Különleges március 15-i ünnep volt a Faluházban

2022. március 15.

10 óra előtt a Faluházhoz közeledve egészen békés volt az utca, arra számítottam, hogy a fellépők és hozzátartozóik körében családias hangulatban zajlik majd az ünnepség. A kerítés mellett sétálva a nyüzsgő játszótér és a zsúfolásig megtelt parkoló váratlanul ért.

Az ajtóban kisebb csoportok beszélgettek, majd a díszterembe lépve a teltház látványa fogadott. Régen láttam ennyi embert egy térben együtt. Sokáig nem nézelődhettem, hamar azon kaptam magam, hogy a maradék pár négyzetméterre próbálok székeket rakni többedmagammal.

fotó: Szabó Zoltán

A készülődésnek citeraszó vetett véget, az ünnepséget a Zeneiskola növendékei kezdték dunántúli népdalokkal. Tóth-Gombos Balázs és Antal György citeráztak.

A tapsot követően Kossuth nótákat énekelt Szabó Izabella és Szabó Szilárd, akiket Papp Ágnes készített fel.

Az ének után Balla Ilonka furulyajátékát hallgathattuk meg, Antal György ütőgardonon kísérte.

Az izgalmas hangszerelésű gyimesi dal után Kossuth nóták következtek. Gergely Emma, Hajnal Petra, Jerkovich Liza, Máté Róza és Tóth Tamás énekeltek. Gitáron kísérte őket Pataki-Tóth Orsolya. Felkészítő tanár ismét Papp Ágnes volt.

A Zeneiskola gazdag műsora végével melegítő táncosokat lehetett látni a bejáratban, majd Benkó Attila köszöntötte a résztvevőket. Dr. Göbl Richárd polgármester beszédében megemlékezett a harcokról és a mai közéletben tapasztalható nehézségekről, az arctalan támadások elleni mindennapos küzdelemről. Kiemelte, hogy kivételes helyzetben lehetünk, hiszen a városnak nem kell megküzdenie a korrupcióval, és egyik párthoz sem kell a városvezetésnek igazodnia. (A teljes beszédet alul olvashatjuk.)

fotó: Szabó Zoltán

Polgármester Urat a Lenvirág Táncegyüttes követte.

A Lenmamik előadásában magyarbődi táncokat láthattunk, majd a Palánták elszavalták a 12 pontot. A felnőtt csoport Kossuth nótákat énekelt, bodrogközi verbunkot és kalotaszegi táncokat adott elő.

Az ünnepség végén vonós kísérettel az előadók és a közönség együtt elénekelte a Himnuszt.

fotó: Szabó Zoltán

A hír alján megtalálja az előadókról készített képeinket. A galériát a napokban bővítjük.

dr. Göbl Richárd polgármester beszéde:

Tisztelt Ünneplők, Hölgyek és Urak! Kedves gyermekeink, unokáink. Örömmel látom, hogy ti is nagy számmal vagytok jelen, és velünk ünnepeltek. Itt mögöttem sokan ti is együtt énekeltetek a színpad művészeivel, ezzel is emelve ünnepünk fényét.

A mai napon végre ünnepelni gyűlhettünk össze, még a járványügyi helyzet sem tudott meggátolni ebben bennünket. Mondom ezt azért, mert bár még nem telt el az esztendőből negyed évnyi sem ez idáig, a jelen esztendő mögöttünk hagyott rövid időszakában csak nemzetünk tragédiáira emlékezhettünk. Fejet hajtottunk a doni katasztrófa hősei előtt januárban, februárban emlékeztünk a kommunizmus áldozataira, majd a budakalászi német nemzetiségiek kitelepítésének tragédiáját elevenítettük fel. És még ezután fogunk emlékezni Muhira, Mohácsra, Trianonra, Mádéfalvára, a zalatnai mészárlásra, a délvidéki vérengzésre 1944-ben, és 1956-ra. Hogy csak néhányat említsek nemzetünk tragédiái közül. Kölcsey Ferenc nemzeti imánkban, a Himnuszban így vont mérleget a magyar sorsról: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”.

