Interjú M. Tóth Gézával

2019. november 14.

M. Tóth Géza a Maestro című animációs filmje rendezéséért Oscar-díj jelölt filmrendező, producer, a KEDD Kreatív Stúdió alapítója és vezetője, 2014 és 2019 között ő irányította rektorként a Színház- és Filmművészeti Egyetemet és jelenleg is z SZFE és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyetemi tanára, az International Academy of Television Arts and Sciences és az Academy of Motion Picture Arts and Sciences tagja.

Elfoglalt ember, az interjúra is telefonon, a Héven utazva és hazafelé sétálva kerítünk sort. Az interjú előtt pár nappal érkezett haza Kanadából, de mire a kész anyagot ellenőrzésre megküldöm neki, már Spanyolországban lesz. Miért nem vezet autót? Milyen volt Los Angelesben a vörös szőnyegen végig sétálni? És miért nincsenek szülei Bogyónak és Babócának? Interjúnkban többek között ezekre is választ kapnak M. Tóth Gézától.

Miért Budakalászt választotta otthonául?

Veszprémből kerültem el a középiskola után, Budapesten jártam egyetemre, és családalapítás után szerettünk volna egy olyan helyen otthont találni, ahol egy családnak, főleg a gyerekeknek, úgy gondoltuk, jobb lenni, mint bent a városban. Fontos szempont volt, hogy megközelíthető legyen minél könnyebben, gyorsabban közforgalmú járművel (lehetőség szerint kötöttpályással, vonattal vagy hévvel) – mivel én nem vezetek. Apósomék akkor már Budakalászon laktak, ez fontos családi szempont volt, ami miatt végül Budakalászra esett a választásunk. Több mint húsz éve ennek. Az akkor még falu Szentistvántelep része különösen megtetszett, mert olyan időben látogattunk ki, mikor a cseresznyefák virágoztak.

Miért nem vezet?

Ennek főleg önismereti oka van. Akármerre járok, szeretek szemlélődni, nézelődni. Azt éreztem, hogy valószínűleg nem lennék jó autóvezető, és mivel annyi rossz sofőrt láttam az utakon, nem akartam a számukat növelni. Ráadásul, miközben a szakmámból következően majdnem mindig úton vagyok, azt vettem észre, hogy a legkülönbözőbb járművek használata nekem tökéletesen pótolja a saját autót. Ha épp nem repülőn, buszon vagy vonaton vagyok valamerre, akkor itthon többnyire biciklivel megyek, vagy hévvel, vagy olyan is akad, hogy stoppal, főleg, ha éppen a hévet felújítják, és ritkábban jár a pótlóbusz.

Stoppolás? Hogy-hogy?

Sokat stoppoltam diákként összevissza Európában. Egyetemistaként haza, Veszprémbe és vissza Budapestre is sokat jártam stoppal. Itt, Budakalászon azt tapasztalom, hogy akik jönnek Pomáz felől a régi Budai úton, szívesen felveszik az embert. Szívesen megállnak az emberek, hogy felvegyék? Annyit hallani manapság arról, hogy egyre zárkózottabbak, bizalmatlanok az emberek. Nem akarnám magamra azt mondani, hogy bizalomgerjesztőbb vagyok az átlagnál, de szakmámból adódóan sokszor kell öltöny-nyakkendőben megjelennem, és ez azért sztereotip módon valahogy azt sugallja az autósoknak, hogy nem vagyok útonálló.

Megindító hangvételű beszédet mondott a 2011 Egyesület kampányzáró rendezvényén, a Kálvária dombon. Mit jelent Önnek a közösség, azon belül is a budakalászi emberek kapcsolódása?

