Molnár Gusztávné pedagógus (1930 – 2019) emlékére

2019. március 28.

A család nevében Molnár Amara búcsúzik:

„Kedves Barátaim!

Fájó szívvel tudatjuk, hogy szeretett anyukám, drága Nagyikánk Molnár Gusztávné március 12-én kedden hajnalban örökre elaludt. Utolsó útja 2019. március 30-án, 15 órakor a budakalászi Csalogány utcai köztemetőben lesz. Emléked szívünkben örökké él!  Amara „

Fia, Laci emlékezik:

„Mit mondjak?  Én mindig úgy gondoltam, hogy örökké fogsz élni. Mert olyan jó kondícióban voltál.  Eltekintve a három évvel ezelőtti ránk ijesztéstől.  Onnan kezdve odafigyeltél evésre, ivásra, és még edzettél is. Mindig is erős akaratú ember voltál. Amikor gyerekek voltunk, nem kellett szólnod, a szemed beszélt.  Én nem is tudom, kaptam-e valaha fülest Tőled.  Azért most elviselném, ha jól nyakon vágnál.  De hát ez már nem megy.

Amikor megtudtam, hogy nem vagy, kiürült minden körülöttem. Nem tudtam, mi ez az érzés.  Egy barátunk írta később, hogy most nőttünk fel. Én nem akartam még felnőni!  Én még nagyon jól éreztem volna magam 10-20 évig gyerekbőrben.  Valakinek a gyerekének a bőrében.

A következő nap reggelén csak azt éreztem, hogy ez a nap is ugyanolyan nap, mint a többi a Földön.  Csak eggyel kevesebben lettünk.  Fizikailag.  De hiszem, hogy itt vagy közöttünk, mint ahogy Apu is itt volt és van közöttünk a halála óta.  Te is itt vagy és leszel.  Nehéz elhinni, hogy már nem vagy.  A szavak sokszor úgy sikerülnek, hogy Téged említelek, Téged szeretnénk megkérdezni ha kérdésünk van, ha nem tudunk valamit.  Téged szeretnélek nap, mint nap felhívni reggelente, hogy továbbra is elbeszélgessünk mindenféle dolgokról, vagy ha itthon vagyok, leszaladni és venni Neked egy kaparóst. Tudod, azt a piramisost. Vagy ülni csak a TV előtt és nézni azokat a török szappanoperákat.  Hát ez már nem jön össze. Rengeteg emlékem van, és ha ezeket mindet felsorolnám, itt ülhetnénk évekig.

Ahogy előttem vagy mégis, az a kép maradt bennem, amikor tavaly ősszel itt voltam.  Sütött a nap és én a kertben a szúnyoghálót cseréltem az ajtódon.  Szép, meleg, napos idő volt.  Te mentél, hogy kimentsd a soros gyíkocskát a lefolyó alatti kannából.  Kitetted magad mellé a padra, a kezeddel védted a széltől és hagytad, hogy átmelegedjen.  Elnéztelek, és azóta is könny szökik a szemembe, látván azt a mérhetetlen gyöngédséget és szeretetet, amivel azt a kis állatot segíted vissza az életbe.  A gyík, miután felmelegedett, bebújt a hátad mögé a kabát alá, mintegy védelmet keresve, majd miután biztonságban érezte magát, a fű közé siklott.  Szerintem még meg is köszönte Neked a gondoskodást.  Akkor láttam az arcodon valamit, ami azt mondta, hogy ezért jó élni.  Szeretni és segíteni az elesetteken, még ha az egy kis gyík is.  Ezt kaptam Tőled és ezt is adom tovább.  Köszönöm Neked! Végül egy idézet, amit a papírjaid között találtam.  Te írtad fel, és amit Te felírtál, az biztos fontos volt számodra.  Móricz Zsigmondtól van: „Ne légy gyámolatlanul jó, hanem okos, biztos, nyugodt.  Az élet eltapossa a gyöngét, akár jó, akár rossz.  Légy jó, mert a jóság a legjobb üzlet.  A jóság mindig győz.  Az erős ember az erős lélek is tönkremegy, ha gonosz, de ha az erős jó, akkor az övé az élet koronája.”

