Schieszl Konrád emlékei a budakalászi svábok kitelepítéséről

2022. február 22.

fotó: Hartl-Nagy Tamás

A Budakalászi sváb nemzetiségű magyarok kitelepítésének 76. évfordulója alkalmából az emlékeiről kérdeztük idősebb Schieszl Konrádot.

Mikor született?

1941. augusztus 9-én, a kitelepítés pedig ’46 február 22-én volt.

Azt olvastam, hogy az Ön nagyapját is kitelepítették.

Apai nagyapámat, aki özvegy volt, Anyám oldaláról pedig mindenkit kitelepítettek, nagymamát, nagypapát – ők Békásmegyeren laktak – és anyámnak minden testvérét.

Az Ön szülei maradtak itt?

Az Apám, Anyám és én maradtunk itt. Akkor voltam öt éves, azért ezekre a szomorú eseményekre, mint gyerek emlékszem. Főleg arra, mikor még a Nagyapám karján a vagonban voltam bent és már behúzták a vagonokat, Apám gyorsan benyúlt és kivett, másképp ottmaradtam volna a Nagypapánál.

Innen indultak a vonatok?

Innen, a budakalászi állomásról indultak zenekarral, tehát szólt a zene, de könny nélkül nem volt senki. Mindenki sírt, el volt keseredve.

A budaörsi kitelepítés híre eljutott Kalászra? Készültek a faluban a kitelepítésre, vagy váratlanul érte az embereket?

Mindenki úgy volt vele, hogy nem biztos, hogy mi is sorra kerülünk, reménykedtünk; mi talán megússzuk, de egy-két héttel előtte már mindenki tartott tőle. Aztán megkapták a kényszerkitelepítési papírokat és maradt 24 órájuk, hogy fölkészüljenek. Egyetlen 35 kilós csomagot lehetett fejenként elvinni. Minden más a házban maradt, bútoroktól kezdve minden, sok helyen az állatok is ottmaradtak az istállóban.

A kitelepített budakalászi svábok először bekerültek egy lágerbe és három-négy hónapos ott tartózkodás után kaptak egy szobakonyhát, amit egy ottani lakostól vettek el. El kell képzelni, hogy az ottani német lakos a betelepítetteket sokáig csak úgy hívta, hogy „ungarische Zigeuner” (magyar cigányok). Nagyon hosszú ideig tartott, amíg ott akklimatizálódtak, ugyanúgy, ahogy a helyükre ide betelepültek, bár az ide betelepültek és a helyiek között atrocitások nem voltak. A megbélyegzést pedig mindenkinek hosszú évekig kellett viselnie. A sváb-magyar gyerekeknek, a kinti iskolákban mindig meg kellett küzdeniük az ottani német gyerekekkel, nagy verekedések voltak. Ebből születtek később nagy barátságok, mert mikor később mentem ki rokonokat látogatni, láttam, hogy nevettek azon, hogy régen milyen jót verekedtek az iskolában, de azóta testvérek és barátok.

Mikortól lehetett látogatni?

Az idősebb korosztály, tehát az én anyám először ’59-ben mehetett ki, de korábban a nagyapám temetésére nem engedték. ’59-ben a nagyanyám temetésére már kiengedték. Az volt az első ilyen eset, korábban esély sem volt erre.

Látogatók Németországból mikor érkeztek először Budakalászra?

Ők is csak a hatvanas évektől jöhettek. Én ’61-ben vonultam be katonának és ’62-ben az unokanővérem és a férje jöttek látogatni, gyerekek voltunk a kitelepítéskor, első unokatestvérek, azóta nem láttuk egymást. Nekem abból elég komoly problémáim adódtak, mert eljöttek a laktanya elé, mivel találkozni akartak velem. Utána nem győztem az elhárító tiszthez járni, hogy kik voltak ezek, minek voltak itt.

Akik 60-ban visszajöttek, hogyan viszonyultak az egykori családi házakhoz, amikben már más ember lakott?