Az emberiség történelmének nagyobb részében nem az egyének, hanem a különböző méretű közösségek voltak a társadalmi szerveződés legkisebb egységei: egy-egy falu közössége, a törzsközösség, egy-egy család. Ez ma már nem így van, az egyén, az individuum fontossága felértékelődött a mi kultúránkban, de azt hiszem, számomra a közösségek továbbra is a legfontosabbak. Ahogy másokat, úgy magamat sem nagyon tudom mindentől függetlenként értelmezni. Alkotóként is sokszor szembesítenek azzal, hogy mindig úgy beszélek a munkáinkról, többes szám egyes személyben hogy, a „tervünk”, „filmünk”, „előadásunk”, „sikerünk”… Nem lehet közösség nélkül létezni. Itt, Budakalászon sok, és kimondottan izgalmas, komplex közösség működik. Van olyan, hogy csak egy utcának a közössége, összejáró szomszédok, kártya-barátságok, dalárdák, különböző egyházi gyülekezetek, hagyományőrző közösségek, faluház, cserkészek…ezeknek ilyen vagy olyan módon valahogy mind részese vagyok. Elsősorban a családon keresztül. Feleségem, egy erős budakalászi közösség tagja, tanítónő. Gyerekeink pedig kicsi koruk óta a cserkészethez kötődnek erősen.

Mit jelentett Önnek a legjobb animációs rövidfilm Oscar jelölése és mit jelent most, az azóta eltelt idő távlatából? 2007-ben ilyennel még csak Jankovics Marcell és Rófusz Ferenc büszkélkedhetett.

Ez egyrészt jó visszajelzés volt arra, hogy amit csináltunk, az szakmailag magas nívót ér el, másrészt pedig presztízs szempontból is van jelentősége ezeknek a szakmai díjaknak. Persze, az elismeréseknek mindig megvan a kockázata is, mert el tudják torzítani az embert. Esetleg azt gondolhatja magáról, hogy ő másnaptól más ember lesz azáltal, hogy megfordult Los Angelesben és beült egy limuzinba, végigment a piros szőnyegen. Főleg kialakulatlanabb személyiségeknél tapasztalom ezt a kockázatot. Nekem, azt hiszem, szerencsésen alakult az életem ebben a tekintetben is, és egyik szakmai díj elnyerése vagy elmaradása sem okozott semmilyen torzulást, aránytévesztést bennem. Lényegében ugyanúgy dolgozunk az Oscar-nomináció óta is, mint előtte. Sok elismerést kaptunk korábban is, és azóta is sok díj ér minket a munkáink kapcsán. Tegnap például egy olasz fesztiválon kaptunk díjat, előtte való héten egy kanadain. Kétféle elismerés van: egyiket jellemzően a közönség igazolja vissza – azáltal hogy megnézik a filmeket –, másikat a szakma, a filmek különböző fesztiválokra való meghívása, és a díjak odaítélése révén.

Vácz Péter, sikeres fiatal animációs filmrendező is a mentorjai között említi Önt. Mit ad Önnek a feltörekvő generáció terelgetése?

A tanítás elsősorban szakma, nekem legalábbis az elsődleges szakmai identitásom az, hogy tanár vagyok. 1994 óta tanítok a művészeti felsőoktatásban, vagyis már 25 éve, és szeretnék is mindent megtenni annak érdekében, hogy jó tanár legyek. Sőt, úgy veszem észre magamon, hogy tanárként szívesebben vagyok sikeres, mint alkotóként. Élvezem, amikor jók, amikor eredményesek a hallgatóim, amikor látom, hogy jó helyre kerülnek az életben, és a saját maguk által vagy a közösenmeghatározott útjukon sikeresen tudnak menni előre. Az első időszakban a Moholy-Nagy MűvészetiEgyetemen, korábbi nevén Iparművészeti Egyetemen vezettem közel tíz évig az animáció szakot. Aztán átcsábítottak egy érdekes másik feladatra a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol a látványtervező tanszéket alapítottuk meg, és azt vezettem, jelenleg is ott tanítok. Volt egy ötéves időszaka az életemnek, amikor a rektori feladatokat is én láttam el az egyetemen. Ezen kívül a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen vagyok állandó alkalmazásban. Hosszabb rövidebb időre különböző külföldi iskolákban dolgoztam vendégtanárként, illetve a tanári pályám legelején, párhuzamosan az Iparművészeti Egyetemmel 1994-től 1998-ig a Pető intézetben is dolgoztam, ott a konduktori és tanítóképzésen vettem részt. Nekem a tanárság az első számú szakmám, miközben persze a második számút, tehát az alkotást is szívesen és elég intenzíven művelem.

Önnek van példaképe?