Lacika”

A pedagógusok nevében Földi Ilona tanárnő búcsúzik:

„Néhány emlékező szót szeretnék írni Mara néniről, hiszen ismertem, nyugdíjazásáig a kolléganőm volt. Molnár Gusztávné született Kristóff Mária 1952-ben végzett a Budapesti Állami Pedagógiai Főiskolán természetrajz – biológia – földrajz – testnevelés általános iskolai tanári szakon. Együtt érkezett orosztanár szakos férjével és ugyanebben az évben a budakalászi Általános Iskolában helyezkedtek el mindketten. Két gyermeket neveltek fel, Annamáriát (Amarát) és Lászlót.

Tudom, hogy a XX. század 50-es és 60-as éveiben mennyi testi-lelki nyomorúságot kellett elviselniük az akkoriaknak. A kiszolgáltatottságot fiatal felnőttként magam is éreztem. Az iskola sem volt akkortájt a demokrácia színhelye. A politika dirigált, iskolaigazgatók adták egymásnak a kilincset.

Mara néni maradt, és minden tantárgyában precíz, az elméletet a gyakorlattal ötvöző munkát végzett. A kort megelőzően a testnevelést összekötötte az egészségneveléssel, a biológiát a környezeti neveléssel. Osztályfőnökként és a Vöröskereszt aktivistájaként is eredményes volt. Szakmai felkészültségét 1985-ben Szolgálati érdemrenddel is elismerték. Elvárásaiban és a számonkérésben mindig következetes és szigorú maradt. Gyakran és szívesen mesélt, adomázott a tanáriban az iskolai éveiről és családjáról. Ilyenkor át kellett költöznöm a szemben lévő asztalsorhoz, hogy jobban halljam.

Több mint 40 év munka után 1993-ban a megérdemelt nyugalmat választotta, nyugdíjba vonult. Gyémántdiploma kitüntetésben részesült 2012-ben.

Nyugodj békében drága Mara néni! Emlékedet szeretettel és tisztelettel őrizzük!

Régi kollégáid nevében: Földi Ilona”

Tanítványa, Szabó Zsuzsanna búcsúzik:

„89 év alatt a Föld körül

Amikor iskolás lettem, a felső tagozatosokat azért irigyeltem, mert hordhattak alföldi papucsot és diplomata táskát, környezetismeret helyett pedig földrajzot tanultak, óriási színes atlaszokból, amelyek elé minket, kicsiket, csak fényképezkedés alkalmával ültettek le. A földrajz a 80-as évek közepén egy átlagos magyar gyerek számára a világjárás szinte egyetlen hozzáférhető módja volt. Idegenvezetőnk, Mara néni, fehér köpenyben, szigorú tekintettel, kezében mutató pálcával kelt át velünk a La Manche csatornán a Golf-áramlatot követve. Greenwich-ben egyeztettük óráinkat, majd utunkat az óceánon folytattuk tovább. Az Appalache-hegység csúcsáról a Pamír-fennsík fölött a Mariana-árok mélyére tekintettünk. Vulkánok, gleccserek, morénatavak mellett suhantunk el, karsztvizekben bővelkedtünk, volt sztalagtit és sztalagmit, andezit és riolit, ráktérítő, baktérítő, egyenlítő. Bauxit, gépgyártás, rozs, búza, cukorrépa, Ob, Jenyiszej, Léna – rajzoltunk a magunkkal vitt vaktérképre. A Ruhr-vidék porát a passzát szél fújta le rólunk, és mindeközben kétféle szavannaéghajlatot különböztettünk meg.

Mara néni mindig jól érthetően, erélyes hangon magyarázott és tanítás közben sosem ült le. Megkövetelte, hogy készüljünk az óráira, megszólalni csak az engedélyével lehetett, röpdolgozatot majdnem minden órán íratott, puskázni lehetetlen volt nála. Pedagógusi tekintélye mögött akkor nehéz volt elképzelni, hogy ő is anya, nagymama, aki ölel, nevet, biztat, vigasztal. Mi sem ékesebb bizonyíték erre, mint az, hogy szép, hosszú életét szerető családja körében élte, majd fejezte be.

Budakalászon több generáció először Mara néni szemével nézett a nagyvilágra. Szélességek és hosszúságok, mélységek és magasságok, formák, színek, ízek, hőfokok – erre mind tanított minket, hogy figyeljük és értékeljük a sokféleséget.
Nyugodjék békében!

Szabó Zsuzsanna
egykori tanítvány”