„Ma is Budakalászról álmodom” – beszélgetés Bauer Katóval, a kitelepítés áldozatával

2026. február 20.

1946-ban több mint ezer német nemzetiségű budakalászit fosztottak meg magyar állampolgárságától, ingó és ingatlan vagyonától. Február 22-én marhavagonba zárva indították őket útnak a lebombázott Németország felé. Bauer Kató tizenkét éves volt, amikor édesanyjával és másfél éves kistestvérével felszállt a vonatra. Kató néni a gyerekként átélt borzalmak ellenére szeretettel gondol egykori hazájára, és 92 évesen is pontosan emlékszik a 80 évvel ezelőtti napokra. Beinstein-waiblingeni otthonában gyakran könnyezve mesélt az életéről.

– Miséről jöttünk a templomból. Amikor hazaértünk, a ház előtt már ott állt a lovaskocsi. Máig látom, ahogy az anyukám a házhoz megy és megsimogatja a házfalat. Ott álltunk és ő zokogott, soha nem fogom elfelejteni. Nyolcvan kilót lehetett felrakni a kocsira. Előző este már mindent összekészítettünk, amit szabadott, mindent kitettünk. Amikor édesanyámmal és a kishúgommal kiértünk az állomásra, már rengetegen voltak ott. Egy marhavagonba negyven ember került, nekünk a babakocsival és a batyukkal kellett elférnünk. Este kilenckor indultunk el, sírtunk, de Kamp bácsiék előtte még zenéltek és a himnuszt is elénekeltük. Egy hétig utaztunk, de fogalmunk sem volt arról, hogy hová tartunk.

Bauer Kató édesanyjának nyolc testvére volt, de csak kettőjük családját érintette a kitelepítés. Azokét, akiknek a férjét 1944-ben kényszersorozták Rajtuk kívül azok is felkerültek a kitelepítési listára, akik az 1941-es népszámláláskor német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották magukat. Bár a rendelet papíron büntetendő cselekményekhez vagy szervezeti tagsághoz kötötte a kitelepítést, gyakran a kollektív bűnösség elvét alkalmazták. Ungváry Krisztián történész szerint a hatóságok a vagyonelkobzások megkönnyítése érdekében gyakran „biztos, ami biztosˮ alapon mindenkit igyekeztek volksbundistának bélyegezni. A kitelepítendők listázása hetekig-hónapokig tartott. A folyamat az 1945 decemberében kiadott Nagy Imre féle kitelepítési rendelet után gyorsult fel. A névjegyzékeket a helyi községi bizottságoknak és a Népgondozó Hivatalnak kellett jóváhagynia, amelyet id. Antall József vezetett. A későbbi miniszterelnök apja felelt a kollektív bűnök megtorlásáért, a kitelepítések végrehajtásáért. Tőle származik az idézet: „Magyarország érdekében áll, hogy a németek lehetőleg nagy létszáma hagyja el az országot. Soha többé nem lesz ilyen lehetőségünk, hogy megszabaduljunk a németektől”.

– Édesanyám hiába kilincselt napokig a községházán. Utólag azt mondták nekünk, hogy édesapám önként jelentkezett katonának, de ez nem volt igaz, valójában kényszerítették. A sorozás után már nem jöhetett haza, amíg Budapesten voltak, mindig meglátogattuk, olyankor a Halászbástyán sétálhattunk. Úgy vitték ki őket a frontra, hogy még lőni se tudtak. Édesapám hamar megsebesült, a combját lőtték át. Két kalászi társával együtt valahogyan hazajutott, de Budapesten egy orosz katona feltartóztatta őket. A társakat elengedték, őt nem. Ez az utolsó, amit tudunk róla, a holteste sem került elő soha. A mamám akkor bement Pestre, ahol az utcán mindenütt halottak feküdtek. Kereste, de nem találta sehol. A budai oldalon még nagy harcok voltak, és a kistestvérem miatt sem tudott sokáig kutatni utána. Haza kellett mennie, később gyakran hibáztatta magát, hogy nem kereste őt kitartóbban és ezért nem tudtuk édesapámat eltemetni.

Fotó: Bloch Hugó

A házért, amit elvettek, a szüleim rengeteget dolgoztak. A mamám a Klingerben dolgozott, a papám pedig télen-nyáron biciklivel járt Budapestre dolgozni. Bár a vonatjegy csak két pengő volt, de spóroltak, minden fillérre szükség volt. A Budai úton építkeztek a szüleim és a nélkülözésnek meg is lett az eredménye, 1940-ben beköltöztünk a kis házba, a húgom 1944-ben ott született.

