Üdvözöljük Budakalász város weboldalán
Wir begrüßen Sie auf der Webseite von Kalasch
Срдачно Вас поздрављамо на интернет страници града Калаза

2025. február 06. csütörtök | Dóra, Dorottya napja

Hírek

 

„Nem ide, erre születtünk”

2022. november 26.

A budakalászi kisbetlehem készítői, a Sáfár család a város zajától messze, egy börzsönyi erdőben lakik három gyermekükkel, lovaikkal, kecskéikkel, összhangban a természettel és egymással. Amikor meglátogattuk őket, egy másik világba csöppentünk, ahol nincsenek tabuk, ahol az alkotás, a szükségletek kétkezi megteremtése a mindennapok szerves része, ahonnan nehéz volt elbúcsúzni.

fotók: Hartl-Nagy Tamás

Sokat gondolkodtam az úton, milyen családi háttér van mögöttetek, hogy ilyen, manapság szokatlan utat választottatok.

Benedek: Budán születtem, de Budapest több pontján laktam már gyerekkoromban is. Apám festőművész, anyám is művészi hajlamokkal volt megáldva, mikor találkoztak, de a kapcsolatuk kiszámíthatatlan volt, több ízben különváltak egymástól. 16 éves voltam, amikor a saját lábamra álltam, először a Budai-hegyekbe, majd apám raktárhelyiségébe költöztem az otthoni légkör és általában az emberek elől.

Viki: Én a Havanna-lakótelepről, egy szegény munkáscsaládból származom. A szüleim folyton dolgoztak. Mielőbbi munkába állásom reményében, szülői nyomásra egy vendéglátóipari szakiskolába mentem, ahol úgy éreztem, megfulladok. Az én „kitörésem” az volt, amikor átjelentkeztem egy gimnáziumba és végre tanulhattam. Érettségi után fazekas lettem, majd annyira vonzott a művészet, hogy a pécsi egyetemen kötöttem ki szobrász szakon. A művész világban mást tapasztaltam meg szellemileg, mint ami a múltam volt; tiszta gondolatokat, érzéseket, amik akkor célt adtak az életemnek. Aztán találkoztunk Benedekkel és kiköltöztünk a vadonba.

Hogyan találtatok egymásra?

Benedek: Egy művésztelepen találkoztunk. Viki első éves volt az egyetemen és a képzőművészkörbe járt szobrászkodni, én pedig kaptam egy helyiséget a fafaragó kör tagjaként. Ott csámborogtam az udvaron, amikor megláttam egy kis figurát munkásruhában, nyakig mészporosan, ahogy védőszemüvegben és turbánban győzködött egy követ. Már messziről megbizsergetett. Pár szót beszéltünk, de rá pár napra hozott nekem egy tálca süteményt a műhelyembe és azzal el is kezdődött a közös életünk.

Majd kiköltöztetek a vadonba és egy olyan életformát választottatok, ami meglehetősen eltér az átlagostól.

Benedek: Egy barátunk házában laktunk, de amikor úton volt az első gyerekünk, szerettünk volna külön költözni. Viki barátnője találta ezt a házat, amiről kevés információval rendelkeztünk: egy fotóval a házról, tudtuk, hogy rá lehet látni Szokolyára és ismertük az odavezető út turista jelzéseit. Nagy pocakkal, nyár közepén elindultunk túrázni. Amint megláttuk a házat és a környéket, rögtön beleszerettünk. Beköltözéskor az ablakok körül ki lehetett látni, az ajtó nem passzolt a tokjába és alatta befújta az avart a szél. Fiunk születésére már alakítgattunk rajta és egy vaskályhával tudtunk úgy fűteni, hogy a kicsi is jól érezze magát overálban. Azóta is folyamatosan dolgozunk a házon, de nagyon nehezen halad. Az anyagi lehetőségeink úgy engedték, hogy dönthettünk, új házba fektetünk, vagy tovább dolgozunk a meglévőn, de mi a nehezebb utat választottuk: maradunk, dolgozik bennünk a harci szellem és a makacsság. Ha belegondolsz, honnan indultunk, akkor eddig is ezek tartottak minket életben.

Az iskolába jutás korlátozottsága miatt magántanulók a gyerekeitek, így az életetek minden pillanatát megosztjátok egymással.

Benedek: Igen, mindig együtt vagyunk, ami elég disszonáns is, amikor emberek közé megyünk. Egy testként működik a családunk, össze vagyunk kötve tudatilag is, egymás kinyújtott kezei vagyunk.

safar-csalad

Ez a családi struktúra nagyon eltér attól, ahonnan jöttetek. Természetesen alakul ez a békés egység, vagy nektek is meg kell küzdenetek a „démonjaitokkal”?

Viki: Vannak démonjaink, nem kevés. Nagyon sokat tanulunk és fejlesztünk. Bennem mindig az dübörgött, hogy csak olyan ne legyen az életem, mint amilyen a szüleimnek volt. Ezzel sokáig eljutottam, de rájöttem, hogy a tagadás nem elég; azt kell tudni, mit akarunk. A szobrászat, a mesterség és a család volt az álmom. Kislány koromban tanítónőset játszottam a babáimmal, most a gyerekeinket tanítom. Semmi nincs véletlenül. Bármi szembejön az életünk során, az egy szituációs gyakorlat, ami felkészít a jövőre.

safar-csalad-budakalaszi-kisbetlehem-keszitoi

Benedek: Én is éreztem a szeretet hiányát az ifjúságom ideje alatt, bennem is volt egy menekülés. Szerettem volna úgy élni, ahogy most élek: az erdőben lovakkal, családdal. Egy olyan asszonnyal, akinek a jelenléte kifejezetten kívánatos az életemben. Viki ilyen. Nem véletlenül találtunk egymásra, csiszoljuk egymást folyamatosan.

