Népiskolák békeidőben és a frontvonalon

2021. szeptember 29.

Nagy esemény egy kisváros életében, amikor új iskolája lesz. A Patakpart Általános Iskola megnyitása azonban arra is jó alkalom, hogy felidézzük a már meglévő, gazdag hagyományú másik két budakalászi általános iskola első évtizedeit.

Budakalászon a tizenkilencedik században – a lakosság összetétele miatt – csak szerb és német nyelven folyt az oktatás. Az első, görögkeleti elemi iskolát 1760 körül szervezték meg. A Budakalászi Szerb Egyházközségnek 1895-ben Dumtsa Jenő, Szentendre neves polgármestere és felesége építtetett és ajándékozott egy iskolaépületet. 1864-ben már német nyelven is folyt a tanítás, egy Németországban élő idős kalászi úgy emlékszik, Katzinger-féle iskolaként emlegették.

A budakalászi elemi népiskola

A Budakalászi Állami Elemi Népiskola

Bár az általános tankötelezettséget a Magyar Királyságban már Eötvös József minisztersége idején 1868-ban törvényben írták elő, még évtizedekig váratott magára a népoktatás elterjedése az iskolák hiánya miatt. Budakalászon például a századfordulón 304 tanköteles gyermek közül csak 124 járt iskolába. A pomázi járásban élő lakosság többsége nem beszélt magyarul, az 1900-as népszámlálás adatai szerint a Budakalászon élő 2019 lakos közül – akik között 1036 vallotta magát németnek, 503 szerbnek, 392 magyarnak – csak 931-en tudtak magyarul. Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter célul tűzte ki a főváros környéki idegenajkú lakosság magyar nyelven tanítását. A „magyarosodás előmozdítása érdekében” járásunkban több állami iskola is épült a 20. század első éveiben. A kalászi népiskola kétszintes, öttantermes épületében az oktatás feltehetően 1903 őszén indult.

Az elemi népiskolák 1925 májusában megjelent új, korszerű reformpedagógiai törekvéseket érvényesítő tanterve szerint „a népiskola célja a hazának vallásosan és öntudatosan hazafias polgárokat nevelni, akik az általános műveltség alapelemeit bírják, és képesek arra, hogy ismeretüket a gyakorlati életben értékesítsék.” Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter szerint a vesztes világháború, a forradalmak és a trianoni békediktátum után, a felemelkedés egyetlen reménye a kultúránk, ami magas szintű, korszerű oktatási és művelődési intézményrendszer keretei között – minél szélesebb rétegekre kiterjesztve – az ország felemelkedésének fontos tényezője lehet. A budakalászi iskolaudvaron óvoda és a mai tornaterem épületében Népház is működött, ami a község kulturális életének központja volt. Rendszeresen adtak elő itt népszínműveket, passiójátékokat, színdarabokat, majd vetítettek mozifilmeket. Spáth Gyula az iskola igazgató-tanítója világi dalárdát hozott létre és vezetett.

Spáth Gyula igazgató és a kalászi tantestület 1947

A Népházban bemutatott előadások jelentőségét és a budakalászi nyelvi fordulatot bizonyítja, hogy 1934-ben a helyi németség már azt panaszolta, miért nincsenek német, csak magyar nyelvű előadások a Népházban. 1938-ban felmérték, hány gyermek családjában beszélnek otthon németül, és 1939-ben kettéosztották a tanulókat: az „a” osztályokban kizárólag magyarul, a „b” osztályokban magyarul és németül tanultak. Osztálytermek és tanerő hiányában dupla osztályokat hoztak létre: egy teremben tanultak az I-II-s, III-IV-s és V-VI-s gyermekek. Az iskola az 1941-1942. tanévig hatosztályos elemi iskolaként működött, ekkor indult az első hetedik osztály. Az alsó tagozatosok vegyes osztályokban tanultak, a 7. és 8. osztályban már külön volt fiú és lány osztály.

Kalászi osztálykép 1941.

1941 szeptemberében megalakult a Volksbund (a Harmadik Birodalom érdekeit képviselő Magyarországi Németek Népi Szövetsége) budakalászi elemi iskolája két tanárral és 80 gyermekkel. Makk Ferenc helyi katolikus pap így ír erről a plébánia krónikájában: „Novembertől kezdődőleg járok oda hitoktatni németül, ami azonban mind nekem, mind a tanítványoknak keservesen megy. Egyedül a papnak szabad „Gelobt sei Jesus Chr-szal” köszönni, más mindenkit „Sieg Heil-lel” kell köszönteni! És a vakok, nem látnak, és nem veszik észre, hogy itt nem pusztán a nemzetiségükhöz való hűségről van szó. Ez sokszor csak ürügy egy más világnézet becsempészéséhez. Contra Christum.”  1944-ben a német megszállás után a kényszersorozást is bevezették. Erről így ír Makk atya „Meglehetősen felkavarta nyáron a községünk nyugalmát a lefolytatott SS sorozás. Saját hazánkban idegen hatalom tart kényszersorozást. Még csak nem is önkéntes.”

1944 szeptemberében még elkezdődött a tanítás az elemi iskolában, de rövidesen abba is maradt: a német katonaság először az udvari termet, majd szeptember 22-én az egész iskolát és az óvodát lefoglalta október 4-ig. Ezután a tanítás két teremben újra elkezdődött, de hamarosan országosan leállt. December 27-én az orosz katonaság vonult be Budakalászra. A tanítás 1945 tavaszán folytatódott újra. Az elvonuló magyar és német, majd orosz csapatok hatalmas rombolást végeztek az iskolában és a faluban. A háború pusztításait még egy árvíz is tetézte 1945 telén. A falu népe küszködött a szegénység miatt. A tantestület ennek ellenére mindent megtett a tanítás hatékony folytatása érdekében.

