Végső búcsú Wágnerné Klupp Katalintól, Budakalász díszpolgárától

2022. december 05.

Hétfőn délután, a budakalászi Katolikus temetőben, mély részvét mellett vettünk búcsút a település díszpolgárától, Wágnerné Klupp Katalintól. A Budakalászi Német Nemzetiségi Egyesület alapítója, a kalászi német közösség vezetője, a helyi németek történetének kutatója 68 éves korában, váratlanul hunyt el. 

December 5-én rengetegen kísérték utolsó földi útjára Wagner Lászlóné Klupp Katit. A budakalászi római katolikus temető 13 órára megtelt emberekkel, akik szerették és tisztelték a Budakalászi Német Nemzetiségi Egyesület megalapítóját és a helyi sváb családok történetének kutatóját. A temetésen a búcsúztató beszédet Kelemen László, Budakalász korábbi plébániai kormányzója mondta, majd a gyászólók a Szent Kereszt felmagasztalása templomba vonultak, ahol 14 órától Varga Zoltán plébános atya mutatott be életéért hálaadó szentmisét. A szertartást szeretetvendégség követte a plébánián.

Anyu, Anya, Mama, Mamóka, Mamesz, Mamci, Dédi, Kati, Kata, Kati néni… Így szólítunk – szólítottunk – téged.

Téged, aki igazi – a szó legnemesebb értelmében vett – régi vágású, méltóságteljes sváb asszony voltál.

Aki vallotta, hogy múltunk nélkül nincs jelenünk, akinek családjától és nemzetiségétől kapott öröksége adott erőt minden kihíváshoz, minden terv megvalósításához.

Téged, aki tudtad, mennyire fontos átadni a soron következő generációknak a fegyelmet, kitartást, tiszteletet, a hitet, szeretetet, méltóságot.

Téged, aki sokunk fájdalmát enyhítetted, hogy megbékéljünk múltunkkal, hogy méltón élhessük jelenünket, hogy erőt kapjunk a jövőhöz.

Téged, aki hosszú évtizedeken át fáradhatatlanul és csöndes alázattal dolgoztál azért, hogy a vonat zakatolása vigasztaló dallammá oldódjon, aki megkerested és visszaadtad a Budakalászon árván maradt, némaságba és fájdalomba burkolódzott sváb családok hangját.

Téged, aki a romokból új várat építettél – a dédszülők házból tájházat –, aki e város kitelepített családjainak gyötrelmes sorsából új, reményteljes sorsot formáltál, azzal, hogy új távlatot nyitottál.

Évtizedeken keresztül minden reggel azért keltél fel, hogy egy politikai döntés sorfordító tragédiáját új kezdetté formáld: hogy megtartó közösséget építs, megszólíts időst és fiatalt, felnőttet és gyermeket, hogy megmutasd neki gazdag és gyönyörű örökségét.

És bizony, megfordítottad a sors kerekét. Megmutattad, hogy nincs olyan erő, amely az igazi összetartozást elpusztíthatná. Hogy szükséges és lehetséges, sőt kötelesség is a közösségépítés, értékteremtés és hagyományőrzés útján egyszerre járni.

Csendes, bölcs szeretettel kitartóan szövögetted a mindent körbe ölelő, biztonságos, és mindannyiunkat – családot, barátokat és a közösséget – megóvó színes, meleg, de sokrétű és erős szövetet: összetartozásunkat.

Az erdőket titokzatos és végtelen számú kémiai-biológiai útvonal hálózza be, amely összeköti egymással a fákat, növényeket, lehetővé téve számukra az egymás közötti kommunikációt, hogy az erdő egyetlen organizmusként éljen. Így kötöttél össze mindannyiunkat te is, lényed minden sejtjével. A fiatal csemete védelmet, tápanyagot, örökítőanyagot és információt kap elődétől. S mire a kifejlett fa is megöregszik, a sarjak a gyökerein keresztül megkapnak minden tudást, amely egyben az ősök tudása is. Ilyen voltál nekünk. Mint sarjakat az erdő, tápláltál az ősök megőrzött, tovább örökített tudásával. Önmagadat adtad. Gyermekeidnek, az ő gyermekeiknek, s az ő gyermekeiknek.

Mindent, amit fontosnak tartottál és érzetél, átadtad. Családodnak, közösségednek. Gyermekeidet, unokáidat, dédunokáidat németül számolni tanítottad, sváb mondókákat énekeltél nekik. Megvolt benned minden, amire szükség lehet egy jó élethez: a humor, a megértés, az érzékenység, a képesség a felhőtlen örömre, az igazi boldogságra. A bizalom és a megbocsátani tudás. És tudtad sugározni is magadból mindezeket. Példa voltál.

Mától pedig nekünk, az itt maradóknak fel kell nőnünk új feladatainkhoz, új életünkhöz – nélküled.

Méltón mindahhoz, amit tőled örökségül kaptunk: az alázathoz, a figyelmességhez, a kedvességhez, a csöndes szóhoz akkor is, ha úgy érezzük, bántanak… A jólelkűséghez, a hagyományőrzéshez, a közös gyökerek miatt az összetartozás mindenekelőtt való szem előtt tartásához. A megbocsátáshoz. És az elengedéshez. A jövőhöz.

Képriportunk a temetésről. Fotók: Szabó Zoltán