Mesélő védett épületek – Budai út 83-85, Schieszl Borház

2019. október 15.

, A Budakalászi Hírmondó interjúja.

„Elhintették a pártbizottságon, hogy az osztályidegen Schieszl Sebőt hozzák vissza a saját házába bérlőnek, hadd szégyellje magát!”

Megtiszteltetés, hogy az egyik legrégibb budakalászi család képviselőjével személyesen beszélgethetünk, láthatjuk több generációra visszavezethető útjuk kanyarulatait, amely a történelmi idők viharaiban nem kevés buktatót rejtett. Kitartásuk, családjuk összetartó ereje és hitük mindvégig átsegítette őket a nehézségeken. Schieszl Konrád hivatásához fűződő kötődését mutatja, hogy egyeztetésünk során 79 éves kora ellenére a balatoni szőlőben egy traktor tetején veszi fel a telefont a szüret idején. Bokros teendői között is szakít időt az interjúra, a múlt tiszteletét nagyon fontosnak tartja.

• Különleges helyszínre vezetett mai utunk, a borház és melléképületeinek egyedi értékei a homlokzat, a tornác, az ablakok és a vakolatelemek mással össze nem téveszthető védjegyét adják a háznak.
• A pincét az 1700-as években építették. A vendéglátást a dédnagyapám, Schieszl János kezdte a hátsó szárnyban. Az ablakmélyedésbe helyeztek egy olajlámpást, az volt a világítás, két asztalt összetoltak, az volt a pult. A régi pincéből leválasztottak egy háromméteres részt, ott kezdték a borkimérést 1896-ban. Egyik évben a filoxéra járvány kipusztította a hegyen a szőlőket. A hiányzó termés pótlására nagyapám (szintén Konrád) Kecskeméten kezdett bérelni területeket, onnan származtak a borok. A borkimérés egyre népszerűbb lett, 1914-ben megépítették az L alakú épületet is, ez volt Kurtz János építész első mestermunkája. Volt egy szép fa tornácunk a zenészek számára, a mellette álló táncteremben mulatságokat rendeztek. Ekkor már konyha szolgálta a vendéglátást. Budakalászon nyolc kocsma volt akkoriban a faluban és mind a nyolc megélt belőle, nem volt versengés. Amikor nagymamám meghalt 1939-ben, apám megkapta az üzletet. Nagyapa a Kőbányai úton borkereskedést vezetett, a Gyöngyös és Kecskemét környéki borainkat forgalmazták, az egész Dunakanyart ellátták.
• Hogyan élték meg a kitelepítést és az azt követő időszakot?
• Nagyapát 1946. február 22-én kitelepítették Németországba, a nevén lévő vagyont elvették. A vendéglő apám nevén volt, ezért maradt meg, a földek azonban elvesztek. Egy 30 kilogrammos batyuval ment el, sosem tudta megemészteni a tragédiát. Ezután nyolc évet élt még. Apámnak sikerült elintéznie, hogy itt maradhassunk. A borkereskedést az államosítás idején vették el, ezt követően fokozatosan épült le. 1949 júniusában kaptunk egy értesítőt, miszerint 24 órán belül el kell hagynunk a házat. Egy lovaskocsinyi holmit vihettünk magunkkal, a Duna-partra költöztettek minket a kétszobás Krecsányi villába, egy régi gyárigazgató családjához. Apám húgát a Kamp házba telepítették, én vele mentem, hogy onnan járhassak iskolába. Péntekenként jött értem apám lóháton, vele mentem haza hétvégére. Földes Béla párttitkár elhintette a pártbizottságon, hogy az osztályidegen Schieszl Sebőt hozzuk vissza a saját házába bérlőnek, hadd szégyellje magát. Így kerültünk vissza ide 1950-ben. 12 lovaskocsi szemét volt itt összegyűjtve, nekünk kellett elhordani. Addig a KISZ előd szervezete, a Szabadságharcos Szövetség használta irodának. A gyönyörű, 3,5 méteres régi jégszekrényünk ritkaságszámba ment. Az országban a miénken kívül egy ilyen darabot őriz egy múzeum. A Dunáról felhordott jéggel töltöttük fel. 75-80 lovaskocsi jég fért a jégvermünkbe, abból láttuk el a boltot egész évben. Ezt az elvtársak szétverték, tönkretették. A négyméteres márványlapból készült pultunkat összezúzták. A két nagy hordó, ami itt be van építve az épületbe, azért maradt meg, mert túl nagy volt ahhoz, hogy az elvtársak elgörgessék. Vegyeskereskedés lett belőle, háztartási eszközöket árultak itt. Rajtunk kívül még öt család élt itt, köztük két ÁVO-s. Orbánék mellett Hajzerék kilenc gyerekkel egy helyiségben éltek itt, a gyerekek egész nyáron meztelenül szaladgáltak az udvarban. A kommunista időkben a budakalászi négy kápolnából hármat leromboltak, a Koller családdal szemben álló maradt csak meg. A templomkertben virágból kis koszorúkat készítettek az asszonyok közösen. Apám nem kapott munkát, a kőbányában lovaskocsival követ fuvarozott. Az ott kitermelt követ a szovjet államnak szállították jóvátételként. Apámnak sokat segítettem, pakoltuk a vagonokba a köveket. 