Sokan elmentek és meglátogatták egykori otthonaikat és főleg az asszonyok részéről nagy sírás volt, hogy amikor elmentünk 15 évvel ezelőtt így volt, úgy volt, most milyen elhanyagolt, félig romba van döntve. Szerintem abban az időben nagyon sok kint élő magyarországi svábnál egy bizonyos fokú megnyugvást jelentett, hogy ők akkor már sokkal jobb életkörülmények között éltek Németországban, mint az itthon maradtak.

Németországon belül hova kerültek?

A budakalásziak Schorndorf, Schwäbisch Gmünd környékére, a békásiak és a csillaghegyiek a hegyvonulat másik oldalára, Göppingen, Eisingen/Fils, Geislingen környékére kerültek. Elég szoros a kapcsolatunk velük a mai napig. A rendszerváltás után az itthon maradt sváb közösség megcsináltatta az alsó állomáson lévő emlékművet, azóta minden évben ott tartjuk a megemlékezéseket, napra pontosan február 22-én. Utána feljövünk ide hozzánk a felső terembe (szerk.: Schieszl Vendéglő), leülünk, egy kis pogácsa vagy zsíroskenyér mellett megiszunk pár üveg bort vagy üdítőket, és egymás között beszélgetünk a történtekről, hogy senki se feledje el. Fontos, hogy éljenek az emlékek az emberekben. A fiatalok között főleg, akik hála Istennek nem élték meg a borzalmakat, de azért tudjanak róla és emlékezzenek arra, hogy sajnos ilyen időket is megéltek a svábok Budakalászon és szerte az országban.

Sosem értettem, hogy miért nem Kelet-Németországba kerültek a kitelepítettek, hogyhogy Nyugatra?

Akik ’46 májusában kerültek kitelepítésre, például Dunabogdányban, azok egy része keletre került. Akiket később telepítettek ki; például a Bakonyhidegkútiak az NDK-ba kerültek, ahogy akkor mondták, a szovjet zónába. Voltak olyanok az ismerősök között, akik NDK-ba települtek és 61-ben a Berlini fal építése előtt meglógtak Nyugat-Németországba, úgyhogy az NDK-s kitelepítettek közül sok már akkor átkerült Nyugat-Németországba. Első időkben élelmiszer sem volt, erdőbe jártak makkot szedni. Bizonyos gazdáktól azért kaptak 5-10 kiló krumplit, hogy tudjanak mit enni. Amit mindig meséltek a kint lévő rokonok és amit nem fogunk tudni mi elképzelni, hogy ’49-ben jött a Marshall terv. Szinte 24 óra alatt tele voltak az üzletek élelmiszerrel és attól kezdve teljesen megváltozott az életük. ’46-tól ’49-ig hatalmas szegénység volt ott is, élelmiszerhiány meg miegyéb. Háborús romokat jártak eltakarítani, hogy élelemhez jussanak.

Legidősebb unokanővérem a nagymamát annyira szerette, hogy azt mondta, ő elmegy vele. Kint is volt egy évig, aztán visszajött a szüleihez. Később különböző internáló táborok meg miegyéb után kidobták őt az országból. A szüleit, testvéreit letartóztatták, őt pedig az Andrássy út 60-ban eltöltött 48 óra után berakták egy autóba és kivitték Hegyeshalomra. Mivel a németországi tartózkodása miatt elvették a magyar állampolgárságát ott kirakták azzal, hogy innen menjen, ahova akar. A szüleinek még éveket kellett lehúzni a börtönben: testévre akkor volt 17 éves, még fiatalkorú, de ez senkit nem érdekelt. Ő is lehúzott közel két évet egy internálótáborban. Mikor onnan kijött, rögtön hadköteles lett, akkor meg elvitték katonának, munkaszolgálatosnak.

Hol volt az internálótábor?

