Krepárt Jutka emlékei

2018. szeptember 18.

Vendégünk, Krepárt Tamás alpolgármester édesanyja Krepárt Julianna, vagy ahogy mindenki ismeri: Jutka. A nagy multú budakalászi Lenfonógyár pénzügyi vezetőjeként dolgozott hosszú évekig. Innen erednek életre szóló baráti kapcsolatai, egy olyan színes, aktív társaság, kikkel bejárták a fél világot.

„Ötven éve élek itt, ide jöttem férjhez. Mikor megszületett a kisfiam, – hogy ne kelljen pesti bölcsődébe hordani a budapesti munkahelyem miatt – pénzügyesként helyezkedtem el a Lenfonó és Szövőipari Vállalat központjában. Egy ideig csak Krepárt János bácsi menyeként vagy Krepárt Jancsi feleségeként tartottak számon a család ismertsége miatt, hiszen a dédnagymama és az üknagymama már az 1850-es évektől Budakalászon élt.

Hálás vagyok a szeretetért, ami fogadott. Kollégáim fiatalok voltak hasonló körülményekkel, hasonló gondokkal, célokkal. A gyári óvodában, később az iskolában, az orvosnál, az üzletekben, családias volt a légkör. A vállalat több, mint hatezer dolgozónak adott munkát – felölelte a teljes lenipart, a len termesztésétől a fonodákon, szövödéken át. Később a gyárban még konfekció is készült, számos országba exportáltunk. A cég segített dolgozóinak lakásokat építeni, üdülőkben nyaralhattunk, könyvtárunk, üzemorvosunk volt, és élénk sportélet folyt. Ahogy cseperedtek gyerekeink, a vállalat szociális célú buszával először csak belföldi kirándulásokat szerveztünk, idegenvezető nélkül (Kőkapu, Sárospatak, Monor, Gönc, Vizsoly, Pécs, Eger, Győr, Pannonhalma, Szombathely). Később a környező országok társcégeinél kaptunk szállást, laktunk üttörőtáborban, nővérszálláson, üdülőben. Így jutottunk el a céges csoporttal a Tátrába, Késmárkra, a Csorba-tóhoz, Krasznahorkára, a Dobsinai Jégbarlangba, Lőcsére, a Betléri kastélyhoz, Rattmansdorfba, Königsteinre, Drezdába, Berlinbe, Prágába.

Férjem közben megszerezte második diplomáját és egy találmányáért jelentős összeget kapott. Évekig külföldiekkel, majd külföldön is dolgozott – ez nagyon nehéz időszak volt -, de nyáron a család mindig utazott. Én az olasz Kultúrintézetben tanultam olaszul, férjem beszélt németül és keveset angolul is, így mindenütt boldogultunk.

A Lenfonógyárat 1988-ban széttördelték részvénytársaságokra, gazdasági társaságokra, de a régi barátságok ma is élők. Azóta tizenegyszer voltunk a rajongott Olaszországban 7 éjszakás kempingezésekkel. Velencétől Nápolyig, a Garda-tótól a Riviéráig bejártuk a környék csodáit, később, Afrikába is eljutottunk. Sajnos már sokakat elvesztettünk és a többiek közül sem tudja már mindenki felvállalni az utazással járó fáradalmakat. A társaság másfelől kibővült barátokkal, szomszédokkal, gyerekekkel, unokákkal.”