Egy éve ment el Milosevits Péter

2022. november 19.

Budapest, Rózsák tere, a Szerbhorvát Gimnázium folyosója, 1970. június, a szóbeli érettségi napja:

– Mik ezek a bazi nagy spirálfüzetek?

– A magyar tételek.

– És az a pár fecni?

– Az az sz-h.

– Szerbhorvátból ennyi elég?

– Persze. A szerbhorvát irodalom a magyarhoz képest nudli.

– Mi az, hogy szerbhorvát irodalom?

– Jó, cicizzünk, nincs szerbhorvát irodalom, csak szerb és horvát, de az sz-h mégis egy tantárgy. Egyszerre felelünk a mindkettőből. Húzhatom Andrićot vagy Krležát, mindegy.

– Két önálló irodalom: egyszerre. És mégis nudli?

– Így van. A kettő együtt vagy külön-külön, úgy ahogy van, a magyarhoz képest, nudli.

A fenti párbeszéd Örkény egyperces is lehetne, ha nem épp a pontosan egy éve, 70 éves korában elhunyt Milosevits Péter kezdené így A Szerb Irodalom története című művét.

Milosevits Péterrel korábban készített anyagunkat ITT olvashatják.

Milosevits Péter, DSc. Budakalászon született 1952-ben. Író, költő, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA doktora. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Szláv Filológiai Tanszékén egyetemi tanárként dolgozott. Irodalomtörténeti publikációi magyar és szerb nyelven jelentek meg. Irodalomtudományos munkái mellett próza és líra műfajaiban is alkotott, színpadi műveit szerb nyelven írta, amiknek több esetben a magyar fordítását is elkészítette. Tudományos és szépirodalmi munkássága Magyarországon kívül is fontos, nagy hatású, művei sok ponton kapcsolódnak Budakalászhoz, némelyik próza komoly helytörténeti jelentőséggel bír.

A Szerb Irodalom története című monográfia nem véletlenül cseng össze Szerb Antal A Világirodalom története vagy a Magyar irodalomtörténet című műveivel. Szerb Antal, aki a XX. század első felében 44 évet élt, Balfon származása miatt agyonverték, munkássága révén átörökíti azt a hagyományt, miszerint egy irodalmi mű vagy a magyar irodalom része, vagy világirodalom. A világirodalom Párizst, Londont jelenti, esetleg Pétervárat, ahol az a Dovsztojevszij alkotott, aki vagy nyugati emigrációban élt, vagy munkatáborban tartózkodott. A magyar világirodalmi kánon több térségre, kultúrára vak, ha valaki térben és időben az irodalmi kánonra hagyatkozva szeretne tájékozódni, azt venné észre, hogy tőlünk délre egyből Hellász kezdődik, Antigoné morzsolgatja ujjait, Oidipusz király menekül Teiresziasz jóslatai elől, vagy Odüsszeusz hánykolódik a tengeren. Úgy lépünk át korokon és országokon, ahogy Kafka elbeszéléseinek alakjai hálószobájukból egyből a bíróság tárgyalótermébe nyitnak be. Azt a kérdést pedig, hogy a Kárpát-medence nemzetiségei milyen műveket alkottak az asszimiláció XX. századában Magyarországon, nem szoktunk feltenni. A kiemelkedő, különböző nemzetiségekhez tartozó alkotókat egyszerűen csak magyarnak tartjuk. Milosevits Péter szövegvilágában az identitás kérdése sosem egyszerű, bár azok a szépirodalmi szövegei, amikhez volt szerencsém, erős egzisztencialista olvasatot kínálnak fel. A történetelem elbeszélésekből áll, a historizmus nyomait sem találjuk az életműben, ahogyan a pátosz, az erőszakosan nemzeti vagy valami nagy dolog léptékén tartott történelmi gondolkozás is idegen az életműtől.

„A történetek létformája az elbeszélés, elbeszélni pedig (Adorno szerint) annyit tesz, mint valami különöset mondani. Nem törekedtem arra, hogy szubjektíve valami különöset mondjak, de önmagában is elég különös (nekem) az a tény, hogy a szerb irodalomnak ezt a történetét én írtam, itt és most.” – Milosevits Péter: Szerb Irodalom története.

