ÍGY ÜNNEPELTÜNK MI

2021. december 27.

Három budakalászi nyugdíjast kérdeztünk a gyermekkori karácsonyi emlékeikről. Mindhárman különböző nemzetiségűek, különböző háttérrel, különböző családi hagyományokkal, történetekkel. Ami mégis közös bennük, az a Budakalászhoz való kötődésük: mindhárman budakalászi születésűek, itt jártak iskolába, itt nevelték fel a gyerekeiket és jelenleg is városunk polgárai.

Krucsay Ferencné Vészics Erzsébet

Szerb nemzetiségű családba születtem 1949-ben Budakalászon. A szüleim jó emberek voltak, szorgalmasak, dolgosak, nagyon jól bántak velem és a nővéremmel. Apám kaszálta több gyári dolgozó kertjét, művelte a saját bolgár-kertünket és többféle állatot tartottunk.

Az ortodox szerb karácsonyt vízkereszt után, január 7-én ünnepeljük, a Julianus-naptár szerint. A szerb ünnepet egy negyven napig tartó, szigorú böjt előzi meg, melynek során se tejet, se tojást, se zsírt nem szabad fogyasztani. Mi szerbek nem állítunk karácsonyfát, nálunk sem volt gyerekkoromban. Édesapám minden évben hosszú szálú, szép szalmát tett el karácsonyra, amivel szenteste napján felszórtuk a ház több helyiségét. Mi így emlékeztünk arra, hogy Jézus jászolban, széna között feküdt újszülöttként. Nővérem, apám és én készítettük a behozandó szalmát a kocsira. Mai napig nem tudom, hogyan kerültek bele az ajándékok, de a szalma között találtuk meg őket az ünnepi vacsorát követően évről évre. Szenteste napját szűk családi körben ünnepeltük. Fatüzelésű kályhánk volt, amiben reggel apám megkotorta a parazsat, mert a hiedelem szerint akkor sok aprójószág lesz a házban. A nagy nap egyik fő pontja az ünnepi vacsorára való készülődés volt, amikor előkészítette édesapám a karácsonyi kalácsot. A „Bozicni kolac”— ahogyan mi szerbek mondjuk – egy olyan kosárba volt elhelyezve, amibe készítettünk búzát, kukoricát, kockacukrot, meg minden féle fűszert. A kosárban négy alma is volt, ezekből egyet az este folyamán kivettünk az összetartozásunk jelképeként és annyi felé vágtunk, ahányan voltunk.  Illetve, egy szeletet eltettünk arra az esetre, ha váratlan vendég érkezett volna hozzánk. A kalácson körbe fonás volt, a tetejét egy kereszt osztotta négy felé, a négy részére pedig szimbólumokat formáltunk. A miénken ékeskedett egy békegalamb, egy darab föld, egy hordó a szőlőnk miatt és egy kalász lakhelyünk jelképeként. Amikor megsült, a közepébe édesapám gyertyát és bazsalikomot tett, a négy részbe vágott négy lukacskát, amit feltöltött borral, majd megfogtuk ahányan voltunk és eltörtük. Szenteste még böjti bableves, sült hal, krumplisaláta, diós- és mákostészta került az asztalra. A vecsernye után nem volt szabad mosogatnunk, csak az ételmaradékokat gyűjtöttük össze olyankor. Nagymamám testvéreivel laktunk egy udvarban. Nem felejtem el, volt olyan karácsony, amikor a mamám egyik testvérétől tündéri kalapokat kaptunk; nővérem egy pirosat, én egy drappot. Karácsonyra és húsvétra is mindig kaptunk a szüleinktől egy-egy ruhát. A főúton lakott egy kedves varrónő, Bözsi néni, aki ezeket a ruhácskákat méretre varrta nekünk. Gyerekkoromban volt kalászon egy virágkertészet az orvosi rendelő utcájának a végén. Apám onnan gyönyörű, hatalmas fejű szegfűket hozott haza nekünk karácsonyra, ami kifejezetten feldobta az ünnepet. Akkoriban a mi utcánkban, a Kőbányai úton lakott a falu csordása, aki minden karácsonykor jött és köszöntötte a ház népét. Este éjféli misére ment a családunk az ortodox templomba, másnap pedig a tíz órás litániára mentünk, amire mindig úgy indultam el, hogy előtte begyúrtam a levestésztát. Ez a mai napig hagyomány maradt az életemben.

Kép: Ladinek János fél évesen és nyugdíjasként a Kalász Pékség épülete előtt

Ladinek János

Tősgyökeres budakalászi családba születtem 1940-ben. A nagyszüleim 1900 előtt költöztek Budakalászra. Ami a leginkább megmaradt bennem a gyerekkori ünnepekből, az a karácsonyfa a gyönyörű fényekkel és a karácsonyi dalok, amiket a fa körül énekeltünk. Hárman ünnepeltünk; édesanyám, édesapám és én. Volt két bátyám, akiket nagyon korán elvesztettek a szüleim, talán ezért is óvtak engem mindentől, igyekeztek mindent megadni számomra. Szépen öltözhettem, mert a nagyapám szabó volt, éhezni sem éheztem. Ajándékokra nem kifejezetten emlékszem, de akkoriban a háború miatt Budakalászon is több volt a szegény, mint a jómódú. Régi osztályképeimen látszik, hogy sok szegény gyermek még októberben is mezítláb járt iskolába. A háború alatt a szüleim itt dolgoztak a Klinger gyárban (Lenfonó). Pénz nem nagyon volt, vagy semmit sem ért a hatalmas infláció miatt, ezért fizetés helyett inkább textileket kaptak. Törülközőt, lepedőt, konyharuhát, amiket vidékre hordtak a parasztokhoz, hogy élelemre cseréljék azokat. Emlékszem, karácsony előtt is útra kelt édesapám Dobozra a román határ mellé, hogy ne szűkölködjünk az ünnepek alatt. Felültek a vonatra, ami vagy ment vagy nem. Ha lebombázták a síneket, akkor le kellett szállni és hosszan gyalogolni míg találtak egy másik vonatot, ami éppen az úticéljuk felé ment. Volt, amikor már visszafelé jöttek nagy csomagokkal, de Vecsésen megállt a vonat, így onnan kellett hazagyalogolnia Kalászig a csomagokkal.