Európa 1848. márciusi forradalmai megüzenték az akkor uralkodó osztálynak, hogy a kontinens népei nemzeti függetlenségre és társadalmi, az egyetemes emberi jogok területén is szabadságra vágynak. Ez az össznépi akarat fogalmazódott meg a magyar szabadságharc céljaiban is. 1848. március 15-e a harmadik évezred magyarságának is üzen, és lelkiismeret vizsgálatra szólít minket. Üzeni, hogy a nemzeti önrendelkezés, az egyetemes emberi jogok a mindenkori társadalmi berendezkedés fundamentumai, amelyek nélkül nincs egészséges, a talpán megmaradni képes nemzet. Be kell vallanunk, hogy az elmúlt 174 esztendőben sokszor hibáztunk: vétettünk az egyetemes emberi jogok, az emberi méltóság ellen, elhibáztuk a nemzetiségi politikánkat, más nemzetekre próbáltuk rábízni a szabadságunkat. Mindezekért súlyos árat fizettünk: odalett a szabadságunk, és kerültünk Trianon, majd a kommunizmus rabságába. 1989-ben ezek után ismét eljött a mi napunk. Bár vért nem kellett ontanunk, életünk elmúlt három évtizede sem teljesen úgy alakult, ahogy azt sokan szerettük volna.

Bár tragédiáink után mindig talpra álltunk, összegeztük veszteségeinket, levontuk a következtetéseket, de azokat a gyakorlatba nem tudtuk átültetni. Ennek okait az egykori Ausztrál, Dél-afrikai, kanadai nagykövetünk – Dr. Pordány László – Szegeden a hősök napján elmondott beszédében így foglalta össze:

„Felemásra sikerült vértelen forradalmunk és rendszerváltozásunk után értékrendünkben elbizonytalanítva, morálisan megrendülve, nemzeti tudatunkban szétzilálva és fizikailag rohamosan fogyatkozva állunk a harmadik évezred elején. Tagadhatatlan, hogy sok mindent elértünk.”

A nagykövet úr máig hiányolja az új, valódi közösségi tudatot, szolidaritást. Véleménye szerint:”A rosszfajta individualizmus terjedt el és vált mintává sokak számára. Túl sokan, és egyre többen csak saját maguk boldogulását nézik, csak azért loholnak, tülekednek, gyakran csalva és hazudva, mások kárára. Anyagias, elvtelen, szellemileg és morálisan igénytelen, hitetlen, távlattalan és mérhetetlenül önző módon.” Magam teszem hozzá, hogy a politikai hatalom megszerzéséért vívott küzdelemben egyeseknek semmi sem drága. Gátlástalanul, olykor nevüket, arcukat se vállalva gyalázzák ellenfeleik tisztes helytállását. A sajtószabadság fogalmát félremagyarázva, elferdítve visszaélnek a korunk adta, szinte határtalan nyilvánosság lehetőségével.

Tisztelt Ünneplők!

Korabeli beszámolókat olvasva, az 1848-49-es forradalom sem volt teljesen mentes az imént említettektől. Mégis elmondhatjuk: A 18 hónapig tartó önvédelmi, majd függetlenségi háború múltunk egyik legszebb, legdicsőségesebb fejezete, honvédségünket csak két európai nagyhatalom volt képes térdre kényszeríteni, de a győztesek egy dolgot nem tudtak semmissé tenni: a polgári magyar nemzet, a magyar honvédség e nemes küzdelemben született meg.

Ma tehát van miért ünnepelnünk!

Hazafias kötelességünk, hogy március 15-én évről évre ünnepet tartsunk. 1848. március 15-e az egész nemzetet megérintette. Bár a mögöttünk hagyott 174 év már elhomályosította emlékeinket, de sok család mind a mai napig őriz emlékeket arról az időről. A szabadság vágy, az összetartozás későbbi nehéz időkben is kovásza volt küzdelmeinknek. Mondhatjuk: nincs magyar ember, akit ne érintene meg 1848. március 15-e. Magyar embernek nincs szüksége magyarázatra, amikor azt hallja: Petőfi, Jókai, Kossuth, Batthyány, Nemzeti Múzeum, Pilvax Kávéház. 1848-49. szabadságharca a XXI. század magyarjának eleven emlék. Köztereink, épületeink őrzik az egykori hősök emlékét. Petőfi, Kossuth, Batthyány, Jókai, Táncsics, Deák, Eötvös, hogy csak a legismertebb neveket említsem, fejet hajtva a névtelen hősök előtt is.

Petőfi Sándor így összegezte eme nevezetes nap történéseit: Ez volt március 15-e, kezdetnek nagyszerű, dicső.

Az elkövetkező napok reményét Görgey Artúr így fogalmazta meg: A legnagyobb reménytelenségben is bizakodóan mondta: „Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.

Tisztelt Ünneplők!

Az események ekkor már feltartóztathatatlanul ragadták magával az egész nemzetet. 1848.július 5-én az első magyar népképviseleti országgyűlésen mondta el Kossuth Lajos híres beszédét. Kossuth Lajos a következő szavakkal ébresztette a nemzet lelkiismeretét:

„Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magam, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek, vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek, ha pedig van bennük életerő, örök életre ébredjenek. Uraim! Így áll e percben a nemzet az önök kezében. És Isten kezünkbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezünkbe adta a nemzet halálát is. Uraim! A Haza veszélyben van!”

