Ma van a Magyar festészet napja – Külüs Lászlóval beszélgettünk

2022. október 18.

Külüs László, a Telepi Suli egykori tanára, Barcsay díjas festőművész 1985-ben született. Kiemelkedő művészeti munkája mellett oktatói tevékenysége is fontos a város számára. 2010-ben indított budakalászi képzőművész köréből került már ki rajztanár, festőművész, színházi díszlet és látványtervező és karaktertervező is. Pályájáról, festészetéről kérdeztük.

Külüs László festőművész, Fotó: Hartl-Nagy Tamás

A mályva utcai óvodába jártam, anyukám is ott dolgozott mintegy 40 évig. A kolleganői minden infót elmondtak neki rólam: mit csinál a gyerek, hogy csinálja, hogy fogja a ceruzát. Minden családban, ahol van gyerek, ott az összes rajzát egy ideig elteszik, az én rajzaimat anyukám gyűjtögette. Szerencsém volt az általános iskolai rajztanárnőkkel: Gizi néni a Szentistvántelepi Iskolában tanított – ahova iskolába jártam – hatodikos koromban elhunyt. Utána Kristóf Cecília festőművész, a Kalász Suli tanára tanított, később Paizs Péter festőművészhez kerültem Szentendrére. Először azt hittem, hogy grafikus leszek, de Paizs Peti sikeresen elrontott. Akik akkor nála tanultak, azóta festőművészek, restaurátorok, művészettörténészek lettek. Mire az egyetemi felvételihez értem, addigra jártam a Képzőművészeti Egyetem regionális tehetséggondozó programjába is. Ott ismertem meg Kis-Tóth Ferenc festőművészt, aki később a Képzőművészeti Egyetemen a tanárom volt. Ezzel párhuzamosan elkezdtem járni Szentgyörgyi Józsefhez Békásmegyerre, akit a mesteremnek tartok. Ő egy Életmű— és Munkácsy díjas festőművész volt, nem rég ment el. Kiderült, hogy a korábban említett tanáromnak, Cili néninek az évfolyamtársa volt, de ő tanította meg rajzolni Kis-Tóth Ferit is, aki az egyetemen tanított. A békási művésztelep a Hajógyár képzőművész telepe volt eredetileg, utána a Kiscelli Múzeumba került, majd a harmadik kerületi Csobánka téri művelődési házban működött. 40-50 évig aktív képzőművészkör volt.

Az egyetemi felvételik alatt rendszerinformatikusi képzést csináltam, közben felvettek a Képzőművészeti Egyetemre. Tölg-Molnár Zoltánnál felvételiztem, akkoriban a tanársegédje Kis-Tóth Feri volt. Akkor az egyetemen mester rendszer volt még, tehát minden szakmához volt néhány mester, aki kiválasztotta a tanítványait, akiket öt évig tanított. Most már osztott képzés van, megváltozott az egész. Tölg-Molnár Zoltántól Nagy Gáborhoz kerültem, mert vele jobban tudtam kommunikálni. Nagy Gábor neve elég szokványos, de mint festőművész a legkevésbé sem szokványos. Most 80 éves lehet, az egyetemen nem dolgozik már, de még oktat, van egy képzőművész köre. A Csongrádi Művésztelepre jártunk nyaranta Nagy Gáborhoz, akinek a békási mesterem, Szentgyörgyi József volt a legjobb barátja. 2012-ben jutottam el a diplomáig. 2010 október 18-án, hétfőn kezdtem el a Kós Károly Művelődési Ház képzőművész körét. Egy fővel indultam, ekkor már Szentgyörgyi József tanársegédje voltam Békáson, az ő véleményét is kikértem arról, hogy szabad-e nekem képzőművészkört csinálni. Ő azt mondta, hogy persze, legalább megtanulod elmondani a véleményed, összefoglalni a gondolataidat úgy, hogy azt más is megértse. A MAOE, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete 2012-ben Könyv Katának és nekem ítélte a Barcsay-díjat, amit minden évben ketten kapnak meg. 2013. január 14-én, Barcsay Jenő születésnapján vehettük át, amikor kiállításunk is nyílt. Ekkor váltam a MAOE tagjává. A díj hatására meghívtak Győrbe egy nemzetközi művésztelepre, így a győri Rómer Flóris Múzeumba is került festményem. A Szentendrei Ferenczy Múzeumba is kiállítottak grafikámat, illetve a Csongrádi Kortárs Gyűjteményben is van munkám. A III. kerületi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban a Jazz világnapja alkalmából egy koncert alatt a színpadon festettem, az a munkám pedig azóta is ott van kiállítva. A Barcsay-díj után két évre felvételiztem a Magyar Képző és Iparművészek Szövetségébe. Ezzel a tagsággal a világ összes UNESCO országának múzeumát látogathatom.

