November 4., nemzeti gyásznap – emlékezzünk a budakalászi áldozatokra!
2022. november 03.
A hatvanhat évvel ezelőtti forradalom- és szabadságharcnak a budakalászi lakosok aktív részesei voltak. Városunknak két hősi halottja is van: Tolonits Gyula a Parlament előtti sortűz áldozata lett; a nemzetőrként szolgáló Téglási András életét pedig egy szovjet tank oltotta ki 1956. november 4-én.
November első napjaiban a beígért csapatkivonások helyett újabb orosz csapatok özönlöttek át a román határon, a már Magyarországon lévő öt szovjet hadosztály mellé további tizenkettő vonult be. Nagy Imre rádióbeszédben hívta fel erre ország-világ figyelmét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
A Moszkvához hű magyar kommunisták kérésére a kegyetlen orosz túlerő néhány nap alatt felszámolta az utolsó ellenállási csoportokat is, leverték az 1956-os forradalmat. Kádár János Nagy Imre beszédével szinte egy időben mutatkozott be a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fejeként, majd hozzákezdett a párt által ellenforradalommá minősített események véres megtorlásához. Az új rezsim nemcsak sortüzeket rendelt el, hanem a börtönöket és siralomházakat megtöltő koncepciós pereket indított. A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16 ezer főt pedig internáltak.
Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy, hogy addig 200 ezren már elmenekültek az országból. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is, és törvénybe foglalták, hogy a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is halálbüntetést szabhassanak ki (pl. Mansfeld Péter kivégzése.) Az elfogott szabadságharcosok közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, és 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.
Emlékezzünk a kalászi hősökre és az áldozatokra!
A hatvanöt évvel ezelőtti forradalom- és szabadságharcnak a budakalászi lakosok is aktív részesei voltak. Tolonits Gyula bádogos, a budakalászi Szent Kereszt Felmagasztalása templom toronykeresztjének készítője, aki Makk Ferenc plébános segítője volt. Október 25-én részt vett a Kossuth Lajos téri tüntetésen, ami később „véres csütörtök” néven vált ismertté a történelemben. Máig tisztázatlan körülmények között magyar ÁVÓ-sok és szovjet katonai alakulatok tüzet nyitottak a Parlament előtt békésen gyülekező tömegre. Tolonits Gyulának is egy géppuskasorozat oltotta ki az életét (Tolonics István emlékező sorait lent olvashatják).
A forradalom alatt Kalászon 25-30 karszalagos nemzetőr vigyázta a rendet: katonák, rendőrök, civilek vegyesen. Este hattól hajnal hatig kijárási tilalom volt a községben, de a nemzetőrök éjjel-nappal járőröztek. Téglási András műszaki tiszti iskolai növendék két másik Szentendrén tanuló bajtársával november 10-én a Berdón járőrözött. Egy Üröm felől érkező szovjet harckocsi tüzet nyitott és eltalálta a huszonkét éves nemzetőrt, aki azonnal meghalt.
Tolonits Gyula és Téglási András mellett további három budakalászi születésű áldozatról tudhatunk. A Klenity egyik utcája ma Téglási András nevét viseli (a budakalászi eseményekről és a kalászi hősökről, mártírokról tavaly a Budakalászi Hírmondóban Földy-Molnár Lilla cikkében részletesen beszámolt).
Egy következmények nélküli ország felemás igazságszolgáltatása
A rendszerváltás óta rengetegen bíztak abban, hogy a megtorlás áldozatai és felelősei elnyerik méltó jutalmukat. Biszku Béla egykori belügyminiszter büntetőjogi felelősségre vonásának története hű lenyomata a felemásra sikerült rendszerváltásnak, a máig tartó morális válságának.
A rendszerváltás után Biszku Béla volt az egyetlen pártállami vezető, akit az 1956-os forradalom utáni véres megtorlásokban, illetve a sortüzek elrendelésében betöltött szerepe miatt egyáltalán bíróság elé állítottak. A sortüzek háborús bűncselekményeknek minősültek, így nem évülhettek el, jogerős ítélet mégsem született vele szemben. Biszku Bélát a Mazsihisz szeretetkórházában 2016. március 31-én érte a halál. Utolsó kívánságának megfelelően a hamvait egy budai erdőben titokban szórták szét.
De nem csak a felelősök elszámoltatása maradt el, a forradalom áldozatainak rehabilitása is felemásra sikeredett. A megtorlások egyik kirívó igazságtalansága Tóth Ilona orvostanhallgató halálos ítélete és annak kötél általi végrehajtása volt. A neves jogászprofesszor, Jobbágyi Gábor így írt róla: „Az ártatlanul halálba küldött szigorló orvosnő az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legtisztább, legnemesebb egyénisége, akinek emlékét is évtizedeken át meggyalázta a kommunista diktatúra egy hamis váddal. Tóth Ilonát ártatlanul ítélték halálra.
