4 °C

Budakalász

2017. december 15. péntek , Valér napja

Hírek

 

Mesélő védett épületek 13.

2017. december 01.

Damjanich utca 28. – Somló Tamás nagy álma volt

Csúcsos tornyok, íves kupola, zöld zsalugáterek, égszínkék korlátok, mindent befutó borostyán. Csak néhány elem a Bárczy Villa nemes elegyét alkotó szédítő részletek közül. Védendő értéket képeznek a villában az épülettömeg, az ablakok, a zsalugáterek, a homlokzat, az architektúra, valamint a tetőforma.

Bárczy Dezső államtitkár családjával a húszas években gyakorta látogatott ki a família ezen impozáns nyaralóépületébe. A tágas villában és a hozzá tartozó hatalmas kertben izgalmas élet folyt akkoriban. Erről olvashatunk az államtitkár fia, Bárczy János (1917–1999) írónak emlékezéseiben:

Apám nem sajnálta a pénzt, ha a szomszédok és bárki a faluból oltványt, szemet, magot kért tőle, vagy ha Úrnapja előtt asszonyok jöttek nagy kosarakkal, hogy virágot kérjenek, a templom feldíszítésére, és akik ilyenkor mindig azt vághatták le és annyit vihettek el, amennyit akartak. Anyám miseruhát varratott Obermayernél a Belvárosban, amit aztán a budakalászi templomnak ajándékozott (…).

Makk plébános, a félszeg, vastag pápaszemes papocska – szűzmáriás fehér brokátselyem miseruhában, ősrégi sváb egyházi énekkel az ajkán- önként vonult hívei élén a marhavagonba, amikor a falu népét kitelepítették az országból (…).

Apám megvetette a főúri hóbortokat majmoló- az ország akkori nyomorúságos helyzetével össze nem egyeztethető- állami reprezentációt, a dorbézolásban fuldokló ’politikai’ körvadászatokat, bálokat, fényes fogadásokat, lampionos partikat. Soha nem vett részt ilyeneken. Apám bár napi tizennégy órákat dolgozott, mindig szakított időt arra, hogy velünk legyen, ízlésre, igényes és szép, értékes életre neveljen.

Örömmel muzsikált. Dolgozószobájában fő helyen állt egy jó hangú bécsi zongora, melyhez mindannyiszor leült, ahányszor csak néhány perce maradt a hivatalba indulásig. Vidéki házunk téli-nyári építésű és berendezésű, teljesen felszerelt, kétszintes épület volt, melyben minden megvolt, ami egy városi állandó lakáshoz szükséges, hogy kényelmes, komfortos, tágas legyen. Nagy kert övezte a külsőleg is impozáns épületet, mely nem elkülönítette, hanem inkább kapcsolatot teremtett a falusi élet, a szomszédok felé. A szerb és sváb vegyes lakosság közvetlen, személyes és mindvégig igen szívélyes, baráti, jószomszédi viszonyban volt velünk – éppen a kert, a kertészkedés, a virág- és gyümölcskultúra fejlesztése révén. Apám nem pozőrködésből, nem népszerűséghajhászásból, hanem természetéből eredő közvetlensége miatt senkinek sem engedte meg, hogy hivatali rangján szólítsa. Épp olyan gazdálkodónak tartotta magát, mint szomszédainkat, s mert ő is megadta kinek-kinek a Klupp úr, Thoma úr, Stampf úr megszólítást, ő is egyszerűen Bárczy úr, Bárczy szomszéd kellett legyen mindenki számára.

Én már legényke, gimnazista voltam, de változatlanul „kezét csókolom”-mal köszöntem Klupp János bácsinak, amikor naponta, az esti fejés idején egy sötétkék kannával átmentem hozzájuk tejért- orromban, bőrömön érzem ma is a tiszta, gondozott tehenek, a friss széna, a kannában habzó tej meleg illatát, hallom az állatok rágófogainak őrlését, a láncok halk csörrenését s Klupp néni kedveskedő, nyugodt hangját, amint a piros- barna Linát szólongatja, hogy álljon tisztességesen, hogy hozzáférhessen duzzadt tőgyéhez.

Emlékszem, hogy a kalászi hősi emlékmű leleplezése kapcsán rendezett ünnepségen való részvétel elől sehogyan sem tudott apám kibújni. A szobrot, mely egy lehetetlen pózban görnyedő vagy leselkedő tüzért ábrázol ágyú mellett, József főherceg jelenlétében leplezték le. Volt ott persze iszonyú sok szónok, volt szavalókórus azután elkövetkezett a nagy pillanat, amikor József főherceg – fenségesen bágyadt, bizonytalan kézmozdulattal- elrebegte a varázsigét: – Hulljon le a lepp’l! Mire a kántor és az önkéntes tűzoltók parancsnoka közös erővel lecibálták a bronz tüzérről a postamester ágytakaróját.

Mielőtt bárki azt képzeli életkörülményeinkről, hogy főúri, nagyvilági házat vittünk, ez a feltevés hamis. Az 1920-as években még a szerény kispolgári jómód is irigyelt, elérhetetlen gazdagságnak tűnt. Apám – mint az állami költségvetés labilis egyensúlyának őre – közismerten puritán ember volt, akit csak akkor láttam indulatosnak, ha saját vagy az ország háztartásában pazarlást, értelmetlen költekezést, mágnásokat majmoló pöffeszkedést, az ínségben élő tömegek gyűlöletét kiprovokáló tobzódást észlelt. Ő maga gyalog járt, a magas beosztásnak járó állami gépkocsit visszautasította és ezt kellett tennie beosztottjainak is. Nyaralónk kertjében úgy ástunk, kapáltunk, gyomláltunk valamennyien, mint a többi sváb és szerb falubeli, bátyámmal még a háztetőre is felmásztunk – anyánk rémületére -, hogy a helyére igazítsunk egy-egy elmozdult palát, vagy kidobjuk a csatornába telepített verébfészket.

A Bárczy családtól elvették a nyaralóként használt budakalászi villát az államosítás során, majd később újra magánkézbe került.

Az épület mai tulajdonosai – néhai Somló Tamás családja – versenyt futnak az enyészettel, sajnos óriási összeggel tudnák az épületet fénykorához hasonló állapotára visszavarázsolni. Apránként hozzák helyre a legégetőbb hiányosságokat, küzdve a természeti erőkkel, betörőkkel és az idő vasfogával. A neves, köztiszteletben álló énekes különös módon kötődött a villához és nagy tervei voltak vele, de sajnos betegsége már nem engedte ezeket megvalósítani.

Hátha még sikerül!