Mirk Istvánra emlékezünk

2017. november 17.

A tíz éve közülünk eltávozott Mirk István (1921-2007) ős budakalászi családból származott. Élete átfogta a 20. századot, de Budakalásszal kapcsolatos helytörténeti ismeretei a település- és a közösség életének utóbbi 200 évére terjedt ki. Az ő pontos, tényszerű ismeretei az életből fakadtak és a közösségi életet szolgálták. Aki vele találkozott, az gazdagabb lett, mivel mindenkinek tudott adni belső gazdagságából. A Makk Ferenc plébános által megálmodott és a Mirk István által létrehozott Szent Erzsébet Alapítványon keresztül országos szintre tudta kiterjeszteni a testi-, lelki-, szellemi segítségnyújtást.

Egy ilyen kiemelkedő személyiség életét nehéz lenne száraz életrajzi adatok alapján bemutatni, ezért az ugyancsak pontos tényeken alapuló „novellisztikus monográfia” műfaját választottuk.

Mindenkinél szabadabb  – Apám emlékére

Végül is szerencséje volt. Gazdagként született, mégis sikerült szegényen leélnie az életét. Persze ebben a külső körülmények nagyban segítették, de a szerencséseknek a körülmények mindig a javukra válnak.

Csak a kezdet volt nagyon nehéz. Egy év alatt elvesztette mindkét szülőjét, alig tizennégy évesen árva lett. Illetve lettek, mivel a kishúgáról is neki kellett gondoskodnia. Amikor édesanyja temetésén egymásba kapaszkodtak, ezt a felelősséget érezte magában. A gyermek érzései igaznak bizonyultak. A vagyonukba költöző szegény rokonok – mint gyámok – szolgának szánták őket a sajátjukban. Első intézkedésükként kivették őt – mint osztályelsőt – a gimnáziumból. Szívük szerint a húgával is ezt tették volna, de ő még csak elemista volt. Persze a gondoskodáshoz anyagiak is kellettek volna, de az örökséghez jutás egyre halasztódott. Szüleit elvesztve, javaiból kitaszítva teljesen egyedül maradt, csak az Istenbe vetett mélységes hite adott neki erőt és kapaszkodót az életben.

Mire nagykorú lett és az örökségébe helyezte volna a gyámhivatal, kitört a háború és behívták katonának. Ha nem is végigharcolta, de végigkatonáskodta az egész háborút. Szerencsésnek mondható, hogy túlélte és hogy amerikai fogságba esett. 1946 legvégén érkezett haza. A jó gyámok egy életre megharagudtak rá, hogy képes volt hazajönni a sajátjába. Nem is tudták, milyen jót tettek ezzel a tulajdoni acsarkodással, mivel már korán hozzászoktatták a tulajdon nélküli léthez, az 1948-ban bekövetkezett teljes vagyonelkobzáshoz.

Végleg szabadnak érezte magát. Tizennégy éves korában, amikor elmenekült a gyámok elől és albérletben élt, megszokta, milyen kevésre van szüksége egy embernek. Ennél szabadabb már csak 1952-ben lett, amikor bebörtönözték. Kellettek a rabok a szocialista nagyberuházásokhoz, neki Almásfüzitő és Sajóbábony jutott. Az egyikben a gumicsizma, a másikban a bakancs lett a legfőbb ruházati eszköz. Amikor évek múlva szabadult, már a lakosság is ezekben járt. Persze nem mindenki, sokaknak több – másoknak még több – jutott, de annak nagy ára volt. Le kellett mondani a szabad gondolatról, a szabad hitről, vagyis a személyiség lényegéről. Szellemit, lelkit adtak anyagiakért. Ő inkább az anyagit adta, igaz nagyon sokat.

Néha azért elfogta a hiányérzet. Ilyenkor leginkább a tudásszomj kínozta. Ez a hiány a gimnáziumból való kényszerű kimaradása óta élt benne. Állandóan tanult valamit, persze csak autodidakta módon, mint büntetett előéletű nem tanulhatott tovább. A szakmájában viszont kimagaslott, jól lehet képességei alapján – egy még oly kiemelkedő szakmai teljesítménynél is – többre hivatott. De el tudta fogadni az életét, ebben az állandósult szükségállapotban. Sőt nemcsak elfogadta, de még hálás is volt a sorsáért. Leginkább, hogy olyan feleséget kapott, aki minden megpróbáltatásban hű társa volt, sőt a becsület keskeny ösvényén való megmaradáshoz az állandó inspirálót és a szerető hátországot jelentette. Ezzel magyarázható, hogy a külső körülmények csak befolyásolták, de nem uralták az életét. Ezért tudott a boldog jövőről úgy beszélni, hogy érződött, számára az a körülményektől független belső jelen. Pedig továbbra sem kímélte a sors. Filléres gondok közepette, nyomor közeli állapotban, betegségekkel sújtottan nevelték tisztességben négy gyermeküket, majd jött a legnagyobb próbatétel, felnőtt gyermekük hirtelen elvesztése. Mindehhez társult az állandó megfigyeltség és a naponkénti hatósági megaláztatás. Mégsem függött a hatalomtól, mivel nem kért tőlük semmit, nem várt tőlük semmit és nem hitt el nekik semmit. Amikor az egész társadalom félelemben élt, ő nem félt senkitől és semmitől, legkevésbé a jövőtől. Valószínűleg a kristálytiszta múltja és jelene miatt nem ismerte a félelmet. Belül szabad maradt, amúgy sem tudtak tőle – szülei elvesztése, vagyona elvétele, gyermeke halála után – már semmit sem elvenni.

Igen, a szegények között is szegénynek számított, mégis rengeteg elesett emberen segített szűkebb és tágabb környezetében. Beadványokat írt, hivatalokban kilincselt rokonnak adva ki magát és folyamatosan fellebbezett – többnyire sikerrel – a legkülönfélébb határozatokkal szemben. Ezeknek a szegény embereknek már csak ő jelentette az egyetlen reményt.

Szép kort ért meg, a lelkileg szabad emberek – ha nem ölik meg őket – többnyire hosszú életűek. Csak annak tudata nehezítette meg az elmenetelét, hogy még oly sokan várták tőle az egyedüli segítséget.