Kukorelly Endre: „szentistvántelepi az, aki köszön a másiknak”

2021. április 11.

Az írásaim – próza, esszék, versek – egyharmadának háttere Kalász. Pomáz, Szentendre. Mivel Budakalászon menő lakni, az ideözönlötteknél nemigen alakulhatott ki a genius locitól való lenyűgözöttség, ami engem minduntalan elfog hazafelé, mikor a Szegfű utcából a Martinovicsba vagy a Szent Lászlóba kanyarodok.” Költészet napi villáminterjú Kukorelly Endrével. 

Hogyan, miért éppen Budakalászon kötött ki?

Nem „kötöttem ki”; inkább olyan jellegű a kötődésem, annyira erős a kötés, a gyerekkorom óta, hogy nem tudtam nem Szentistvántelepet választani. A szüleim 1954-ben megvették a Széchenyi utca 10. számú, kétszáz négyszögöles kiskertet, Szemben a Hosek műhelyével. Azt tekintem szentistvántelepinek, aki tudja, mit jelent az, hogy Hosek. A fiatalok persze nem ismerhették, rendben van, de aki nem is tud róla, az semmit sem tud.

Szentistvántelepi az, akinek Haidekker-kerítés van a telke körül. Szentistvántelepi az, aki köszön a másiknak. A többi gyüttment.

Kukorelly Endre. Forrás: Facebook

Régen mindenki köszönt mindenkinek, mindenki nagyjából ismert mindenkit, még mi is, pestiek. Apám és anyám megvették egy háromfelé osztott, hatszáz négyszögöles telek egyharmadát, építtettek rá egy kis házat, beton falakkal, kátránypapírral fedett lapostetővel, télen annyira lehűlt, hogy kint mindig melegebb volt, mint bent. Ronda volt, és gyönyörű, egy szoba, terasz, nyárikonyha, a kertben budi. Semmi infrastruktúra. A szomszéd Thököli néni kertjében levő kerekeskútból hoztuk a vizet mosdáshoz. Nem lehetett meginni, felhúztad a vödröt, kicsobbant belőle egy varangyosbéka. Az a történet, hogy a telekrész tulajdonosa, egy öreg komcsi – így neveztük őket, „a komcsik” vagy „a gonoszék”, mert gonoszok voltak a szerencsétlenek – összeveszett a lányával, aki bepofozta őt az asztal alá, mire a fater olcsón meghirdette a részét, és anyukám ezt valahogy megtudta. Nem volt kellemes szomszédság, a nagydarab, mogorva nő úgy állt bosszút rajtunk, ahogy tudott. Odahordta a szemetet a kerítéshez, a teraszunk elé, satöbbi, akit érdekel, olvassa el a TündérVölgy című regényemet. A fele Kalászon és a környéken játszódik.

Mi jut eszébe, ha meghallja ezeket a szavakat: Budai út, Kálvária, Szentistvántelep, Lupa-sziget, Omszk-tó?

Nekem mindez a tündérvölgy. Gyerekkoromban minden nyarat a Telepen töltöttem, egy percig sem voltam Pesten. A kertben olvastam, mentem a boltba, át Kalászra ivóvízért – a házban nem volt villany, a kertben nem volt kút –, lebicikliztem a Dunához, keresztül a munkaterápiás intézeten, és minden délután fociztam a helyi fiúkkal: Jankovics Bandival, Sárosi Tibivel, Bors Öcsivel, Deli Laciékkal és a nálunk idősebbekkel, Kulin Ferivel, Veltinnel – sorolhatnám a neveket. Paradicsomi volt. Maga a Paradicsom. A fiúk fociztak, a lányok csapatban biciklizgettek, mindig a pálya környékén, és gondosan vigyáztak rá, hogy ne nézzenek minket. Pedig szerettük volna, ha minket néznek. A pálya helyén most az iskola van.

Van-e bármilyen összefüggés a lakóhely és az alkotói folyamat, szerzői minőség között?

2000 óta lakom végérvényesen Szentistvántelepen. Megvettem és felújíttattam a Széchenyi és Mátyás sarki, korabeli, a terület felparcellázása után, 1933-ban épült polgárházat, mely, ha jól számolom – még nem számoltam meg –, hat házhellyel odébb van, mint a gyerekkori telkünk. Melyre egy hatalmas házat húztak, nem nagyon nézek oda, útban a HÉV felé.

Az írásaim – próza, esszék, versek – egyharmadának háttere Kalász, Pomáz, Szentendre. Mivel Budakalászon menő lakni, az ideözönlötteknél nemigen alakulhatott ki a genius locitól való lenyűgözöttség, ami engem minduntalan elfog hazafelé, mikor a Szegfű utcából a Martinovicsba vagy a Szent Lászlóba kanyarodok. A legtöbben üveges szemmel néznének, ha valaki ajánlaná nekik, hogy olvassák el valamelyik írásomat Szentistvántelepről.

Borítókép: Nemes Rita – Szép otthonunk Budakalász – „BKHO” fotócsoport