Milosevits Péter szövegeiben megjelenő identitásproblémák a soknemzetiségű magyar irodalom izgalmas kérdéseit feszegetik. A budakalászi író művei keresik a helyüket a magyar irodalmi kánonjában, vagy a magyar olvasók könyvespolcain, ahol a József Attila összes után már nincs semmi, így a vastag könyv néha az oldalára dől. Az ország 1477 Petőfi utcájának valamelyikében néha kitámasztják egy Lutrával esetleg egy Adjátok vissza a hegyeimmel. Egyébként a legtöbb utca Magyarországon Ady Endre nevét viseli, akinek az édesanyja azon a Tiszaeszláron született, ahol születése után huszonöt évvel később lezajlik a híres tiszaeszlári per. Milosevits Péter Ady példájával szemlélteti a világirodalom kifejezés abszurditását, ami magába foglalta a szintén abszurd szerb-horvát kategóriát. Milosevits Péter leszögezi, hogy Ady is sok embernek világirodalom, mint ahogy sokak számára annyira láthatatlan, mint sok esetben Magyarországról a szerb alkotók.

Az ember kategorikusan gondolkozik, rendszerben képzel el dolgokat, de sokszor nem tudja, hogy az a kép, amit egy-egy kultúráról gondol, csak az ő fejében létezik, a valóságban a századelő görögsége nagyobb részt idegenkedett a nyugatról kapott bálványimádó hellászi ősöktől. A balkánnak nevezett területtel együtt pedig a magyarság jelentős része szintén hosszú ideig élt az Oszmán Birodalom részeként, amint ahogy az úgynevezett újkorban a Szerb Királyság sem létezett mindig. Erősségünk a nemzetiség és az állampolgárság kérdéseinek összemosása, nemzetiségeinket pedig sokszor nem vesszük észre, pedig mindannyiunk családfájában rejlik pár elfelejtett identitás. Akit esetleg nem győz meg az irodalom identitást magyarázó ereje, annak egy másik, bár az előzővel nem ellentétes kérdés feltevését ajánlanám.

Ötven év múlva hogyan lesz kutatható Budakalász XX. századi mikrotörténelme? Milosevits Péter szépirodalmi szövegeinek helytörténeti jelentőségét érdemes kiemelni. A szóbeli emlékezet pár emberöltő távlatában magyarázza a múltat, utána a kijelölt professzionális emlékezők, a történészek asztalára kerül a múlt kérdése, de évszázados távlatból írásos források, tárgyi emlékek nélkül nehéz bármit is hitelesen állítani. A történelemszemléletünk ezen felül ünnepi tudásra összpontosul, nagy intézmények, egyházak, nemzetek léptékén beszélünk a századokról. Milosevits Péter szövegvilágában ennek a gondolkodásnak a csíráját sem találjuk, maximum a kritikáját. Ugyanakkor, ha unokáink megkérdezik, milyen volt Kalász régen, bátran nyúlhatunk például a Kaláz parazsához. A szövegek könnyen olvashatók azok számára is, akik történelmen mégiscsak országok, nemzetek, vallások történetét értik, művészeti ízlésük pedig klasszicizáló. Abban mindenki egyetérthet, hogy Budakalász sok-sok év múlva is magára ismerhet majd Milosevits Péter szövegvilágában. Pedig a helytörténet gyakran kellemetlen almanachok, olvasatlan, rosszul szerkesztett magánkiadások és elkopott kézírásos önéletelbeszélésekben reked bedobozolva. Szerencsésebb településeken Wágner Katalin beszél a gyerekeknek öreg parasztházakban, de ez a tudás törékeny. Ha a kultúránk megismerése mögött az emberek iránti kíváncsiság, valóban a más életek, nagyobb látószögből megválaszolható döntések megértésének vágya áll, érteni szeretnénk a környezetünket, akkor olyan életművekre van szükségünk, mint amit Milosevits Péter hagyott ránk.

Urbán Ákos

A nyitóoldalon megjelenő kép forrása: hvg.hu