November 4. a szovjet megtorlás kezdete

2023. november 04.

1956. november 4-én Forgószél néven megkezdődött a szovjet megtorlás. Az elsöprő túlerővel szemben közel hat hétig tartották magukat az ellenállók, a szovjet katonai győzelem azonban nem jelentett politikai győzelmet. A munkástanácsok mögött országszerte nagy tömegek álltak, a véres eszközökkel fenntartott bábkormány népszerűsége pedig roppant alacsony volt.

Vlagyimir Georgijevics Szorokin kortárs orosz író, aki sok más korábbi orosz íróhoz hasonlóan otthonát elhagyni kényszerült, a mai napig Berlinben él. Tavalyi felolvasásán Budapesten többek között arról beszélt, hogy a Szovjetunió működésében a félelem, megfélemlítés és erőszak, mint hatalomtechnikai alkalmazás, korszakonként különböző volt. Az államszocialista Magyarország 56-os forradalom utáni, megtorlásnak nevezett időszakában a népszerűtlen bábkormány a hatalmát elrettentő erőszak-monopóliumként építette vissza.

A hatalom visszaépítése rögtön komoly akadályba ütközött, ugyanis kezdetben a szovjet katonai jelenlét mellett Kádár semmilyen számottevő katonai erőre nem támaszkodhatott. Nem kell a történelemben messzire menni, mert az 56-os forradalom előtt bő száz évvel a Habsburgok szintén orosz segítséggel verették le a magyar forradalmat. A máshol lefoglalt és komoly veszteségeket elkönyvelő császári hadsereg pedig például az aradi véres megtorlással állította vissza a tekintélyét.

1956. november 22-én három Magyarországon tartózkodó magas rangú szovjet tiszt már arról tájékoztatta Moszkvát, hogy a magyar rendőréggel együtt 1437 személyt letartóztatott és 5820 személyt őrizetbe vett. Az állam nem állíthatta vissza egy az egyben a gyűlölt ÁVH-t, hanem megszervezte a nép száján csak pufajkásoknak hívott fegyveres erőt. A régi ÁVH-sokból, katonákból, egyéb funkcionáriusokból létrehozott erőszakszervezet létszáma rövidesen 10 ezer főre duzzadt. Az MSZMP határozatában hivatalosan is ellenforradalomnak minősítette az októberi-novemberi eseményeket, megszüntetve az azt körülvevő vitát. A forradalmi erőket az ország újonnan alakult fegyveres csoportjába nem lehetett beintegrálni, így megmaradtak az erőszak módszerei. A pufajkások jogrendszeren kívüli leszámolása a civilek válogatás nélküli, brutális bántalmazását, megkínzását, nemegyszer meggyilkolását jelentette. Decemberben újra sortüzekre adtak parancsot a fegyvertelen tüntetők ellen a Nyugati Pályaudvarnál, Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben és utoljára, 1957. január 11-én a csepeli munkásokkal szemben.

A megtorlás gépezetének zavartalan működése érdekében az ügyészségben, a bíróságokon és a rendőri állományban is tisztogatásokat hajtott végre a hatalom és 1956 novemberében már működött a politikai nyomozó osztály, ami az ÁVH feladatait vette át. Mátyás László ezredes, a Politikai Nyomozó Főosztály vezetője így nyilatkozott:

„Ha nekem meg kell védeni a proletár hatalmat, és én csak úgy tudom megvédeni, ha szembeszállva az ellenforradalommal, törvénytelen eszközökhöz kell nyúlni, azt nem lehet elítélni.”

Annak érdekében, hogy a jogi megalapozottság látszatát fenn lehessen tartani, új eszközökre volt szükség. A rögtönbíráskodás bevezetése, a gyorsított eljárás, a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának létrehozása és a népbírósági tanácsok országos rendszerének kiépítése mind ezt a célt szolgálta.

A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint a vádlottak valamennyi bűncselekményére kiterjeszthetők voltak a gyorsított eljárások. A népbíróságok bármilyen ügyet újratárgyalhattak, amiknek a lefolyása nem felelt meg a politikai akaratnak. Kádár 1957 márciusában Moszkvában tárgyalt, miután a megtorlás jogi eszközeit hamar sikerült megteremteni. Létrejött többek között a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa. 1957 áprilisában Kádár az MSZMP ülésén így fogalmazott:

„Az országban aktivizálódtak, felléptek, hatalmat ragadtak a kezükbe horthysta katonatisztek, csendőrök stb. Ezeknek ügyét is komolyan kézbe kell venni, és nagyon tárgyalni nem is kell. Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni. Ha ez nem történik meg, akkor a népnek nyugalma itt soha nem lesz. Ezeket az ítéleteket nem kell az újságba hozni.”

1957 decemberében Biszku Béla belügyminiszter arról panaszkodott, hogy „viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”. Annak érdekében, hogy a fizikai megsemmisítések száma megfelelően alakuljon, még 1957-ben létrejött a Koordinációs Bizottság.

A jogi keretrendszer kialakítása után az 1956-os szabadságharcot követő megtorlás perei 1957 és 1959 között folytak, az utolsó kivégzés 1961 augusztusában történt. Az 1963-as amnesztia nem volt teljes körű, még a 70-es években is a forradalmi részvétel miatt elítéltek közül többen vesztették életüket a börtönbüntetések alatt, meglehet, 3480 fő szabadulhatott. Akiket szovjet katonák megölésével vádoltak, azok köztörvényes bűnözők kategóriájába estek és rájuk nem vonatkozott az amnesztia.

1993-ban feloldották az 1956-os forradalom statisztikáinak titkosítását. 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el a harcokban. A megtorlás éveiben különböző becslések szerint 170.000-200.000 ember emigrált, többségük Ausztrián keresztül nyugatra menekült.

A megtorlások alatti belügyminiszter, a 94 éves korában elhunyt Biszku Béla hamvait 2016-ban akarata szerint egy budai erdőben szórták szét.

A hatvanhét évvel ezelőtti forradalom- és szabadságharcnak a budakalászi lakosok aktív részesei voltak. Városunknak két hősi halottja is van: Tolonits Gyula a Parlament előtti sortűz áldozata lett; a nemzetőrként szolgáló Téglási András életét pedig egy szovjet tank oltotta ki 1956. november 4-én. A forradalom budakalászi résztvevőiről korábbi cikkünkben olvashat.

Forrás: Rubicon

Fotó: BALLA DEMETER / HEGYI ZSOLT JOGÖRÖKÖS ADOMÁNYA / FORTEPAN