„Milyen Beck elvtárs? Én a Beck Pityut hoztam.”

2023. augusztus 18.

A Beck házaspár 1973-ban került a Szövőgyárba és 1989-ig mindketten ott dolgoztak. Beck István édesanyja 1934-től, 14 éves korától nyugdíjazásig a szövödében dolgozott, édesapja szintén több, mint negyven évig állt a gyár alkalmazásában.

Fotó: Hartl-Nagy Tamás

Hogyan kerültek a Szövőgyárba?

Beck Kati: Technológusként kezdtem, gyártási folyamatokat követtünk végig, hogy minden úgy történjen, ahogy az elő van írva. Később gyártmányfejlesztő lettem, új fonalakkal dolgoztunk, új mintákat csináltunk, különböző versenyekre készültünk, van BNV díjas termékem is. A családom vámosgyörki, Szegeden jártam a textilipari technikumba, a gyakornoki időmet az utolsó két évében Budakalászon töltöttem, később itt helyezkedtem el. A mai könyvtár helyén lévő munkásszállón laktam, három szobában harminc dolgozó nőt szállásoltak el. Amikor a gyárba kerültem, a fiatal műszakiak versenyén harmadik lettem, később legtöbbször második helyen végeztem. A KISZ-ben is volt hasonló verseny, ott négy fős csoportok versenyeztek és a technológusok között az első díjat hoztuk el. Ezeket mind itt szervezték a gyárban, az első helyezett a Szovjetunióba utazhatott, a második és a harmadik pénzdíjban részesült. Egy alkalommal három napra Nyugat-Németországba, Frankfurtba egy textilbiennáléra mentünk ki; a fejlesztéseket tanulmányoztuk, akkor repültem először.

Beck István: Ez abban az időben nagy szó volt. Én először a szövődében dolgoztam, onnan átkerültem a gyártmányfejlesztésre, ’76-ban behívtak katonának, ’78-ban leszereltem és a filmnyomóba mentem vissza, ott hat évig kolorista művezetőként dolgoztam. A filmnyomóból visszakerültem még szövödébe és 1989-ben hagytuk ott a gyárat. Akkor már látni lehetett, hogy nagy baj van. Problémák voltak az előállítással, kevés volt a megrendelés.

Beck Kati: Akkor már embereket is bocsájtottak el. ’89-ben mind a ketten pályát váltottunk és négy hét különbséggel a Fővárosi Csatornázási Művekhez kerültünk. Én az Észak-pesti Szennyvíz Tisztító telepen, a titkárságon dolgoztam huszonhárom évet nyugdíjig.

Beck István: Én meg harminckét évet húztam le ott, telepvezető voltam Csomádon. Mivel a szüleim textilesek voltak, én is textiles lettem, textilipari szakközépiskolát végeztem a Markó utcában. Az az iskola is már megszűnt azóta. Édesanyám 1934-ben, 14 évesen került a gyárba és 1975-ben, 55 évesen nyugdíjasként jött ki onnan. Apám a Bécsi úti újlaki téglagyárból került át a Klingerbe, és ő is több, mint negyven évet dolgozott itt. Első időben a filmnyomóban, utána a szárazkikészítőben kalanderes volt. A kalander egy vasalógép, amiben papír és fém nyomóhengerek sorozatán át haladt a textil. Anyám szövőnő volt először, aztán a befűzőben szerszámkészítő, majd nyugdíj előtt a gyártmányfejlesztési szövödében dolgozott.

Milyen volt a gyártmányfejlesztés?

