Mesélő védett épületek

2019. március 15.

János utca 13. – Jakabfiné Csermely Zsuzsa volt vendégünk a Budakalászi Hírmondóban

Szolidan húzódik meg az utcafronton fenyőfák védelmében a patinás, sárga villaépület. Oldalfalában süllyesztett Mária szobor bújik meg. Rögös múltú művészcsalád élt e falak közt, szárnyaló zene töltötte be a házat. Jakabfiné Csermely Zsuzsa barátnőjével, Hartmanné Rozival készült a találkozóra, izgatottan porolták le a régi fényképalbumokat. A cserépkályhában pattog a tűz, mögöttünk a nagyszülők készítette perzsa szőttes faliszőnyeg, az asztalon házi sütemény. Antik olajfestmények portréi alatt beszélgetünk.

• A háznak számos védett értékét tartjuk számon, ilyen az épülettömeg, a kerítés, a kőlábazat, a nyílászárók és a Mária szobor. Mit tudhatunk az építtetőről és hogyan került ide az Ön családja, Zsuzsa?
• A házat egy iparos építtette a múlt század első felében. Eredetileg hosszan, amolyan gangos parasztház-szerűen nyúlt el. Nagyszüleim, Csermák Sándor és neje Pécs környékén éltek, üdülőnek vásárolták meg a rezidenciát. Nagypapám az ottani szászvári bányában dolgozott bányamérnökként. Miután túlélt két sújtólégrobbanást, felesége könyörgött neki, hogy váltson. Így költöztek Budapestre, ahol Nóbel Alfréd – a dinamit feltalálójának – Margit körúti kirendeltségét vezette. A sors iróniája, hogy az itteni irodában is felrobbant egy robbanószeres láda. Nagyapám életét egy mellette lévő páncélszekrény mentette meg. Bal karját csonkította a robbanás, megsüketült, megvakult. Bámulatos tehetségének köszönhetően ilyen állapotban is még harminc évig vezette az irodát. 1919 után nem lehetett két ingatlan egy család tulajdonában. Egy nap, míg kint jártak a budakalászi nyaralóban, elvették tőlük a Margit körúti lakást. Más lehetőség nem lévén, a budakalászi épülethez hozzá kellett építeni, hiszen kilenc gyerekkel maradtak itt, köztük édesapámmal. A diftéria és a skarlát sorra vitte el a gyerekeket, így közülük csak négyen élték meg a felnőttkort. Apukám egyik bátyját lelőtték 1919-ben a Tanácsköztársaság idején, a másik finánc lett Mohácson, harmadik fivére kilenc évet raboskodott a Szovjetúnióban.
• Szüleit különleges személyiségekként tartják számon a helyiek. Mesél róluk?
• Anyukám Zsebők Vilma, apám magyarosította nevét Csermely Zoltánra. Mindketten hárfaművészek voltak, a Zeneakadémián ismerkedtek meg, szerelem volt első látásra. Összeházasodtak és beköltöztek a fővárosi szolgálati lakásba, ahova 1939-ben én, majd nem sokkal később testvérem, ifj. Csermely Zoltán is születtünk. Apukám hárfaművészként 1949-ig volt a régi rendőrzenekar zenésze, ezt követően ’B’ listázták, lakásunkat elvették. A kormány a politikailag megbízhatatlannak ítélt személyeket akarta ilyen módon eltávolítani a közszférából. A Magyar Rádióban lett kottamásoló és zenei szerkesztő, anyukámnak zongoratanítványai voltak. A nagymamám 1949-es haláláig itt éltek nagyszüleim ebben a budakalászi házban. Ekkor nagypapám Mohácsra költözött, a ház megüresedett, így kerültünk mi ide. Egy másik – akkor szokásos módon – vidékről idetelepített családdal osztoztunk az épületen hosszú évekig békében. Hívő család tagjaként anyukám tizenöt évig kántorkodott a csillaghegyi evangéliumi gyülekezetben. Testvéremmel ott konfirmáltunk, én ott is esküdtem. Apukám a szülői munkaközösség aktív tagja volt az akkori Kalász Suliban. Bővíteni akarták az intézményt, de nem volt pénz rá. Apukám művész ismerőseit hívta el jótékonysági koncertet adni. Nem kértek fellépési díjat, a bevételből épült fel a négy tantermes épületszárny Bártfay Ernő akkori igazgató irányításával. A Kurtz Béla tervezte épületet társadalmi munkában építették a budakalásziak.
• Úgy tudom, édesapja is részese volt az 1956-os helyi eseményeknek.
• A forradalmi Nemzeti Bizottság elnökének választották Budakalászon. Amikor a szovjet hadsereg tankokkal vonult végig a mai Budai úton november 4-én, sokan gyűltek össze a Tanácsháza előtt. Az emberek alá akarták aknázni a hidakat, a hevesebbek a párttitkárokat akarták felakasztani. Apám és barátja, Ladinek Mátyás beszélték le őket tervükről, mindvégig hűtötték őket. Végül itt komolyabb atrocitás nem történt. Később házkutatást tartottak nálunk, de nem találtak semmit.
• Mesélne a fiatalkoráról?
• Kisgyerekként kerültem ide, itt nőttem fel. Rengeteget játszottunk a környékbeli gyerekekkel a házunk előtt és a kertünkben. Nem volt forgalom, hiszen nyugodt zsákutca a mienk. Előfordult, hogy édesanyám nyolcvan gombócot főzött nekünk, ami azonnal elfogyott. Tanár szerettem volna lenni, de apukám múltja nem volt jó renomé, így nem vettek fel az egyetemre. Ápolónő lettem, majd egészségügyi oktató. Öcsém elektromérnöknek tanult, majd vidékre költözött ösztöndíjjal, családot alapított Tiszaújvárosban. Lánygyermekének zenész családja lett, fiúgyermekének családtagjai mind műszaki kiválóságok.
• Hogyan ismerte meg férjét?
• Férjem, Jakabfi Zoltán elektromérnöknek tanult, a műegyetemi énekkarban ismerkedtünk meg, majd összeházasodtunk. Gyermekünk nem született, szüleimmel négyen éltünk itt békés egyetértésben, nagy szeretetben. Zoltán váratlanul, 32 éves korában agyvérzést kapott, egy hónapig nem tudtuk, hogy túléli-e. Felépülése után az ELMŰ-nél helyezkedett el, onnan ment nyugdíjba. Fiatalkorunktól egy fantasztikus társaság tagjai lehettünk, hét házaspár alkotta: Hartmannék, Polgárék, Nickék, Dobayék, Nagy Dezsőék, Regináék és mi. Összejöveteleket szerveztünk, névnapokat ünnepeltünk és utaztunk. Rengeteg közös élmény kötött össze minket.
• Úgy tudom többször is segítségére volt ápolónői szaktudása élete során.
• Drága apukámat korán, 67 éves korában vesztettük el, infarktust kapott álmában. Anyukám 91 évet élt meg. Alzheimer kór támadta meg, őt hét évig ápoltam. Aktív, intelligens nő volt, ám egyetlen tél alatt leépült. Hosszú betegség után tavaly elvesztettem szeretett páromat is, őt is évekig ápoltam itthon. Nagy űrt jelent a hiánya, a házban nem maradt más. Továbbra is vallom, hogy a nehézségek ellenére az élet szép oldalát kell látnunk és ha ez sikerül, az maga a Gondviselés.