1952-ben elkövetkezett a legkeményebb beszolgáltatási időszak. 24 hold földünk maradt, ott gazdálkodtunk. A mostani Omszk-tó területén voltak a szérűskertek, a takarmányainkat, a kévékbe kötött búzát, a megtermelt takarmányt ott tároltuk. Egyszer az egészet felgyújtották és apámat gyanúsították vele. Szerencsére elrendeződött a dolog, pedig börtön járt volna érte. A beszolgáltatás leadó pontja a Lenfonógyár régi sportpályájánál állt, nagyjából a mai Ciklámen utca helyén. Iskolásként magam vittem haza a maradék terményünket, ami kb. 20 kiló lehetett.  Amit megtermeltünk, szinte mind elvették. Le kellett adnunk két sertést és egy bikát is. Egyik karomon volt a kosár a tojással, a másikon a tejeskanna, hátamon az iskolatáska. Gyerekként is láttam a mérőműszeren, hogy manipulálnak a zsírtartalommal, hogy többet kelljen beszolgáltatni. Amikor szóltam érte, majdnem kaptam egy fülest. 1952 őszén apámat vesekővel műtötték, ettől kezdve papírja volt róla, hogy nem végezhet fizikai munkát. Így felajánlottuk a 25 hold földünket, hogy megszabaduljunk a beszolgáltatás alól.  Apám irodában, majd pincérként dolgozott. 1959-ben már vissza lehetett igényelni az államosított házakat. Addigra úgy tönkretették ezeket, hogy az állam szabadulni akart tőlük. Visszakaphattuk a házunkat, ha a 10 év alatt ráköltött összeget és az adókat visszafizetjük. Természetesen az okozott kárt nem vonták le a kiszámított 63.000 forintból, ami nagy pénz volt akkor. A Schieszl vagyon egy része anyám révén megmaradt, Csillaghegyen volt szántóföldünk. E terület értékesítéséből a saját házunk felét ki tudtuk fizetni, a másik felére részletfizetést kértünk.  Az öt lakó még mindig itt volt velünk. 1956-ban a két ÁVÓ-s eltűnt, a többiek szép lassan elköltöztek. A népboltot 1989-ben kaphattuk vissza, 30 év után.
• Hogyan indult meg újra a vendéglátást itt?
• 1969-ben nyitottuk meg újra a borozót. Én a Bogdányi TSZ tagja voltam, akkor kezdődött az „új gazdasági mechanizmus”, a régi öregek persze nem bíztak benne. A TSZ-en keresztül lehetett működni, ők levonták a maguk hasznát. Árulhattunk zsíros kenyeret, kolbászt. Mi főleg ezeken kerestünk, a boron ugyanis nem engedték. Politikailag védtek minket, nem számítottunk már kuláknak. Jó kapcsolatban voltunk velük, összhangban dolgoztunk együtt 1970-től egészen 1989-ig, amikor a TSZ tönkrement. Ekkor lettünk önállóak. Lebontottuk az istállókat, az ólakat és a melléképületeket. Azelőtt nálunk minden héten csütörtökön disznóvágás volt. Autodidakta módon tanultam a borászatot, láttam a műveleteket, ott voltam amikor derítettek vagy fejtettek. A legelső szőlőmet 1981-ben ültettem hidrofúróval. Új módszeremet később a környékbeliek is átvették.
• Hogyan élte meg a forradalmi időket? Hogyan alapított családot?
• Az 1956-os forradalom idején gimnazista voltam, elszöktem biciklivel Budapestre. Akkor a Mester utcán már feküdtek a halottak, lehetett hallani az ágyúdörgést. Barátommal annak a háznak a sarkán álltunk, amit elvittek a lövedékek. Később befogott apám, otthon kutat kellett ásnom, hogy legyen alibim. A forradalom után a gimnazisták fekete stüszikalapban mentek iskolába Kossuth címerrel és MUK felirattal, ami azt jelentette: ’márciusban újra kezdjük’. Ezért engem a gimnáziumból kirúgtak, az igazgató párttag volt. Elmentem szerszámgéplakatos tanulónak, később estin érettségiztem, ott ismertem meg csodálatos, leendő feleségemet, Ilonát 1965-ben. Elvittek katonának Nagyatádra, utána tudtunk csak esküdni. Anyai nagybátyám püspökhelyettes volt Vácott. 1956 után kizavarták őt a városból és eltiltották a misézéstől. Idősként egyedül maradt, elvállaltuk a gondozását. Nejemmel így kerültünk mellé Vácra, ahol nagyon boldog 39 évet éltünk együtt. Sokat tanultunk tőle, rendkívül művelt volt. Lányom és fiam is ott született. Onnan jártam ide dolgozni, 40 éven át. 2014-ben költöztünk vissza Budakalászra. Fiamat, Konit (Ifj. Schieszl Konrád) kiskorától érdekelte a vendéglátás, sokat járt ide velem dolgozni. Egyszer kisfiúként Vácról utánam szökött komppal egyedül. A borházat, a tradíciót és a tudást fokozatosan adtam át neki. Boldog vagyok, hogy jó köztünk az együttműködés, eltérő vélemény esetén is mindig közös nevezőre jutunk! Büszke vagyok családunkra és arra az értékre, amelyet évszázadok óta őrzünk és adunk folyamatosan tovább!