Kistarcsán. A gyűjtő pedig a Petőfi Laktanyában, Budán, a Budaörsi úton, oda gyűjtötték be azokat, akik valamilyen internálótáborba kerültek később. Aki visszaszökött és aztán kizsuppolták, annak a szüleit is a letartóztatták és a laktanyába vitték; ő volt az Anyám nővére, férje pedig Anyám sógora. A sógort, Bauer Jánost jelentették fel először, aki Békásmegyeren egy nagyon jó nevű kovácsmester volt. Minden vasárnap reggel elmentek misére, és a mise után valamelyik vendéglőben elkártyázgattak, elfröccsöztek, délben hazamentek, a Mama akkorra megfőzte az ebédet. Ez így történt azon a bizonyos áprilisi vasárnapon, lement a Duna-parton a Bivalyos Vendéglőbe és szokás szerint 12-kor elindult haza. Mivel az a Duna-parton volt, Békásra fel kellett menni a szántóföldeken keresztül. 48’-ban a legelső téesz már üzemelt és be volt vetve búzával az a rész, ahol ő keresztül jött. Elszívott egy cigarettát és a csikket eldobta. Ezt valamelyik téesz tag észrevette és abban a pillanatban feljelentette, hogy a sváb kulák föl akarta gyújtani a búzatáblát – április közepén, amikor a 8-10 centis búza még zöld volt.

Elvitték őt, a feleségét, a fiát, aki 17 éves volt és a lányát, aki éppen akkor szökött haza. Bauer János bekerült a Belügyminisztériumba, ott volt a kihallgatás. Mindent bevallott, aláírt, mert annyi verést kapott, hogy nem bírta tovább.’48-ban újsághír is jelent meg róla, hogy „statárium előtt a sváb nagygazda”. És halálra ítélték!

Apámnak volt egy csillaghegyi zsidó barátja, akivel gyerekkori barátok voltak együtt. Őt és a családját bújtatta a Kőbányai úti pincénkben az egyik hatalmas hordójában. A bújtatott későbbi kapcsolatai révén sikerült ügyvédet szerezni. Az ügyvédre bíztuk, hogy hátha tud valamit csinálni és addig-addig próbálkozott, amíg végül a második, vagy harmadik tárgyalásnál a kötéláltali halált megváltoztatták életfogytiglanra. Bauer János elkerült Sopronkőhidára és mivel kovácsmester volt, a kőbányában a vésőket, kalapácsokat csinálta. A börtönidő alatt háromszoros sztahanovista lett. Legelső sztahanovi kitüntetéskor 15 évre változtatták meg a börtönbüntetését, amikor másodszor lett sztahanovista, levették 10 évre a büntetését. Amikor harmadszor sztahanovista lett, ’56 augusztusában, tehát a forradalom előtt két hónappal kiengedték. Aztán elkerült a lánggép gyárba kovácsnak.

Bauer János felesége’48-ban elkerült Kistarcsára a női internálótáborba. Tizennyolc hónapot húzott le ott, amikor kapott egy fertőző májgyulladást, akkor kiengedték. Anyám ápolta őt. Volt egy idősebb körzeti orvos, Dr. Lengyel, ő kezelte és hála Istennek kigyógyult a betegségből. Munkát persze nem kaphatott, eljárt mosni, takarítani különböző házakhoz, abból tartotta el magát 1956 augusztusáig, míg a férje a börtönből hazajött, majd ’57 januárjában elhagyták az országot. Leutaztak Szegedre, onnan egy kis faluba; megvolt a cím, hogy kihez kell menni. Ott egy lovaskocsiba szalmát terítettek, abba feküdtek, majd rájuk is került egy réteg szalma, a tetejére pedig szalmás trágyát tettek, ahogy a paraszt vitte ki a határba a trágyát. Délutáni órákban, szürkületkor kivitte őket a paraszt a saját földjén, ami átnyúlt gyakorlatilag a határon. Ott ledobták a trágyát, kimásztak és megtudták, hogy merre kell menni. Jugoszlávián keresztül jutottak ki az országból, onnan mentek Németországba.

Hogyan zajlottak a téeszesítések?