Fafaragó és bőrműves vagy, ami egy ritka kombináció az országban. Hogyan alakult a mesterséged?

Benedek: Apám öt évesen tett először lóra és rengeteg hitvány lószerszámmal találkoztam, ezért elhatároztam, én fogok készíteni olyat, amilyenre én is vágytam volna. Egyszer a keresztanyám hozott nekem egy birkaprémet és némi bőrhulladékot játszani. Nagyon megszerettem ezeknek az anyagoknak a szagát és a tapintását. Onnantól kezdve mindig kaptam maradékokat a bőrkereskedésből. Apámmal voltam kézművestáborban, ott csinálhattam bocskort, táskát, amit nagyon élveztem. Szíjgyártó képzés nem volt Magyarországon, így bőrdíszművesnek, szűcsnek tanultam. Viszont utáltam gépekkel és ragasztóval dolgozni, így otthagytam és elmentem Molnár Imre bőrműveshez tanulni. Négy évig minden reggel nyolctól ott kezdtem a napom. Nagyon szigorú volt velem, de sokat tanulhattam mellette. A fát mindig is farigcsáltam, már gyerekkoromban is csináltam lándzsát meg kardokat. Míg Molnár Imrénél tanultam, találkoztam Szegedi Bélával, aki a barátom is lett. Ő egy igen tehetséges parasztember, ács és asztalos volt. Szőlői voltak és állattartással is foglalkozott, de bőrtarisznyákat varrt és amatőr szobrászként is kimagasló volt. Faragott és jó érzékkel tudta kiválasztani a legalkalmasabb fákat, amikben fantáziát látott a faragásra. Nála tanultam meg fát vágni, héjazni, hogyan kell megfelelően tárolni a fát. Hétvégenként együtt ácsoltunk tetőt és készítettünk bútorokat. Nekem nem volt sosem állásom, inkább ambícióim voltak; tanulni, fejlődni.

Van olyan kedvenc munkád, amire különösen büszke vagy?

Benedek: Nincsenek kedvenc darabjaim. Ez egy folyamat, olyan, mint egy folyó, ami hömpölyög és néha megcsillannak rajta a hullámok és a tajtékok. A kihívást, tanulást és a problémamegoldást jobban szeretem, mint az eredményt. Szerettem volna, ha az angol királynő rendelne tőlem nyerget, de sajnos ez a vágyam nem fog teljesülni. Helyette a japán császárnak sikerült elkészítenem. Kazahsztánban volt egy „aranyember” régészeti expedíció. Ott magyarok is voltak, akik, amikor kazah lovakkal hazalovagoltak, arra kértek, hogy szereljem fel őket csizmákkal és nyergekkel. Több mint 10 évvel később keresett fel egyikük, hogy a japán császárnak a beiktatására küldene egy nyerget Magyar Kormány. Örülök, hogy azt én készíthettem el.

Nagyon ritka mesterség a tiéd. Tovább tudod örökíteni ezt a különleges tudást?

Benedek: Ez a mesterség sajnos kihalófélben van. Nagyon szeretném továbbvinni, továbbadni, ezért is nagyon fontos, hogy felépüljön a műhelyem. Szeretném, hogy a gyerekeim is azt lássák, hogy ez egy olyan élet, amit érdemes folytatni. Azt hiszem, sikerül jó érzéseket kelteni bennük ezzel kapcsolatban, ugyanakkor azt is látják, hogy igen vesződséges.

Hogyan kerültetek kapcsolatba Budakalásszal?

Benedek: A Mesterségek Ünnepén találkoztam Kissné Évával a Dunakanyar Népművészeti Egyesület vezetőjével. Volt egy régen készült tarisznyám, amit Éva megcsodált és be is vett az Egyesületbe, aminek később Vácról Budakalászra került a székhelye. A betlehemmel kapcsolatban Uttó Vanda keresett meg a Faluházból, így szövődtek szépen a szálak. Azóta is jelen vagyunk több eseményen, mint például a városnapokon a Mesterségek Udvarában.

A Budakalászi betlehem különleges adventi látványossága a városunknak, amit Vikivel együtt készítettetek el. Elárulsz pár kulisszatitkot?

Benedek: Mivel minden figurának más karaktere van, ezért mindegyik más fából is készült. Mária és József cserfából készültek, Mária a fa gyökeréből, szimbolizálva, hogy Jézus az ő méhében fogant. A perzsát cseresznyéből készítettem, mert az egy pompázatos anyag, az egyiptomit akácból, ami egy rideg érzetű fa, a szerecsen pedig egy rehült gyertyánból, ami ad az afrikai életérzésnek. Vikivel végig együtt dolgoztunk teljes szimbiózisban. Számolnunk kellett az agyag zsugorodásával, így nekem úgy kellett kialakítanom a helyet a fában, hogy minden tökéletesen illeszkedjen. Egy Márton napi közösség hozta össze a pénzt rá, mert az akkori önkormányzat felajánlásából nem tudtuk volna megcsinálni. Valójában ettől lett Budakalászé; a maga módján mindenki beletett annyit, amennyit erre fontosnak érzett.

Gulyás Rita

Az interjú megjelent a Budakalászi Hírmondó debreceni számában. A teljes lapszámot ITT olvashatják.