Nagyon szerettem Kalászon, az iskolát különösen. Ma is előttem van a szép, emeletes épület, lent két terem, fönt három. Szentirmai Katalin, Kisvárdai Gizella, Krizmanics Mária és tudnám sorolni még ma is a neveket. Somogyi Béla igazgató úr pilisborosjenői volt, mint az apám, mindketten Kalászra házasodtak. Somogyi bácsi többször felküldött magukhoz a Felsővár utcába, hogy vigyázzak a kicsire. Szorgalmas voltam, ha nem voltam az osztályban, akkor sem maradtam el a leckével. A szüleim örökké dolgoztak, de nem is kellett a tanulmányaimmal törődni, jól tanultam, ma is megvan az ellenőrzőm. Tudja, mi áll benne? Dicséret. A történelmet szerettem a legjobban, Petőfit, a török kori történeteket reggelig tudtam volna hallgatni. Az iskolaudvaron a semmivel is tudtunk játszani. Golyóztunk, ha nyertünk, kaptunk újat, vagy elveszítettük az utcán a fák alatt.

Fotó: Bloch Hugó

 Az iskolában volt sváb, magyar, szerb, zsidó gyerek. Mindenkit ismertünk és mindenkivel jól kijöttünk. Jusztina néni zöldségesét különösen szerettük. Egyszer jött hozzánk egy szerb kislány, akinek nem tetszett a szerb iskola és mellém került. Jóba lettünk. Majd jöttek a bundisták és német iskolát csináltak az Ürömi úton. Sokan odamentek, de én maradtam, mert jól éreztem magam. Somogyi igazgató úr nagyon megbecsült: volt úgy, hogy a nagyok, a hetedik-nyolcadikosok, ha valamit nem tudtak, akkor szólt, hogy Bauer, gyere az osztályba, mert meg kellett mondani, hogy mi a megoldás. Ennek én persze nem örültem, hiszen ezek nagy fiúk és lányok voltak.

Ha valaki ma megkérdez, hogy mi volt a legszebb időszak az életemben, akkor azt mondom, hogy az a tizenkét év, amig Budakalászon voltam. Mindenki tisztelte a másikat, gyerekek, felnőttek egyaránt, nem volt ellenségeskedés. A mamám minden pénteken hozott a cukrászdából nekem süteményt a Kert utcából (ma Táncsics utca – szerk.). Hát mi kellett még? Ott volt az otthonom, a barátaim, meg voltam elégedve, a királlyal sem akartam cserélni. Szegények voltunk, de boldogok. A biciklin nem volt gumi, az abroncs kopogott a macskakövön, amikor moziba mentünk. Játszottam az udvaron és a kulcs lógott a nyakamban. Irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek az anyukája otthon volt, de nekünk nem lehetett, édesanyámnak dolgoznia kellett. A mamám persze nekem is főzött a kedvemre, palacsintát is csinált, de tojás nélkül. Aztán később lett tyúkunk, és akkor már jutott bele tojás is.

Volt egy szép kert a ház mellett. Amikor nem volt disznónk az ólat kipucoltuk és ott játszottunk. Jöttek az unokatestvéreim is, a szomszédok is. A kukoricacsuhé ment az ágyba, azon aludtunk, de nagyon porolt, úgyhogy az apukám inkább matracot csinált. Akkor az új volt Kalászon, nagy dolognak számított. A bevetett ágynak persze azelőtt is egyenesnek kellett lennie, a mamám megtanított rá. Vasárnap a leányegyletbe mentünk, így volt egy kis szabadidejük a szülőknek. Reggel nyolckor volt mise, de a mamám a fél tízesre ment, hogy addig megfőzzön.

Hétvégén volt csirke, húsleves főzelékkel. Báder bácsi, a hentes a templommal szemben lakott. Ő, Denkstein Hermin néni és Lizi is rengeteget segítettek nekünk. Élelmiszert adtak, húst, tojást, de Hermin néni még gyapjú angórafonalat is adott az édesanyámnak, hogy kössön nekem egy szép sapkát. Szerettek és mi is szerettük őket. Ha a patikába mentünk, mindig kaptam egy kis szappant, azokat nagyon sajnáltam, amikor elhasználtam.

A Denkstein család férfi tagjai első világháborús hősök voltak, nevük az emlékművön is olvasható. A Budai út 55. szám alatt álló ház és a Duna-parti Lupa Csárda is a faluban köztiszteletnek örvendő Denkstein József kereskedő és fuvaros kisiparosé volt. A Lupa csárdát a háború előtt Béla Bácsi kakaócsárdájának hívták Denkstein Béla után, aki Hermin édesapja volt. Béla megszökött a munkaszolgálatból, sokáig bujdokolt, mígnem Kőszeg határában a nyilasok agyonlőtték. Akárcsak a Herzfeld család, ahol a hazatérő holokauszt túlélő nem kaphatta vissza a mások által elfoglalt Petőfi tér 2. alatti épületet, ami ma hentesbolt, cukrászda és ügyvédi iroda is.