A falu lakosságát és az iskolát az 1945-46-os tanévben újabb tragédia, a német nemzetiségű lakosok erőszakos kitelepítése rázta meg. Az iskola 336 tanulójából 137 kisgyermeket kényszerítettek arra, hogy elhagyja gyermekkori barátait, iskoláját, szülőfaluját.

A szentistvántelepi népiskola

A szentistvántelepi iskola első épülete

A Szentistvántelepi Általános Iskola a Klebersberg Kunó-féle népiskola építési programnak köszönheti a létét. 1926-ban hozták létre az országos Népiskolai Építési Alapot, amelyből három év alatt ötezer falusi, tanyai tanterem épült Magyarországon. A húszas évek elején annyi gyermek költözött az Akarat Szövetkezet által felparcellázott telkekre – amit 1925. augusztus 20-i felszentelésétől kezdve Szent István telepnek neveztek –, hogy szükségessé vált számukra egy önálló iskola.

Szentistvántelepi iskolai csoportkép 1927

A Szentistvántelepi Általános Iskolát Fényes Gyula bányamérnök tervei alapján 1925-1926-ban építették. Az egy-tantermes iskolával egybeépült a háromszobás tanítói lakás, amelynek ebédlője egyben postai hivatalként is működött. A tanító felesége volt a postaügynökség vezetője. A tanterem végéhez fa harmonikaajtóval kapcsolódott a kápolna, ahol vasárnaponként katolikus miséket, alkalmanként református istentiszteleteket tartottak. Hétköznap a legügyesebb diák, vasárnaponként és ünnepnapokon a tanító harangozott, aki egyben a kántori feladatokat is ellátta.

Az iskola a pomázi tanfelügyelethez tartozott. A szentistvántelepi iskola első tanítója, saját kérésére, Petykó Gyula pomázi tanító lett. Az oktatás 1926 szeptemberében hatosztályos, osztatlan formában kezdődött. Körülbelül 25-30 gyermek volt egyszerre a tanteremben. Voltak hangos és csendes órák. A hangos órákon a tanító külön foglalkozott a katedra körül egy osztállyal, a többiek addig fegyelmezetten végezték a helyükön a kiadott írásbeli feladatokat. Az iskolát egy óriási udvar vette körül: elöl egy füves játszótér, közvetlenül az iskola körül volt egy virágos kert, mellette konyhakert, hátul gyümölcsös kert, gazdasági udvar kúttal, baromfi és sertés tartásához szükséges ólakkal, árnyékszékkel. Kezet mosni a tanterem előtti zsibongóban elhelyezett mosdótálban lehetett.

Petykó Gyula tanító és családja

A tanítás a háború idején 1944 októberig háborítatlanul zajlott, novembertől az oktatás szünetelt, mivel az iskola tantermét egy gépkocsizó szállító század elhelyezésére vették igénybe. A század személyi állománya a „Beszkárt” (a BKV elődjének) autóbuszvezetőiből, gépparkja a zöldre festett autóbuszokból állt. A század parancsnoka a tanítói lakás egyik szobájában kapott szállást. A magyar katonák 1944 december elején hagyták el az iskolát, a szovjet csapatok december 25-én érték el Szentistvántelepet. Az iskolába nem szállásoltak el katonákat, de a tanító lakás egyik szobájába beköltözött egy százados, aki civilként maga is pedagógus volt Kijevben. Az oktatás áprilisban folytatódott, a csonka tanév végén a tanulók többsége sikeresen vizsgázott.

1949 januárjában a központilag elrendelt népszavazást Szentistvántelepen Petykó Gyula végezte, már ekkor felvetődött, hogy Szentistvántelep közigazgatásilag tartozzon inkább a hozzá közelebb fekvő Budakalászhoz. Erről tavasszal az iskolában gyűlést tartottak, ahol a jelenlevők többsége a Budakalászhoz tartozás mellett döntött.

A két iskola élete együtt majd újra külön

1950-ben a telepi általános iskola a kalászi iskola tagintézménye lett. Mivel Szentistvántelepen csak alsó tagozat volt, a felső tagozatosok átjártak HÉV-vel vagy gyalog a Nagyiskolába. Itt tartották minden évben az ünnepélyeket, tanévnyitókat és tanévzárókat.  A szentistvántelepieket az Ófaluban tanuló diákok kezdetben idegenkedve fogadták, hiszen másféle, polgári környezetből jöttek: rendes ruhában jártak, volt, aki közülük már nyakkendőt hordott, a kalászi gyermekek között pedig olyan is volt az ötvenes éveken, aki októberig mezítláb járt, aztán kimaradt az iskolából. Az Ófalu lakói ekkor elsősorban földművelők, gyári munkások voltak, míg Szentistvántelepen a középosztály telepedett le.

Bártfai Ernő, aki ebben az időben a kalászi iskola igazgatója volt, és Szentistvántelepen lakott, naponta benézett a telepi iskolába, érdeklődött a tanítónők hogyléte felől, de nem szólt bele a munkájukba. Az ötvenes években a Népház a központi iskola tornaterme lett. A gyermekek sokasodása miatt a hetvenes években bővítés vált szükségessé mind a két iskolában. A Szentistvántelepi Általános Iskola 1977-ben 4 új termet kapott, 1979-ben pedig átadták a Nagyiskola új, vasútsori frontját, ezzel 8 új tanteremmel bővült az iskola.  Az 1980-as évek második felében ébredt fel az igény a telepi lakosokban az önálló alsó-felső tagozatos iskolára. Ez 1991-ben vált valóra, ekkor vált ki a budakalászi iskolából, és lett önállóvá a Szentistvántelep Általános Iskola.

Földy-Molnár Lilla