Bár a rendszerváltás idején egykori évfolyamtársai mellett olyan nagy tekintélyek álltak ki mellette, mint dr. Balsai István igazságügyminiszter vagy dr. Káhler Frigyes, a megtorlás ügyeinek szakértője, 1990-ben a Legfelsőbb Bíróság Tóth Ilona testvérének az ítélet semmissé nyilvánítására beadott kérelmét mégis elutasította.
Csak tíz évvel később nyílt arra jogi lehetőség, hogy a forradalom és szabadságharc után ártatlanul elítélteket felmentsék. A Fővárosi Bíróság csak 12 évvel ezelőtt nyilvánította semmissé a Tóth Ilona perben hozott 1957-es koncepciós ítéletet.
Tisztelt Olvasók!
Október 25-e volt. Nagybátyám, Tolonics Gyula a Budai Várban dolgozott. Munkába menet látta, hogy a tömeg megy át a Lánchídon Budáról Pestre. Csatlakozott hozzájuk, így jutott el a Kossuth térre, s lett az események részese majd áldozata. A téren sok szovjet tank állt. A nép odavonult a tankon lévő katonákhoz beszélgetni, barátkozni. A szovjet katonák szimpátiájuk jeléül magyar zászlót tűztek az ágyúcsőbe. Váratlanul megszólaltak a gépfegyverek a Földművelésügyi Minisztérium padlásáról. Több géppuskával sorozatot adtak le az AVH-sok a békésen tüntető tömegre. Rengeteg halott és súlyos sebesült feküdt a tér kövezetén. Itt érte őt is halálos lövés.
Családja három kisgyerekkel hiába várta haza. Apám és testvérei (Sanyi bácsi, Laci bácsi) indultak keresésére. Egy hetes hiábavaló kutatás után végül Sándor nagybátyám talált rá a Bonctani Intézet pincéjében. (Pár órán múlt, hogy Gyula bátyám nem tömegsírba került) A Klinger gyár kölcsön teherautójával sikerült holttestét hazaszállítani. A faluban egymásnak adták a hírt, a határban már tömeg várakozott, s kísérte virágokat szórva a templomig, ahol felravatalozták.
November 3-án 2 órakor kezdődött nagybátyám temetése a katolikus templom kertjéből. Édesapám így idézte fel az eseményt: „A templomkertben magyar zászlóval takartuk le a koporsót. Makk plébános úr mondta a gyászbeszédet, melyben összefoglalta életét, hősiességét. A gyászoló tömeg a temetőhöz ment, a szertartás, melynek végére teljesen besötétedett-, itt fejeződött be. A búcsúztató alatt a Duna másik oldaláról végig hallottuk a lövéseket, tele voltunk félelemmel. Golyótól átszakított személyi igazolványát a család ma is őrzi.
Ennyit személyes emlékeimről.
Mi is történt Budakalászon? A faluból sokan dolgoztak Pesten, ők hozták a híreket, többen a rádióból értesültek. A lakosság a Fő téren, a Községháza előtt gyülekezett. A római katolikus pap és a szerb pópa beszédet intézett a tömeghez, mondandójuk lényege az volt, mindenki őrizze meg a nyugalmát. Utána az egyik üldözött, a Rákosi korban sok megaláztatást szenvedett lakótársunk, a gazdálkodó köztiszteletnek örvendő néhai Schmidt Sebestyén emelkedett szólásra. „Borítsunk fátylat a múltra, ne legyen bosszúállás! A bűnösöket független bíróság fogja elítélni.”
Nem is került sor nálunk atrocitásra, azért a nép a községben lévő vörös csillagokat és kommunista jelképeket eltávolította. A gyárak leálltak, az emberek sztrájkoltak, megalakult a Munkástanács, elnöke Jurinka István lett. A kommunista röpiratokat és a könyvtárból a marxista irodalmat mind-mind elégették.
Budakalászon a forradalom alatt harci tevékenységre nem került sor. Ám Tolonics Gyula nagybátyámon kívül van még egy halott, akiről kegyelettel emlékezünk meg ma. Téglási András érdi nemzetőrt a Berdóban érte géppuska találat. Kalászi nemzetőr társai, Illyés Laci bácsi (városunk díszpolgára) és barátja hozták le hordágyon, de a Fő térre érő Gál doktor már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
Békében éltünk eddig, több, mint 60 éve az emberek csak hírből ismerték a háborút. Sajnos ma már ezt nem mondhatjuk el, szomszédunkban szomorú események zajlanak.
Azért dolgunk, hogy évről évre megemlékezzünk ezekről a soha nem feledhető a dicső napokról, honfitársaink hősi helytállásáról, hogy ráébresszük kortársainkat, gyermekeinket, unokáinkat, örülni kell minden szépnek, jónak, ami ma napjainkban történik.
Tolonics István