Fotó: Bloch Hugó

– Később, amikor jöttek az oroszok és az apukám már nem volt otthon, akkor a dörömbölésre a kicsi húgomat vette a karjába az anyukám, úgy nyitott ajtót, hogy ne molesztálják a katonák. Később két orosz tisztet költöztettek hozzánk a tisztaszobába, ahol mi korábban persze sosem aludtunk, de nem bántuk, a mamámnak legalább nyugta lett a többiektől.

Kalászon négy osztályt jártam, aztán összegyűjtötték a zsidókat az iskolaudvaron és megszűnt az oktatás. Azután pedig jött a front, jöttek az oroszok, és nem volt már semmi, csak a szirénák hangja. Amikor évekkel később itt Németországban a szomszédban néha kipróbálták a szirénát én még mindig nagyon féltem. Csak próba volt, de én azt hittem, hogy a guta üt meg.

Németországig egy hétig voltunk úton, mindig néztük az állomásneveket merre járunk. Amikor Waiblingenben egy lebombázott híd miatt nem ment tovább a vonat, omnibusszal vittek minket a backnangi táborba, ahol mindenki a földön aludt, egy pokróc volt az ágy. Néha bemehettünk a faluba, Sulzbachba, ami nagy dolog volt, mert ott kaptam kenyeret, almát és akkor a mamám adhatott valamit a kishúgomnak is.

Utána kerültünk Waiblingenbe. Először barakkokba, de akkor egy helyiségben már csak egy család volt. Újabb tíz nap telt el, amikor ebbe a faluba hoztak, ahol most is élek. Beinstein két szélén egyegy kőfejtő volt, és az egyik végén egy ásványvíz palackozó üzem is. Mindenkit sikerült családokhoz elhelyezni, minket utoljára, mert kisgyerekes családot senki sem akart beköltöztetni. Végül este jött egy jóasszony, ő adott nekünk egy szuterén szobát, hideg volt, az ágy matrac nélkül. Öt évig laktunk ott, a mamám dolgozott és bejglit sütött, a helyiek a csodájára jártak, mert nem ismerték, addig nem is ettek ilyet. Lassan eltanultuk a helyi szokásokat, mi a kalászi sváb dialektust beszéltük, idő kellett, hogy megértessük magunkat, hogy németül is rendesen megtanuljunk.

A kalászi négy osztályhoz még egy osztályt jártam itt kint, azután dolgozni kezdtem a palackozóüzemben, ahogyan az édesanyám is. A németek szociálisan érzékenyek voltak, tavasszal krumplit adtak, tudtunk fát venni vagy kokszot. Sok segítséget kaptunk, takarítani jártam, megbecsülték a munkánkat. Nem volt egyszerű az életünk, a mamám sokat sírt. Amikor megbetegedett, a haláláig itthon ápoltuk a testvéremmel.

Egy ideig nem gondoltam Kalászra, mert az új életünkre kellett figyelni, de aztán egyre többet. A kalásziak egy schorndorf-i vendéglőben jártak össze, egykori iskolatársaimmal is gyakran találkoztam ott. A Kamp zenekar kitelepített tagjai Hurrikán néven ismét összeálltak. Amikor hallgattam őket, mindig az apukám jutott eszembe, hiszen Kalászon ő is velük zenélt. Kisgyerekként gyakran én tartottam a kottáját, pedig arra nem is volt szüksége, mindig fejből játszott és talán nem is tudott kottát olvasni. A templomban is találkoztunk egymással, mindig örültünk az ismerős arcoknak.

Az 1956-os forradalom utáni enyhülés során kezdődtek meg az első, még egyéni és nehézkes látogatások. Ezekhez külön engedélyekre és sokszor családi meghívólevelekre volt szükség. Hatvanas évek politikai konszolidációja jegyében hozott amnesztiarendelet könnyített a kitelepítettek beutazásán is. Ekkortól váltak gyakoribbá a hazalátogatások, bár a határátlépés és az állambiztonsági ellenőrzés továbbra is szigorú maradt. 1973-ban a magyar-nyugatnémet diplomáciai kapcsolatok felvétele után váltak a látogatások sűrűvé. Ebben az időszakban a kitelepítettek már rendszeresen, turistaként érkezhettek egykori szülőfalujukba.

Kató néni 2011-ben járt utoljára Budakalászon.

– 2011-ben voltam utoljára otthon, akkor a házunk helye már üres volt, gondoltam is, milyen jó, hogy ezt az édesanyám már nem látta. A családban én vagyok az egyetlen, aki a 90. életévét megélte. A kitelepítettek közül is már majdnem mindenki elment, Trendl Feri tavaly halt meg. Neki, és Budakalászon Wagner Katinak köszönhettük, hogy a kalászi emlékek a sok szenvedés ellenére megszépültek. Ha esténként imádkozok, azt sokszor kalásziként teszem. Gyakran látom a házunkat és ahogy a mama megjön este a munkából.

Péterffy Gábor