Beck Kati: Mi terveztük a szöveteket, lerajzoltuk és elküldtük a mintagyártásra. Utána elbírálták, hogy lesz-e rá kereslet. Ha igen, akkor kilométereket gyártottak egy-egy szövetből. A budakalászi lenbatiszt vékony lenszövet tisztán lenből, a jacquard, a damaszt világhírűek voltak. Hoteleknek dolgoztunk, honvédségnek ágyneműt megerősített sarokvarrással, a vonatokra függönyöket, az első osztályra jacquardot gyártottunk. Az országban egyedül itt, a körszövödében csináltak tűzoltótömlőt. Ponyvagépeinken négy méter szélességben gyártottunk. Angliába, Amerikába mentek a nyomott szövetek gyártottunk, olasz exportra is dolgoztunk, de finn felirattal rongynaptárakat is gyártottunk vagy szovjet exportra mintás farmereket, azt máshol fel nem vették volna. A Budapesti Nemzeti Vásárra ki kellett mennünk, ajánlottuk a termékeinket a tavaszi és az őszi vásáron.

Hány dolgozó volt ’73-ban, milyen volt akkor a szövőgyár?

Beck Kati: A pontos számra nem emlékszem, de közel ezer embernek adott munkát. Három műszakban ment a gyár. Többek között fogászat, nőgyógyászat, de bölcsőde és óvoda is volt, ahol úgy vették be a gyermekeket, hogy teljesen felöltöztették őket egyenruhába

Beck István: Én is oda jártam és a gyerekeink is oda jártak. A két lányunk ’77-ben és ’83-ban született. A gyárnak Balatonszéplakon volt üdülője, ahol a dolgozók gyerekeikkel nyaralhattak. De külön bérelt üdülőkbe vittek gyerekeket nyaranta több csoportba nyaralni. A vállalat vett egy vadonatúj panoráma Ikaruszt, a külön gépkocsivezető Vészics István volt és a gyári dolgozók azzal jártak kirándulni. Kezdetben a könyvtáros Lovasi Hilda néni belföldi utakat szervezett. Aki egyszer bejutott a csoportba, utána mindig ment, annyira jó volt. A gyári busszal később Csehországba és Ausztriába szerveztek utakat, az emberek pedig hordták haza a videókat, magnókat.

Milyenek voltak a lakhatási körülmények?

Beck István: Hét évig a szüleimnél laktunk egy szobában a Kálvária dombon. Én oda születtem 1955-ben, ott gyerekeskedtem, labdáztam, rablópanduroztam, Nyáron esténként kiültünk a hegyoldalba és vártuk, hogy a szüleink jöjjenek haza a gyárból. Aztán néhány éve feltárás címen átépítették a Kálváriát. De ez a Kálvária már nem az én Kálváriám. Anya ott született, most lenne százhárom éves.

Mikor épültek a Ciklámen utcai házsorok?

Beck István: Beck Tamás gyárigazgató utasítására Oszvald Lajos nívódíjas építész gyári alkalmazásban tervezte a házakat. Akkor ez a falu széle volt, bolgárkertészet és a három kolónia egyik épülete volt már csak kijjebb. Kalákában építettük az első két sort, 1983- ban készült el. A gyártól telket, fuvarokat kaptunk, vizet, villanyt az építkezések alatt. Utánunk épült a harmadik sor. Mi ’83 augusztusában költöztünk, már negyven éve lakunk itt, kevesen maradtunk az eredeti lakók közül. Amikor megépültek, milliomosnegyednek csúfolták ezeket a házsorokat. Az építkezés kihirdetésekor a Faluház nagyterme tele volt emberekkel, száz feletti jelentkező volt, huszonnyolc lakást építettünk. Gyári dolgozókként minden előnyünk megvolt, már az első gyerekünk is megszületett, a másodikat ’83 tavaszára vártuk, akkor már lehetett látni, hogy lesz valami a házból és még abban az évben ősszel be is költöztünk.

Mi az aranygyűrűk története?

Beck István.: A gyár ötven éves ünnepségén az akkor negyven éve ott dolgozók cirádás 50-es feliratú aranygyűrűt kaptak ajándékba, így anyám is kapott egyet. Az 50-es cirádás gyűrűt csak egyetlen alkalommal adták, a negyven éves munkaviszonyt ünneplők később is kaptak aranygyűrűt, de az már nem volt olyan díszes. Édesapám is kapott olyat, így nekünk mind a kettő megvan. Nem sok családot talál Kalászon, ahol mindkét gyűrűt őrzik. Ez a szüleim érdeme.