Egyszer szeretném kipróbálni, hogy nem kell sorba állnom a Louvreba, hanem kinyitják az oldalajtót és bemehetek, de egyelőre a Párizsba való kijutással van a gond. Most már azt mondhatom, hogy minden évben van három olyan kiállítás, amikor ezekben a szervezetekben kiállítok. T-art, Tenk László Kossuth díjas festőművész III. kerületi szervezetének kiállításaira is meg szoktak hívni. Minden évben, a festészet napján, október 18-án rendezik a doyen kiállítást, egyszer a fiatalok között én is kiállíthattam a Várban. A San Marco utcai Művelődési Házban pedig festészet napján minden évben egy közös alkotásra szoktam várni az embereket. 2015-ben visszamentem a Képzőművészeti Egyetemre, a képzőművész tanár diplomát is megszerezni. Egy békási iskolában tanítottam, aztán még két évet a Szentistvántelepi Iskolában. Révész Emese mondta, hogy milyen jó látni, hogy úgy tudok festő lenni, hogy közben sok minden mást is csinálok. Szerinte a festészetem egy élményalapú festészet. Igyekszem olyan dolgokkal is foglalkozni, ami kivon a világ mindennapi problémáiból. Például modellező repülőzök, távcsövet építettem, hogy a gyerekemmel meg tudjuk nézni a Szaturnusz gyűrűit, szeretek akvarizálni, kertészkedni és tyúkot tartani, most épp zongorázni tanulok. Ezek a tevékenységek a festészetemben is témát tudnak adni. Szerintem nem élmény alapú festészet ez, hanem naplózó jellegű. Ami velem történik, abból lesz festmény. Feleségemmel, aki építész, meg tudjuk beszélni a vizuális problémák dolgait. Ő máshonnan látja a dolgokat, de van egy közös nyelvünk.

Említetted, hogy anyukád itt dolgozott az óvodában.

Ő volt 78-ban, 19 évesen az első óvónő az intézményben, 25 évesen itt lakott az óvoda szolgálati lakásában. Kolleganője az édesapám szomszédja volt, a szüleim így találkoztak egy szalonnasütésen. Bölcsődébe is ide jártam, anyukám húga volt az egyik nevelőnő, úgyhogy egészen sok intézményt kipróbáltam Kalászon. Az óvónénim, Babett néni, ha jól tudom most viszi az utolsó csoportját. Sípos Éva néni, anyukám egykori munkatársa a gyerekem óvónője. Budakalászon minden összefonódik, a Telepi Suliban sok egykori tanárom most is tanít.

A számodra nagy hatású alkotók oktatási tevékenységét folyamatosan kiemeled.

