Kubai szövőnők Budakalászon
2023. június 15.
Amikor Gaján Vilmos először mutatta meg a Szövőgyár történetét feldolgozó gyűjteményt, rögtön megakadt a szemem egy festményen. Tudni akartam, hogy kik vannak rajta és miért pont őket festették le. Kiderült, ők a kubai lányok, akiket a szövőgyárban foglalkoztattak és éveken át köztünk éltek. Voltak, akik barátságosan, szinte csodálattal fogadták a különös lánycsapatot, voltak, akik szerint könnyűvérű, szertelen nők voltak. Kik is voltak valójában, miért voltak itt és milyen háttérrel éltek évekig közöttünk?
Kuba 1960 után kezdte el keresni a többi szocialista országgal a diplomáciai kapcsolatot. Kuba tervei közt szerepelt a lenipar felvirágoztatása, míg a magyar textiliparban egyre inkább jellemzővé vált a munkaerőhiány. Kézenfekvő megoldásnak tűnt az 1980. április 19-én aláírt munkaügyi egyezmény Magyarország és Kuba között, melynek értelmében a textiliparban keletkező munkaerőhiányt kubai munkásokkal töltötték fel. A ’80-as évek elején érkeztek először a kubai vendégmunkásokként emlegetett fiatal nők, szerződésük szerint négy évre. Rövid gyorstalpaló nyelvtanfolyam és fél év betanulási időszakot követően beállhattak a három műszakos munkába. A magyar nyelvet folyamatosan tanulták, hiszen négy év leteltével a szakvizsgát magyarul kellett letenniük mielőtt visszatértek Kubába. Megközelítőleg nyolcvan fiatal lány érkezett Kalászra, akiknek a női munkásszállón adott otthont a vállalat.
Kubában a Castro rezsim nagyon szigorú megfigyelés alatt tartotta azokat a dolgozókat, akik Európába jöttek vendégmunkásnak. Már a kiválasztásukkor átvilágításon estek át az egész családjukkal együtt, de ittlétük alatt is ellenőrzés alatt álltak. Akik bármilyen kihágást követtek el, vagy úgy tűnt, nem elég lojálisak a kubai kommunista államhoz, azoknak a szerződésük lejárta előtt vissza kellett utazniuk.
A kubai lányokról egymásnak ellentmondó vélemények születtek és keringenek a mai napig az erkölcseiket és a munkamoráljukat illetően. Egyesek rendes, dolgos lányokra emlékeznek, mások nagyhangú, munkakerülő, kacér nőkről számolnak be. Az amerikai kontinensről jött hölgyek a gyár melletti munkásszálló ötödik, később harmadik emeletén laktak. A munkásszálló naplójából kiderül, hogy legalább két turnus érkezett Budakalászra. Az első csapatban feltehetően harminc lány lépett be a gyárba. A naplóbejegyzések arról árulkodnak, hogy csendes, rendes lányok voltak, soha semmi rendbontásról nem panaszkodtak a szálló portásai. A lányok kizárólag kubai vendégeket fogadtak, egymással barátkoztak, maguknak főztek és együtt ettek. A Magyarországon egzotikusnak számító lányok körül gyakran próbáltak legyeskedni a férfiak, volt, hogy a szállón belül érte is őket kellemetlen atrocitás férfiak részéről. Előfordult, hogy valaki a beleegyezésük nélkül tapogatta őket, amit azonnal jelentettek a portán, de volt olyan eset is, amikor valaki a portára kérette őket megbeszélt találkozóra hivatkozva ittasan, de a lányok ezt természetesen visszautasították, mert semmilyen találkozóról nem volt tudomásuk. 1986-ban érkezett a második turnus, amikoris ötven lány költözött a második emeletre. Köztük volt pár lány, akik gyakran az ablakban ültek, nyitottak voltak és egy-egy flört is belefért az értékrendjükbe, amiről Karsai Miklós, az egykori kalászi tanácselnök a következőképp nyilatkozott:
„Hát, ezek a kubai lányok jól néztek ki, de állandóan táncoltak, riszáltak, szambáztak. Még Visegrádról is ide jártak a férfiak.”
Az életszínvonal akkoriban Magyarországon sokkal kedvezőbb volt, mint Kubában, ahol a kommunista diktatúra alatt az alapélelmiszerekhez is nagyon nehezen, étkezési jeggyel lehetett hozzájutni és ahol egy jobb mosógép csak álom volt. Egy beszámoló szerint, amikor a főúti hentesboltba beléptek és meglátták, hogy lehet csirkét kapni, felvásárolták az egész pultot minden nap egészen addig, míg fel nem világosították őket arról, hogy itt nem hiánycikk a csirke, akár minden nap vehetnek belőle, bármikor elérhető áruról van szó. A jobb életkörülmények ellenére a mindennapjaik nem voltak könnyűek, meg kellett birkózniuk a nyelvi nehézségekkel, a családjuk hiányával. Amikor végre egy hívás beérkezett Kubából, az gyakran megszakadt, főképp levélen keresztül tartották a kapcsolatot a szeretteikkel. Négy év alatt egyszer látogathattak haza, többször egy-egy nagyobb háztartási géppel, ami akkor a hazájukban elérhetetlennek számított. A fizetésük nagy hányadát vissza kellett küldeniük a kubai nemzeti bankba, amit csak hazaérkezésükkor kaphattak meg. Ez a gyakorlat némileg befolyásolta a munkakedvüket a gyárban, hiszen a nagy anyagi felhalmozást nem igazán értékelte a kommunista rezsim.
Sajnálom, hogy én már nem találkozhattam velük. Szívesen tanultam volna tőlük a dallamos spanyolt és azt, hogy legyen kedvem táncolni, ha a nyomorból jövök, ha elszakadtam a családomtól, ha három műszakban rostokolok egy gépsor mellett egy idegen kultúrában négy évig.
Gulyás Rita
A szöveg megjelent a Budakalászi Hírmondó júniusi számában.