Van. Sok. Tanári szempontból talán Bartók Bélát mondanám, ámbár ő alkotói és emberi szempontból is nagy példaképem. Zseniális művész, kivételes morális értékrendű ember volt. Szívesen foglalkozom a műveivel, az összes színpadra írt darabját több változatban is megrendeztem már. De nagyon szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy a családomban is bőven találok olyan embereket, akik példák számomra. Nem akarok senkit kiemelni, mert ha édesapámat mondanám, nem mondanám édesanyámat, ha a bátyámat mondom, akkor nem mondom a húgomat. Ha lehet példakép egy közösség, vagy egy közösség által generációkon keresztül képviselt szemlélet, akkor leginkább a családomat tekinteném példaképnek.

2010-ben azt nyilatkozta, hogy „nincs is saját stílusom: az összes filmem nagyon különbözik egymástól”. Változott valami ebben az elmúlt majd 10 évben? A filmek nyilván nem lettek ugyanolyanok, de Önben mit okozott a sok siker, nézői visszaigazolás, belső változás?

Ha egy alkotó embernek fontos, hogy a munkáiban alkalmazott formai sajátosságok állandóak legyenek, és így a stílusa alapján be lehessen azonosítani őt magát, annak sok előnye lehet, de engem ez az út nem vonz. Egyrészt számomra nem lenne elég érdekes, félnék, hogy magamra unok, és zavarna, hogy az alkotás szellemi izgalma helyett az egész valamiféle ön-márka-építésről szólna. Soha nem akartam megcsinálni kétszer ugyanazt a rajzot, ugyanazt a jelenetet, ugyanazt a filmet. Mindig abban a produkcióban próbáltam megtalálni az optimumot, amin éppen dolgoztam, és ha azzal végeztem, akkor a következőnél más formai elemektől vártam, hogy az adott tartalmat az adott közönség számára optimálisan kifejezzék. A film és a színház mindig nagyon intenzíven kommunikál a közönséggel, és a közönség legalább annyira sokféle, mint amennyire sokféle lehet a produkció maga. Ebben a viszonyrendszerben engem nagyon érdekel a közönség, nagyon érdekel az alkotás, érdekel a köztük létrejövő kapcsolat is, de én magam, az, hogy az én stílusom megjelenjen, és felismerhető legyen, egy cseppet se érdekel. Mondok néhány példát. Két-három hete jelent meg a mozikban az új rajzfilmünk, a „Mi újság, Kuflik?”; az elmúlt években sokat dolgoztam az Operaház felkérésére Wagner Ring-tetralógiájának a rendezésével; és ott van a legújabb kisfilmünk, a Matches*, ami a nemzetközi fesztiválokon kerül a közönség elé. Értelmetlen dolog lenne, ha összekeverném a Wagner közönségét a fesztiválok közönségével, vagy a Kuflik gyerekközönségével. Az egyik produkció igyekszik nagyon pontosan megszólítani az operarajongókat, a másik meg mondjuk a kisgyerekeket. Teljesen logikus, hogy mindegyiknek más-más módon kell kommunikálni, következésképp képileg, és minden egyéb formai stílusát tekintve is mindig el fog térni egyik munkám a másiktól. Ez ennyire egyszerű.

Ha már gyerekek. Szinte minden kisgyermekes családnál megtalálható legalább egy mese, melyet az Ön kreatív stúdiója, a KEDD készített. Én pont a Kuflikat és a Bogyó és Babócát hozom itt példának. Milyen szerepe volt pontosan abban, hogy ezeket a történeteket a kisgyermekek és szülők abban a formában ismerik ma, ahogy?

Ez olyan felelősség, amit nem tudok megosztani mással. Producerként és a stúdió vezetőjeként én döntöm el, hogy mikor milyen produkciókon dolgozunk. A Bogyó és Babócából eddig elkészítettünk 3 évadot, azaz 3×13 epizódot és ha Isten éltet minket, akkor év végére elkészülünk a következő évaddal, így összesen 52 epizód lesz kész animációban. Az új évad filmjei, a korábbi évadokhoz hasonlóan, először moziban lesznek láthatók. A Kuflik eddig elkészült 26 epizódját is szeretném, ha folytatni tudnánk. Annak a sorozatnak is én végzem a produceri és társrendezői feladatait. Mindkét esetben volt egy-egy nagyszerű rendező kollégám. Antonin Krizsanics a Bogyó és Babócánál, és Jurik Kristóf, korábbi hallgatóm, a Kuflik esetében.

