hozzák a kalászi cseresznyét. A Telepi Óvoda rendezvényeire is rendszeresen meghívnak volt intézményvezetőként. A fiam családja is támaszom, és rendszeresen látogatom a lányomékat Svájcban. Az évek alatt megszoktam az új életemet, összejárunk a barátokkal. Akaraterőm, pozitív hozzáállásom egész életemben nagy segítségemre volt, enélkül nem éltem volna túl a bajokat. Mindig elfoglalom magamat, Operába járok, kézimunkázom, vendégeket fogadok, imádok főzni. Szeretek élni, nem érzem a koromat! Szívemben örökre szentisvántelepi maradok!