Szenteste mi nem ettünk halat, mert senki se szerette hármunk közül. A svábok borlevesét ettük, meg rántotthúst. Éjféli misére a Budai úti katolikus templomba jártunk. Egész kicsi koromra is vissza tudok emlékezni, hogy akkor, ott milyen gyönyörűen szóltak a karácsonyi dalok. Az oltár mellett állt a kis Betlehem, ami, ha volt háború, ha nem, mindig ott volt. A szerb karácsonyokra határozottan emlékszem, mivel két nagyon kedves barátom, játszópajtásom szerb származású volt. Jobbnál jobb szerb süteményeket ettem náluk. Budakalászon a nemzetiségek mindig tisztelték egymás ünnepeit, jól kijöttek egymással, előfordult, hogy beszélték is egymás nyelvét. Emlékszem, édesanyám, ha a Fő téren találkozott sváb nénikkel, velük svábul társalgott, a szerb származású szomszédunkkal, Poszka nénivel pedig szerbül beszélt. Szépen megértették egymást.

Miután megnősültem elköltöztem Budakalászról, ahova a ’80-as évek elején költöztünk vissza már a két gyermekünkkel. Ami megmaradt minden karácsonykor, az az énekszó, a Mennyből az angyal. A gyerekeim azóta már rég kirepültek, mára már ők látnak engem vendégül az ünnepek alatt.

Wagnerné Klupp Katalin

1954-ben egy sváb parasztcsalád harmadik gyermekeként jöttem a világra Budakalászon. A szüleim gyümölcsfákat ültettek, tavasztól őszig szüreteltek és a piacra jártak eladni a termést.

Szenteste izgatottan kérdezgettem édesanyámat, hogy mikor jön a Jézuska. Ő erre mindig azt felelte, hogy az Esthajnal-csillag megjelenése után. Előfordult, hogy borult volt az égbolt és nem lehetett látni a csillagokat. Olyankor aggódtunk, kiszaladtunk, néztük az eget, aztán valahogy mindig csilingeltek az angyalkák az udvarban, ami jelezte a Jézuska érkezését, ha volt csillag, ha nem. Van egy emlékezetes karácsonyom, amikor egy babaszobát kaptam aprócska fabútorokkal és egy gyönyörű babát. 1959-ben ez hatalmas ajándéknak számított!

Kép: Klupp Katalin 1959-ben az ajándékaival

Azonban nem csak az ajándékok miatt volt különleges az a karácsony, hiszen édesanyám testvérének a lánya is el tudott jönni a gyermekével. A nagymamámat és anyám két nővérét 1946 február 22-én telepítették ki Budakalászról Németországba. A látogatásuk és a közös ünnep akkoriban óriási dolognak számított, nagyon boldogok voltunk, hogy újra együtt lehetett a rokonság.

Kép: 1959 december, újra együtt a rokonság

A karácsonyfát pompásan feldíszítettük pattogatott kukorica füzérrel, színes papírból készült girlandokkal és szaloncukrokkal. Édesapámmal mindig kiszedtük a szaloncukrot a csomagolásból és a papírt ügyesen visszacsomagoltuk, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy megdézsmáltuk a díszeket. A karácsonyi menü borleves volt, amibe kiflit aprítottunk, rántotthal és krumplisaláta. Többféle süteményt sütött édesanyám; a vaníliáskarika elengedhetetlen volt a diós kiflivel és a piskótával, de mivel karácsony előtt voltak a disznóvágások, ezért a hájas tésztából készült finomságok sem maradtak le az asztalról. Minden ünnepi étkezés része volt édesapám házibora, amit saját szőlőből készített. Kedves emlékként maradtak bennem a betlehemes játékok, amikor két-három gyermek jött, hozták a jászolt és énekeltek nekünk. Az éjféli misére és a reggel nyolcórás szertartásra mindig mentünk. Akkor is, ha csúszott az út a jégtől, ha fújt a szél, ha esett a hó.

Amikor már én is családos voltam, akkor egy helyen laktunk a testvéreimmel és a szüleimmel. Mindenki otthon vacsorázott, utána kezdtünk egymáshoz járni és megnézni, hogy kinek mit hozott a Jézuska. Utoljára a szüleinkhez mentünk, az volt a legszebb, legmeghittebb része a napnak. Ott átbeszélgettük szeretetben az estét egészen az éjféli miséig. Ma már a gyermekeinkkel, unokáinkkal és hamarosan két dédunokával ünnepeljük ezt a gyönyörű ünnepet.

Gulyás Rita