Számos díja és titulusa mellett gyakran zsűrizik filmfesztiválokon, és évek óta zsűritagja az országos és nemzetközi kortárs összművészeti eseménynek, a Tánc Fesztiváljának is. Ezt a korábban is említett zenei kötődés hozta, vagy szeret táncolni?

Szörnyen tehetségtelen táncos vagyok, és nem is igazán szeretek táncolni. Viszont a zsűrizésben van tapasztalatom, illetve a tanítás is olyan állandó feladatot ró minden tanárra, hogy egymáshoz látszólag nehezen mérhető produkciókat ne csak értékelni tudjon az ember, hanem összemérni is. Amikor sok évvel ezelőtt a Tánc Fesztiválja zsűritagjának felkértek, kimondottan azért kaptam én a felkérést, hogy legyen valaki, akinek van tapasztalata értékelésben, de egyébként nem táncos. Tehát szempont volt, hogy az általános értékelési kultúrát ismerjem, de a teljesen speciálisakat esetleg ne. Úgy tűnik, hogy valamelyest beváltottam ezeket a hozzám fűzött reményeket, mert most már 5. éve visszatérően meghívnak.

Akkor ha a táncot nem, mit szeret szabadidejében csinálni?

Mit is szeretek csinálni? Tulajdonképp a szabadidőm és a munkám nem válik el egymástól. Én akkor is szívesen csinálnék filmet, színházi vagy opera előadásokat, ha az lenne a szabadidős tevékenységem. Szívesen babrálok a kertben, szeretek a kutyánkkal bóklászni, a muzsikálás pedig nálunk a családban egyike a sokgenerációs hagyományoknak. Mindenki zenél valamilyen, vagy inkább több hangszeren. Én csellózni és nagybőgőzni tanultam. 30 évvel ezelőtt a feleségemmel is egy zenekarban ismerkedtem meg. Focizni is szeretek, ha tehetem, kétszer járok hetente. És persze, ezzel kellett volna kezdeni, legjobban a barátokkal, és főleg a családommal szeretek lenni a szabadidőmben.

Utoljára pedig engedjen meg egy amolyan bónusz kérdést, mely magánemberi, anyai kérdésem: Miért nincsenek Bogyónak és Babócának szülei? A Rokonok című könyv két meséje is amolyan unokatestvérekről szól. Én azt a kötetet abban a reményben vettem meg a gyermekeimnek, hogy majd most lelepleződnek, de nem.

(nevet) Szerintem ez egy nagyon szellemes megoldása a szerzőnek, Bartos Erikának, hogy több szerepet gyúr egy figurába. Ebben az esetben az önmagáról gondoskodó felnőtt szerepet (a figuráknak saját házuk van, mesebelien felnőtt archetípusok, akik öngondoskodók és minden tekintetben úgy viselkednek, mintha felnőttek lennének), és azokat a tulajdonságokat, amelyek a gyerekekre jellemzőek, hogy mást ne mondjak, óvodába járnak Dongó néni felügyelete alatt. Én ezt végtelenül bájosnak tartom. Ettől van az egészben egy olyan szép szent komolyság, mint amikor a gyerekek papás-mamást játszanak, és a homokban megrajzolják a ház körvonalait és azok a vonalak, mint falak, olyan érinthetetlenek, hogy ha valaki ezeken a vonalakon át találna menni, hát annál nagyobb skandalum nincsen. Azt hiszem, ez a magyarázat arra, hogy még ha a felnőttekben fel is merülhetnek ilyen kérdések, hogy miért nincsenek szülők ebben a mesében, az igazi közönségünk, azaz a kicsi gyerekek számára ez semmiféle problémát nem jelent.

*Legújabb kisfilmje, a Matches, egy tárgyanimáció, melyben egy hét éves kisfiú játszik néhány színes fejű gyufával. Egyszerű gesztusokra épülő kisfilm, mely a vágyakról, reményekről, félelmekről beszélve komplex világot mutat. Karácsonyig 20 fesztiválra hívták meg a filmet, néhány fontosabbra M. Tóth Géza is elmegy majd. Eddig a filmet hét fesztiválon díjazták, itthon a Hétdomb fesztiválon volt versenyben, ahol a fődíjat és az animáció kategória díját is elnyerte.

Az interjút készítette és szerkesztette: Hollósi-Györgyei Nóra