Igen, mert én az oktatáson keresztül kerültem velük kapcsolatba és azt érzem, hogy tovább viszem azt, amit Jóka (Szerk.: Szentgyörgyi József) csinált. Már én sem iskolában oktatok, hanem a képzőművészkörben. Heti három alkalommal elvárják tőlem, hogy okos dolgot mondjak arra a helyzetre, amit a tanítványaim állítottak elő. Mások agyával kell festeni. Mondhatok olyan festőket, akiknek az oktatási tevékenysége nem jelentős, de azok nem magyarok. Amerika a háborút követően, mint egy győztes szuperhatalom hátrányban érezte magát Európa, vagy az oroszok jelentős kulturális örökségével szemben. A háború elől sok művész Amerikába menekült, de nem volt Kandinszkijük, Málevicsük, olyan művész, aki legalább Amerikában született volna. Az amerikai művészet reprezentációja programszerűvé vált. Jackson Pollock öt fiú testvérével apukája mellett földet művelt, de járt tanulni és Guggenheimen keresztül el tudott indulni, a Life magazin két oldalas interjút jelentetett meg vele, mert az amerikai művészetet propagálni kellett. Nekem nincs mecenatúrám és monumentálisban sem tudok gondolkozni. Tök jó lenne 16 négyzetméteres vásznakon vödörrel önteni a festéket, de az én 30 négyzetméteres műtermem Magyarországon így is egy nagy műterem és a belmagasság is jó. Ha két méteres képet festek, akkor az alját nem hasalva kell festeni, hanem fel kell tudni emelni szemmagasságba. Képzelj el egy hiperrealistát, aki a fotó jellegű képén a fűszálakat szeretné kidolgozni. Azt nem tudja a földön hasalva. Nekem nem elég egy vékony festékréteg a vásznon. Olyannyira nem elég, hogy Fekete Zsolt barátommal, akivel közösen alkottunk, létrehoztuk az okos műtárgyat. Ezek térbeli festmények, két egymásba metszett síkból állnak – ebből csináltunk olyan tárgyat, ami érzékeli a fényt és saját magát tudja változtatni.

Egy szövegben a tér és idő megjelölése elkezdi történetté rendezni a szöveget. A te képeiden kevés ehhez fogható kapaszkodót látni.

Egy-egy kép kapcsán több teret tudok adni a befogadók képzelőerejének, de mégiscsak én adom meg a magját. Pollock azt mondta a Life magazinnak adott első nagy interjújában, hogy ő azt szeretné, ha az emberek ránéznek a festményére és ha tetszik, akkor tovább nézik, ha meg nem, akkor odébbmennek. Csak egy élményt adó vizuális cikként beszélt a képeiről és ez nekem tetszik.

Nekem a kép egy elengedési folyamat végterméke. Rendszeresen járok futni és egyszer láttam őzeket, nyulat és rókát egy futás alatt, amiből kép lett. Vagy egyik képem egy látvány módosítása az Omszk tótól a Renault szalon felé nézve.

Az elengedési folyamat kapcsán lehet azt mondani, hogy a képhez fűződő narrációdat elengeded, esetleg annyi kép képződik, ahány befogadás?

Tök jó lenne, ha ez így lenne. Mindenki máshogy fogja feldolgozni a látott képet, tehát ilyen módon kénytelen lesz a mű többszöröződni. De nekem még azt tanították, hogy a festő lehetőleg ne mondjon semmit a saját képeiről, mert úgyse tudja, hogy mit csinál. Megmondja a művészettörténész, az esztéták. Amíg a művész a barlanghasonlatszerű helyzetben van, addig az esztétának nagyobb a rálátása, mert nagyobb tudással rendelkeznek, több dolog van, amihez a látványt hasonlítani tudják. De a valóságban sokszor előfordul, hogy a kiállításszervező nem tud kurátort felkérni, mert nem ismer senkit. Gyakran szembetalálkozom azzal a kérdéssel, hogy mi lenne, ha én akasztanám fel a képeimet és rendezném meg a kiállítást? Az lenne a jó, ha te otthon becsomagolnád a képeidet, jönne a műtárgyszállító és majd te megjelensz a kiállításon, mint a művész. De valójában te csinálod a kiállításod és amikor megjelenik a művészettörténész, aki téged tanított az egyetemen és akinek remekül el tudtad mondani, hogy Kasper David Friedrich elszakadt a várostól, azt mondja, hogy mesélj a képeidről. Tíz éves koromban kerültem Paizs Petihez, azóta járok szakkörre. Most 37 éves vagyok, tehát 27 éve vakarom a ceruzával a papírt. Az az én munkám, az összes többi másnak a munkája. És igen, az egyetemen meg kell védeni a diplomamunkádat, amit kiraksz a falra kétszáz ember előtt. De az egy mű és egy alkalom.

Urbán Ákos

Az interjú megjelent a Hírmondó októberi számában.

Külüs László munkáival a kulus.hu-n, sartm.art-on, és a művész youtube csatornáján is találkozhatunk.