A bécsi udvar, V. Ferdinánd kényszerből tett ígéretei már nem tudták elfojtani a forradalom lángját.

Babucs Zoltán hadtörténész 1848-49-ről írt könyvéből tudhatjuk meg – korabeli dokumentumokat idézve – milyen nagy lelkesedés hatotta át a korabeli emberek lelkét a haza védelme érdekében: „Országos mozgalom indult meg. Minden tanult fiatalember, aki kellő évszámmal bírt, tódult a besorozó bizottságok osztályihoz. A tanult ifjakhoz csatlakozott a földmíves és iparos ifjúság, és oly gyönyörű és intelligens tíz zászlóalj állott ki egy pár hét alatt, melynél különbet a világ egy országa sem tudott még felmutatni. Ezt követően 18 hónapig tartó véres küzdelem kezdődött, amely küzdelem jelentős számú áldozatot követelt nem csak a magyarság, de az ellenünk létszámfölényben és felszereltségben jobban álló osztrák és orosz hadsereg soraiból is.

Az ember arcára mosolyt csaló hősi tetteket is megőriztek a krónikák:

Kápolnánál Dembinski személyesen vezette rohamra a Velence környéki olasz zászlóaljat. A csatában a tábori lelkész báró Mednyánszky Cézár is részt vett, lováról leszállva, ezüst kereszttel a kezében rontott katonái között az ellenségre. Ezt később így mesélte el:

„A csatában egy császári katona felém rohant és megragadta a bal karomat. Tudtam, hogy mint osztrák fogoly nem találok irgalmat. Masszív ezüst keresztemmel fejbe vágtam és elszabadultam. Csak talárom szakadt szét és kissé meggörbült a keresztem.

Tisztelt Ünneplők!

Most rajtunk a sor! Tudjuk, hogy a szabadság esendő. Azt folyamatosan védelmeznünk kel, amely nagyobb feladat, mint annak kiharcolása. Ezt az elmúlt 1000 év során számtalanszor megtapasztalhattuk. Amikor nem sáfárkodtunk jól kivívott szabadságunkkal, akkor bizony azt elvették tőlünk.

Szűkebb hazánkban, Budakalászon sem mérik olcsón a szabadságot. Nap mint nap meg kell küzdenünk érte. Mi nem alkalmazhatjuk azon zseniális hadi fogásokat, amelyeket Bemtől, Görgeytől, Aulichtól, Perczel Mórtól megtudhattunk. Nekünk sokszor arctalan ellenfeleink vannak, nem karddal és szuronnyal kell szembenéznünk. Gyalázkodó röpirataik, plakátjaik marcangolják lelkünket, tiporják sárba a becsületünket. Mindezek ellenére mégis mondhatjuk:

– Szabadok vagyunk. Egyetlen párt utasításának sem vagyunk alávetve, kezünket nem köti gúzsba a korrupció.

– Szabad a sajtónk, hiszen a Hírmondót magunk írjuk, abban helyt adunk a tőlünk eltérő véleményen lévőknek is. Ezen mi nem azt értjük, amit Tamási Áron a sajtóról ír: „Az újságcsinálás titka: ha az ember kitalál valamit, az már igaz.”

– Felelősséggel bánunk a köz vagyonával, azt polgáraink boldogulására eszközként használjuk.

– Nemzetiségeink szabadon alkothatnak, kultúrájuk, tudásuk erősíti magyar identitásunkat.

– Szabadon vallhatjuk meg hitünket.

A mi fegyverünk a tisztesség, szakmai tudás, az egyenes beszéd. Meggyőződésem, hogy csak ezekkel a képességekkel felvértezve maradhatunk talpon a rombolásra szövetkezett erőkkel szemben. Mi most ellenfeleinket is hívjuk. Baráti jobbot nyújtva kérjük, építsük együtt a jövőt!

Jeles hadvezérünk, Görgey Artúr Istenbe és a hazába vetett szilárd hite városunk, Budakalász jelenlegi vezetői előtt is követendő példaként áll. Ő ezt vallotta:

„Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”

Március 15-e alkalom arra, hogy kifejezzük 1848-49. szabadságharcának örökösei kívánunk lenni. Az ünnep lankadó emlékezetünk ébresztőjeként évről-évre figyelmeztet arra, hogy hitvallásunkat tetteinkkel is igazoljuk.

Éljen, és legyen örök a magyar szabadság! Adja az Úristen, hogy jusson belőle bőségesen határon innen és túl, a világ minden magyarjának!