A fotó a Beck család tulajdona

Az egykori gyárigazgatóval, Beck Tamással rokonok?

Beck István: Beck Tamás másfél évig a Németh-kormány kereskedelmi minisztere is volt, mi csak névrokonok vagyunk. Egyszer kerültünk összetűzésbe. Felvettem a telefont, beleszólt, hogy Beck vagyok, mire mondtam, hogy én is. Ne szórakozzak vele! Később Beck Alfréd unokatestvéremnek nyilatkoznia is kellett arról, hogy nem rokona az igazgató Beck Tamás, hiszen szakszervezeti vezetőként összeférhetetlen lett volna.

Beck Kati: Beck Tamás felesége engem Szegeden matematikára tanított.

Beck István.: Nagyon sokan szerették és sokan nem szerették őt, de azt hiszem, hogy jól vezette a gyárat. Galda Marci szomszédomnak minden napon ellenőrizni kellett a vízcsapokat, vécéket, hogy hibátlanok legyenek. Ha egy csöpögött, akkor botrány volt. Féltek az igazgatótól. Volt egy olyan sztori, hogy Beck Tamás gépkocsivezetője, Debreceni Karcsi velünk együtt itt lakott. Mentem be éjszaka dolgozni és Karcsi akkor vitte be a fekete Volgát a garázsba. „Hova mész?” „Megyek dolgozni.” – mondtam, és bevitt a gyárba. A régi portaépületnél a portás Hidas Tóni bácsi várta a délutános dolgozókat, hogy megmotozza őket, de Beck Tamás háklis volt a dolgozók kiállására, a portásnak öltönyt, tányérsapkát, nyakkendőt kellett viselnie, de Tóni bácsi akkor éppen ingujjban támaszkodott a korláton. Begurultunk a Volgával, de az öreg nem látta, hogy ki az a két ember, aki az autóban ült. Odaszólt a sofőrnek, hogy: „Kit hozott Karcsikám?” – Az meg visszaszólt, hogy „a Beck elvtársat”. Az öreg rohant előre a fülkébe, egyik kezébe vette a sapkát, másikba az öltönyt, harmadik kezével a nyakkendőt kötötte, a negyedikkel a gombot nyomta, hogy emelkedjen a sorompó. Én kiszálltam és mentem éjszakára dolgozni. Tóni bácsi meg kérdezte a Karcsit, hogy de hát mikor szál ki a Beck elvtárs? „Milyen Beck elvtárs? Én a Beck Pityut hoztam.” Tóni bácsi fia osztálytársam, barátom volt, de az öreg három hétig nem fogadta a köszönésemet.

Mik voltak az első baljós jelek a gyárban?

Beck István: Vadonatúj Picanol gépeken dolgoztunk. Egy gépnek az átállítása nyolc óra volt. Ha emellett javítani kellett valamit, akkor esetenként akár huszonnégy órát is állt a gép. És amikor csak kétszáz métereket szőttünk a korábbi ezer méterek helyett, a leépítések is elkezdődtek, akkor már lehetett érezni, hogy itt baj van. Jómagam tizenhárom éves korom óta nyaranta minden évben, mint diák is dolgoztam a gyárban. Ha így számoljuk, huszonegy éve ismertem a gyárat belülről. Az ember érezte, hogy ez a munkahely nem lesz már hosszútávú. Fájó szívvel, de váltani kellett. Apám sokáig „haragudott ránk”, hogy elhagytuk a „Klingert”. Csak, amikor nemsokára bezárt, akkor mondta: Most már belátom, igazad volt Fiam!

Urbán Ákos

Az interjú megjelent a Budakalászi Hírmondó július-augusztusi lapszámában.