Költészet napja

Amikor a kert valahány aprócska
zugában villogva elöl, vagy
a mély árnyékban hátramaradt
minden szabad kis virágfejet
ingatni kezd a szél, és valamennyi
megbújó szálacskát és levelet,
a lebegőt, a lehullót s a földet is,
a köveket meg a kövön szétnyílóvörös vagy sárga, bordó, mézszínű
gyümölcseit a kertnek, a kibújó,
kibukó, kemény, nedves, lassan csak
fakult barnára száradó magvakat, a
sehová araszoló, sehová futkározó
ijesztő égi-földi, vad és ijedt
berregő szerkezeteket, játékszoba-
lepedőnyi eltépett szárnyat, leváltlábacskát, finom, olajkék páncélok
roppanását, a csorgó, még áttetszőn
csillogó, halk-éles-fájdalmasan szakadó,
s az épphogy, csak épp az imént
széjjelnyomott puha testeket is:
ha egyetlen csak tejszín- és zölden
csillogó elvált hajszálnyi erecskét
ingatni kezd a szél, és ezt az igyekvő

és elszáradó, elkorhadt, széthullt, már
porlani kész mérhetetlen felszínt
valami lélek párája futja pedig be.
Ő felfele néz, a szélben a pára
kicsit fölszáll, hogy megint
lecsapódjon. Az egész kert
figyel, fölfelé. Csak fölfelé
figyelt. De lefelé tekintettek rá.