’46-ban kezdték az első földosztást csinálni és akkor kezdődtek az első kemény téeszesítések, amikor pár pofon kíséretében kényszerítették az embereket, de a pár pofon nem mindig volt elég. Az újságok abban az időben tele voltak nagy hasú, bajszos parasztokkal, hogy kulákok eszik a takarmányt, ti meg itt dolgoztok, itt nincsen kenyér, nincsen hús, nincsen semmi. Minden hétvégén teherautók a platójára felrakták a budapesti ipari dolgozókat és úgy kellett nekik lemenni vidékre agitálni a parasztságot, hogy lépjenek be a téeszbe. Ezek között volt egy-két agresszív ember is, akik azzal kezdték, hogy lenyomtak pár pofont, és ha az sem volt elég, akkor megrugdosták, vagy bevitték a rendőrségre és ott aztán gumibottal, ami ráfér. Volt, olyan, aki bele is halt a sérülésekbe, mert leverték a veséjét.

1947-ben itt is megalakult a téesz, ami rövid időn belül átalakult. Itt nagybirtokok nem voltak, 40-50 holdas szerb, vagy sváb gazdák voltak. Az első téesz telep az iskola alatti épületben volt. Összeszedték a svábok által itt hagyott lovakat, kocsikat az ott álló istállóba, és ezekből a telepesekből lettek a kocsisok. Az első téeszelnök egy gyári munkás lett, aki előtte párttitkár volt, de életében nem foglalkozott mezőgazdasággal.

Svábok nem is lettek téeszben tisztségviselők?

Nem, később, amikor ’61-ben a második téeszesítés jött, akkor az egész környéken fel egészen Tahiig kitalálták az új módszert, a szakszövetkezetet. Be kellett adni a földterületet és azon gazdálkodhattál tovább. Meghagytak egy olyan részt, amit közösen művelhettek, a tulajdoni részek szerint. Annak az elnöke lett Schmidt Sebestyén, akinek az édesapja költözött haza először Németországból. A fia, Schmidt Sebő bácsi, aki nekem bérmaapám volt, lett a szakszövetkezet elnöke. Megpróbált egyensúlyt kialakítani a budakalászi lakosokat és a fölsőbb szervek között úgy, hogy ne sérüljön Budakalász lakossága. A tagok megtarthatták a foglalkozásukat, nagyon sok olyan szakszövetkezeti tag volt, akik egyébként gyárban is dolgoztak.

A rendszerváltás után hogyan történt a szakszövetkezeti tagok kárpótlása?

Később megszűnt a Szakszövetkezet, Pomázhoz csatolták, majd a rendszerváltás előtt a pomázi Petőfi és az Óbuda Téeszt összevonták. Akik a téesz tagjai voltak, azok a kárpótlás során előnybe kerültek. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert aki téesz tagként dolgozott, annak járt a részaránytulajdon. Aki nem volt téesz tag, az a saját vagyonát kárpótlási jegyben megválthatta. A kettő közti különbség az volt, hogy aki részaránytulajdoni jeggyel a névértéki 1000 forint aranykorona értéket meg kellett kapnia licitálás nélkül. Akkor mentek itt a nagy üzletek, Budakalászt ellepték az ügyvédek és a cápák. Fölkeresték sok régi téesztagot. Ezek meg örültek annak, ha kaptak egy kis pénzt és a jogász üzletemberek pár száz forintos áron felvásárolták az ezer forint névértékű aranykoronát, ami után nem kellett licitálni.

Volt, aki így egymillió aranykoronát vehetett ki és óriási területek kerültek egyes ügyvédek, társaságok kezébe. Volt, aki 55 részaránytulajdoni jeggyel megvette az 51 hektár 12 aranykoronás szántóföldet. Ez 51 ezer forint volt. És akinek valójában tulajdona volt, de kárpótlási jegyet kapott, elmehetett licitálni. A liciten előfordult, hogy felment 500.000 forintra egy aranykorona ára. Ilyen éles kontrasztok voltak, amiért nagyon sokan joggal azt mondták, hogy ez nem kárpótlás volt, hanem ez arról szólt, hogy akik akkor ott voltak a hatalomhoz közel, azok a maguk pecsenyéjét sütögették.

A budakalászi kitelepítettek közül senkiről nem tudok, aki kárpótlásban részesült volna.

Urbán Ákos

Az interjú a Budakalászi Hírmondó februári számában jelent meg.